A csapatmunkát a vízben tanultam meg
7 perc olvasásFolytatódott a világjárvány miatt kényszerűen megszakadt találkozó sorozat a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban. A „Borászportrék” vendége ezúttal dr. Dula Bence, szőlő- és bortermelő, okleveles kertészmérnök, talajtani szakmérnök, címzetes főiskolai tanár, a Magyar Borakadémia tagja, az Egri Hegyközség örökös hegybírója – és még számtalan egyéb cím birtokosa volt. Egy érdekes életutat bejárt, sokat tapasztalt szakember osztotta meg figyelemre érdemes gondolatatit a hallgatósággal.
A tanulmányaimat a Villányi úton kezdtem, főiskolából akkor lett egyetem – emlékezett vissza az indulásra dr. Dula Bence. A jubileumi díszoklevelet már Gödöllőn vehettem át. Nem tartom helyesnek, hogy a kertészeti egyetem, ott már csak egy kar lett, sok helyen a világon, még ma is önálló egyetemként működik. A vonzalmam a szakma iránt már akkor megkezdődött, amikor apám motorkerékpárján ültem hátul és gyerekként jártam vele a szőlőbe, noha akkor a vízilabda számomra még fontosabb volt. Ráadásul Major Tamás a Színház és Filmművészeti Főiskola rendező szakára felvételi vizsga nélkül vett volna fel, de apám csak harmadéves koromban tudta meg, hogy a kertészetire járok, anyámmal ezt sikeresen eltitkoltuk. Egerben sokat úsztam, 1500 méteren én voltam az örök második, vízilabdában serdülő ifjúsági bajnokok voltunk, ott tanultam meg, hogy „nem én egyedül”, hanem „a csapatmunka a fontosabb” és a szakmámban sokat segített, amit a vízben tanultam. A többire már a nagyszüleim tanítottak Erdőbényén és Egerben, természetessé vált, hogy ez az én utam. A kárpótlási jegyeket összeadta a család, a régi birtok egy részét, 7 hektárt sikerült Tolcsván visszaszerezni. Hét unokám van, nagyon szeretnek velem kijárni a szőlőbe – talán lesz utánpótlás. Az egyetem elvégzése után Gyöngyösre kerültem, kitűnő szakemberek közé, akik külföldre, még Dél-Afrikába is elengedtek. Az Állami Gazdaság fejlesztési mérnöke voltam, megcsináltuk a szőlőtermelési rendszert, gépesítve, korszerűen. Gyakornokként kezdtem, igazgatóként végeztem, sajnos a privatizáció mégsem úgy ment végbe, ahogyan szerettük volna. Közbeszólt a politika. Azután – nem sokkal később – úgy fordult, hogy néhányan, közös munkával kidolgoztuk a Hegyközségek működési rendjét, a javaslatunkat a Parlament elfogadta. Megalakítottuk Egerben a Hegyközséget és a kárpótlás során ott is jutottam némi területhez, így azután engem választottak hegybírónak. A gazdálkodásom úgy kezdődött, hogy egy nap alatt meg kellett metszeni 1200 tőkét. Azóta már a fiam is dolgozik a szőlőben és az unokáim segítenek neki. Volt kitől tanulnom és átadni az öregek tudását, hiszen Hegyalján a Szepsi, Szűcs, Hargitai családok neveit mai napig emlegetik – és hát ők voltak az én apai ágú őseim! Sajnos közben az idők is változtak. A hegyközségek államosítása az elmúlt 8-10 évben, hogy a hegybírót nem a gazdák választják a helyszínen, hanem kinevezik, no meg a túlhajtott adminisztráció, nem tett jót a gazdálkodásnak. A gyönyörű magyar borvidékek csak akkor fognak élni, ha megkapják a lehetőséget – és nem kell hamisítani! Nem kell az Olaszrizlingre azt írni, hogy Chardonnay, mert csak azt lehet eladni. Ehhez pedig az kell, hogy a borkereskedelem is a szakemberek kezében legyen!
