Révay András: A VÁLTOZÁSOK FÖLDJÉN – I. Rész A Nép Szava

Rendes körülmények között egy úti beszámoló az elindulással kezdődik. Ha ezt a megoldást követném, az egyik legérdekesebb rész a sorozat végére maradna, a látottak jelentősége talán akkor már kisebb lenne. Ne törődjünk tehát az időrenddel, kezdjük azzal, ami az út során a legfontosabbnak bizonyult!

Részben hivatalos, részben magánúton két hetet töltöttem az Amerikai Egyesült Államokban. Három államban jártam, november 4-e, az elnökválasztás Pennsylvaniaban ért. Az előző napokban New Yorkban voltam, korábban pedig Floridában. Az esélylatolgatás minden társaságban a fő téma volt. Florida eleinte még McCaine pártinak látszott, legalább is azok körében, akikkel én beszéltem. Miután Obama a kampánykörútja végén ide is elérkezett, a kép kezdett megváltozni. Rendkívül hatásos személyiség!

Számomra is ő volt a szimpatikusabb, így azután – már New Yorkban – az első sétám alkalmával én is vettem egy dollárért egy Obama-jelvényt, kitűztem, és így kószáltam végig a Broadway-n, mint egy amerikai. Nem keltettem vele feltűnést. Minden második – harmadik sarkon állt valaki és hevenyészett padra, kis asztalkára kirakva kínálta a jelvényeket. Volt miből választani. Nekem az tetszett, ahol a szenátor képe mögött felsejlett Martin Luther King arcéle, emlékeztetve arra, éppen negyven éve annak is, hogy a lelkészt egy orvlövész lelőtte. New York most Obama mellett állt, McCaine-jelvényt sehol sem árultak.

November 4-én egy pennsylvaniai kisváros, Shawnee egyik szavazóhelyiségét kerestem fel. Látni akartam, hogyan választ Amerika? Békés, nyugodt környék, domboldalba épült, kerítés nélküli házakkal, a természet és az épített környezet tökéletes egységet alkot. Itt az emberek is ilyenek. A véleményük persze megoszló. Nem olyan egységesek, mint New Yorkban, jelen vannak mindkét szenátor hívei. Nem bántják egymást. Megjegyzést sem tesznek, nem tépkedik le a plakátokat, a házak elé kitűzött kortes-táblákat sem firkálják össze, nem is rúgják fel. Tiszteletben tartják a másik álláspontját. Mikor jutunk mi el ide?

A szavazóhelyiségben elegendő belépőjegy a magyar újságíró igazolvány. Készséggel megmutatnak, elmagyaráznak mindent – odabent fényképezni viszont sajnos nem szabad. Csak kint. A szavazás gyorsan ment, tizenöt – húsz embernél hosszabb sor nem verődött össze, ezért bent maradtak a szobában. A híradások szerint más államokban viszont előfordult, hogy az emberek órákig álltak sorban az utcán, hogy bejuthassanak. Nálunk valószínűleg ez is elképzelhetetlen volna.

Az eljárás kezdete hasonló a miénkhez, igazolni kell a személyazonosságot, erre viszont elég akár a jogosítvány is. A nevet kikeresik a névjegyzékből, a szavazó aláírja a jegyzéket és már mehet is a géphez. Itt ugyanis nem papíron, hanem géppel szavaznak. A teremben két gép állt, kék függönnyel eltakarva. Mindkettő mellett, kívül egy segítő. A szavazó behajol a géphez, a függöny őt derékig takarja. Lát egy – úgy 60 x 80 cm méretű – képernyőt, nagyjából olyan, mint egy naptárlap. Az első oszlop vízszintes soraiban sorolják fel a pozíciót: elnök, szenátor, képviselő, egyéb, más megválaszolandó, mert volt, ahol másra is szavaztak. A második oszlopban a demokrata jelöltek, a harmadikban a republikánus jelöltek nevei az egyes pozíciók szerint, a többi oszlopokban a kisebb pártok jelöltjei és az egyéb kérdések válaszai szerepeltek. Mint egy keresztrejtvény. A jelöltek neve mellett, jobbról van egy gomb, azt kell megnyomni. Ekkor a név baloldalán kigyullad egy zöld lámpa. Amíg töltögetjük a sorokat, akár többször is meggondolhatjuk magunkat, változtathatunk a véleményünkön. Ha már minden zöld lámpa az általunk megkívánt helyen ég, a tábla tetején levő piros gombot kell megnyomni. Ekkor a gép rögzíti a szavazatokat és leáll. Újból szavazni rajta nem lehet! A fülkéből kilépő a segítőtől egy kis öntapadó címkét kap a ruhájára „I voted" – szavaztam felirattal. A gépet a segítő kívülről indítja újra, amikor a következő ember odalép. Az összejátszás lehetőségének csökkentésére az aláírások és a gépi szavazatok számát óránként ellenőrzik.