Régi vita a Bikavér kérdése is. Ne feledjük, hogy Eger és Szekszárd egy tőről származik, az pedig a rácok. Ők a Rigómezei csata (1448) után Hunyadival jöttek errefelé – a legnagyobb rác temploma ma is Egernek van az országban – és letelepedtek, Szekszárdtól Egerig. A nagyapám idejében Szekszárd és Eger barátkozott egymással. Nem vitatták sosem, hogy hol volt először, ki nevezte el, ez nem számított. Az számított, kiét szeretjük, kiét isszuk szívesebben, ebben vagy abban az évben? Együtt kell dolgozni, mert békességben elfér ebben az országban Bikavér néven két bor is. Azután kezdődött az uszítás és abból nagyon rossz dolgok sültek ki. Remélem, egyszer ez végképp megszűnik. Bikavér tekintetében Szekszárdnak vannak előnyei. Az ottani lösztalaj melegebb, mint nálunk az agyag és a mésztufa. A pincéik is melegebbek 3-4 fokkal. A Szekszárdi Bikavér már 4-5 éves korában megállja a helyét, Egerben a 8-10 éves vörösborok az igazán érettek és felveszik a versenyt a világ vörösboraival. Gusztustalan dolog, hogy az egyik Hungaricum, a másik pedig nem, az eredetvédelmet pedig külföldön láttam, ott tanultam, a szabályait bárki le tudja fordítani. Van jó külföldi példa: Brazília és Argentína határa kettévág egy jó borvidéket. A Braziloktól az Argentinok megveszik a szőlőt és – nekik van jobb nevük – ők forgalmazzák a bort. Egyetlen kikötés van: a bor leírásában megjelennek a brazil falvak nevei, hogy ott szüretelték a szőlőt! A Bikavérnek addig nem lesz nemzetközi tekintélye, amíg Magyarországnak nem lesz meg a szakképzett gárdája a borkereskedelemben. Ne cipőgyáros, textiles vagy bábművész árulja a magyar borokat szerte a világban, hanem szőlészek-borászok és hozzáértő exportőrök. A borkereskedő nem hazudhat, mert a bor leleplezi! Nem szabad megengedni, hogy az Eger környékén vásárolt szőlőből Kiskunhalason készítsenek bort, hozzákevernek még valamilyen más bort és Bikavér néven árulják. Tokajnak sikerült azt kivívni, hogy a tokaji szőlő, ha kilép a borvidék területéről, nem használhatja tovább a tokaji nevet. Szerencsére vannak Egerben jó történetek is. Nagyapám mesélte, hogy a két világháború között pár öreg, hozzáértő ember összeült, tapasztalták, hiányzik egy igazán jó egri fehérbor. Megegyeztek, megcsinálták, harminc évig a budapesti vendéglőkben az Egri Fehér vezető márka volt. A kétezres években az ötlet ismét felmerült. A fiataloknak támadt egy jó ötletük – a bor még nem is létezett – kiírtak egy pályázatot, mindenki javasolhatott: mi legyen a bor neve? Ezrével jöttek a szavazatok Egri csillagok-ra. Ez persze nem lehetett, a regény óta a név védett, így hát „Egri csillag” lett a neve. Különböző típusok vannak belőle, de a fogyasztók nagyon szeretik. Legyen meg a fogyasztó joga, hogy egy idő után egy bortípusra kimondhassa, igen, ez jó! A fogyasztási adatokból ez nyomon kísérhető. A fiatalok számára is akkor lesz értelme szőlőt művelni, bort készíteni, ha annak a helyi hagyományai erősödnek. Például az Izsáki Sárfehérnek is helye kellene legyen, hiszen szerette a fél világ! Vissza lehet ezt szerezni, csak jobb minőséget kell az asztalra tenni. Magyarországon most nem mennek jó irányba a dolgok. A lepárlásra van támogatás, pedig inkább arra kellene adni, hogy a szakmaiság fejlődjön. Olyan borokat kell készíteni, hogy aki issza, mosolyogjon és boldog legyen tőle – és akkor megkérdezi: honnan van, ki termelte? Addig nem érdekli, csak szesz legyen. Persze a nevek bűvöletébe se essünk, hogy ki tud furcsábbat találni, magyarán: ki tud nagyobbat hazudni! Bízzunk az emberekben, amit a szájukba vesznek, arról meg tudják állapítani, hogy tetszik nekik vagy sem. Lassú folyamat lesz, amíg rájönnek, inkább kevesebbet isznak, de megfizetik a jobb árát! Én ebben bízom – fejezte be a történeteit dr. Dula Bence.