Az egész választás sokkal kulturáltabb, higgadtabb módon zajlik, mint Magyarországon, pedig a tétje összehasonlíthatatlanul nagyobb! Kampánycsend sincs. A szavazás napján tizenegyezer Obama-önkéntes (McCainről nincs hír) ment ajtóról-ajtóra, és hívta az embereket. A korábbiakhoz képest hatszázezerrel több, új szavazó jelentkezett be, kérte a felvételét a névjegyzékbe!

Az első részeredmények este fél hét tájban kezdtek érkezni Indianaból. A Tv-stúdiok felszereltsége sem hasonlítható a miénkhez. Az érintőképernyők előtt álló hírmagyarázók egyetlen mozdulattal háttér-adatok tengerét tudták elővarázsolni.

Éjjel tizenegykor jelentették be 297 : 139 elektori szavazataránynál, hogy az Egyesült Államok 44. és egyben első afro-amerikai megválasztott elnöke Barack Obama! Az ország legkülönbözőbb helyszíneiről érkező képek tanúsága szerint idősek és fiatalok, fehérek és színesek egyaránt sírtak a tömegben, leírhatatlanul boldogok voltak. Átérezték, hogy ez az ő nagy pillanatuk is. Negyven évvel King tiszteletes meggyilkolása után, Amerikának fekete elnöke van! Egészen valószínűtlen volt látni, ahogyan fehérek emelték magasba az ő képével díszített táblákat. Világtörténelmi jelentőségű esemény! Ez egy csodálatos ország – mondta ünneplőinek a megválasztott elnök – bebizonyította, hogy képes változni, tanulni és lehetőséget adni ugyanerre mindenkinek.

Röviddel később, 23.19-kor jelent meg saját híveinek tábora előtt John McCaine szenátor és bejelentette: telefonon gratulált ellenfelének a győzelemhez. Egyetlen kézmozdulattal lecsillapította az Obama nevének hallatán zúgolódni, tiltakozni kezdő tömeget, elmondta: „a nép szólt, tisztán szólt és mi megértettük a szavát" – beszédének lényegét másnap a világsajtó közölte. Zárómondatát azonban érdemes újból – és még nagyon sokszor – idézni. Így hangzott: „Isten segítségét kérem arra az emberre, aki most már az én elnököm is!" Ez az igazi politikusi nagyság, valami ilyet lenne jó hallani hasonló helyzetben idehaza, Magyarországon is! A csillagos-sávoson kívül nem lengettek sehol semmiféle más zászlót, nem kezdtek el csalást, újraszámolást emlegetni. A vesztes tábor és vezetője méltósága előtt kalapot kell emelni!

November ötödikén Amerikában ismét beszédtéma lett egy TV-sorozat, amit Magyarországon „Az elnök emberei" címmel láthattunk. A sorozat végén egy latino származású politikus nyeri az elnökválasztást, amit a valóságban – a készítés idején – még elképzelhetetlennek tartottunk volna. Az író jóslata bevált. Igaz nem latino, hanem afro-amerikai lett most az elnök. Barack Obama előtt megnyílt az út, hogy megváltoztassa a világot.

Persze, csak ha lehetőséget is kap rá. Ha nem mozdulnak meg a háttérben ugyanazok a sötét erők, amik ezt egyszer már megakadályozták. Akik éltek akkor, még emlékezhetnek rá, milyen közel volt a megegyezéshez Hruscsovval Kennedy. Már ott feküdt az íróasztalán a parancs, amivel hazarendelte volna a katonákat Vietnamból. Kiadni nem maradt ideje. Milyen más lenne most a világ, ha megteszi. Ma Amerikában sem hiszi már senki, hogy az elnököt a magányos gyilkos Oswald lőtte volna le. Mindenki abban bízik: ilyen már nem ismétlődhet meg!

(folytatjuk)

Kapcsolódó anyagunk:

A „huszadik év" átka – avagy mely években megválasztott USA elnökök halnak nem természetes halállal