Erdő Péter Bíboros Az ünnepi Rendezvények Közösségi és Lelki Hatásáról

Erdő Péter bíboros prímás

– Jövő év januárjában lesz öt éve, hogy bíboros úr átvette az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye vezetését. Azóta sok minden történt, nemcsak a főegyházmegye életében, de a magyar egyház életében is. Ezek közül csak néhányat emelnék most ki: átadták a Nagyszeminárium épületét (2006), létrejött a Szent Adalbert Központ, lezajlott a Nemzeti Eucharisztikus Kongresszus (2005), a Nemzeti Imaév (2006), amelynek lezárása volt a Fatimai Nemzeti Zarándoklat, lezajlott a Városmisszió (2007), ez év november 17-én zárult le a Szent Erzsébet-év, boldoggá avatták Salkaházi Sára szociális testvért (2006). Hogyan hatnak ezek az ünnepi, felemelő események az egyházmegye életére?

Erdő Péter bíboros prímás

– Sokféle jelentést tulajdoníthat a hívő ember ezeknek az eseményeknek. Egyfelől lehetséges, hogy olyasmi ez, mint Jézus Krisztus színeváltozása volt. Amikor Isten dicsősége látható formában is megjelent az emberek között és megerősítette a tanítványokat, mielőtt fölmennek Jeruzsálembe, mielőtt próbára tenné Isten a hitüket. Lehet az eseményeknek egy olyan olvasata is, hogy Isten meg akarja mutatni nekünk, hogy igenis tervei vannak velünk, az itteni katolikus közösséggel, és hogy nem szabad elcsüggednünk és elbátortalanodnunk.

Másrészt ki kell emelnünk azt is, hogy korfordulót élünk: a történelmi változások nyomán nagyobb lehetőségek nyílnak meg előttünk. Húsz évvel ezelőtt ezeknek az eseményeknek egy jó része még nem valósulhatott volna meg. A nagyszemináriumot még a szovjet csapatok használták, a városmisszió is olyan esemény volt, ami nem nyerte volna el mindenkinek a tetszését, hiszen a missziós kereszteken 1948-ban befejeződtek az évszámok. A történelmi korfordulónak konkrét lépésekben mutatkoznak meg a hatásai. Lassanként tanulunk meg élni a szabadsággal, lassanként tanuljuk meg azt is, hogy közösen szervezzünk meg egy programsorozatot vagy egy akciót, a lelkipásztori munka keretében.

Ha az egyes eseményeket nézzük: a Nemzeti Eucharisztikus Kongresszusnak a plébániákon ma is megvan a hatása. Sokan megtanultak újra imádkozni a tabernákulum előtt – sok plébánián kiderült, hogy talán szebben, talán illendőbben kell ezeket a tabernákulumokat díszíteni, volt olyan plébánia is, ahol ebben az időben készítettek egy új tabernákulumot – tehát a hitünk gazdagságára való ráébredés jellemezte ezt az évet.

Tudjuk, hogy a Nemzeti Eucharisztikus Kongresszus még II. János Pál pápa kezdeményezése volt, aki meghirdette az Eucharisztia évét. Ez volt az az év, amikor ő meghalt. Halála az egész világot, és Magyarországot is megrázta, és igen mély lelki hatást váltott ki. Kimentek az emberek a templomok elé kérve, hogy engedjék be őket, mert imádkozni szeretnének. A fiatalok fáklyásmenetet rendeztek az emlékére. Volt olyan ember, aki azért jelentkezett papnak, mert úgy gondolta, hogy ami itt történik, abból neki ki kell venni a részét.

Gondviselésszerű az, hogy valamennyire rendbe tudtuk hozni az intézményeinket, a visszakapott épületeket működőképessé tudtuk tenni, és funkciót tudtunk találni nekik. Az, hogy megépült Esztergomban a híd, lehetővé tette azt, hogy a Nagyszeminárium újra az eredeti formában működni kezdjen. Nem 250 kispapnak az otthonaként, de legalább egyházi, kulturális lelkiségi, tudományos központként, mégpedig olyan katolikus központként, amely eredetileg is volt, és amely a Duna mindkét partján lévő katolikus hívők számára létesült.

Visszatalálás a régi, meglévő értékekhez a Szent Adalbert központ megnyitása is. A külső körülmények is, például az Európai Unióba való közös belépés, segítették, hogy reális közelségbe kerüljenek olyan események, mint a szlovák-magyar megbékélés irányába tett lépések, amelyek korábban alig voltak elképzelhetők.

Nem azt mondom, hogy minden probléma megoldódott, de a Gondviseléstől lehetőségeket kaptunk. Ilyen lehetőség például a tömegtájékoztatásban, a sajtóban, a rádióban és a televízióban való jelenlétünk is. De lehetőségeket nemcsak mi kaptunk, mások is. Ez természetesen azzal is jár, hogy nagyobb a konkurencia is, és nehezebb az előrelépés. Sokszor lehet olyan érzésünk, hogy a sok intézményünkkel és a sok lehetőségünkkel körülbelül ugyanazt érjük el, mint az 1980-as évek közepén, kisebb lehetőségekkel. Ez valószínűleg igaz. Mindenki másnak több lehetősége van, élnek is vele, ezért a régihez hasonló szintű eredményhez ma sokkal nagyobb erőfeszítésre van szükség. Ilyen a világ.

Gyönyörű kongresszusaink voltak, szép kiadványaink az esztergomi érsekekről, vagy az esztergomi bazilika 150 évéről. Kiállítások születtek, megindult újra a Fraknói Vilmos és Knauz Nándor által alapított tudományos folyóirat, a Magyar Sion, azzal a deklarált szándékkal, hogy újra az egyházi tudományok fóruma lesz, különösen is a történeti tudományoké, mégpedig a Kárpát-medence egészére tekintve. A címlapján ott áll, hogy Esztergomban és Pozsonyban jelenik meg. Ez azt jelenti, hogy az eredeti régió-szemlélet, az eredeti funkció szeretne utat törni magának. Knauz Nándorról tudjuk, hogy a Pozsonyi Káptalan prépostja volt, az ő személye mindenképpen összeköti a Duna két partját.

– Milyen hatást fejtenek ki ezek az események a közösségben és az egyénekben? Mérhető-e ez valamilyen módon?
– Az eredményeknek is több dimenziója van: az előbb elmondottak a látható világ síkján érzékelhetőek. Hogy a lelkekben mi zajlik, azt sokkal nehezebb megítélni. Úgy tanultuk annakidején a középiskolában piarista tanárainktól, hogy a Lélek ott van jelen és úgy van jelen, ahol és ahogyan hatásait kifejti. Körül kell néznünk, és meg kell kérdeznünk, hogy a különböző pozítív emberi magatartások, mint például a jóság, a békesség, a bölcsesség, a hűség erősebben vannak-e jelen ma köztünk, mint például 10 vagy 20 évvel ezelőtt? Általánosságban nem hinném. Mégis mintha lennének az emberi minőségnek is szigetei, olyan kis közösségek, olyan családok, plébániák, olyan egyházi intézmények köré alakuló közösségek, ahol megérezni valamit ebből a krisztusi világnézetből. Ez nagyon fontos dolog, mint ahogy nagyon fontos dolog az is, hogy ha ilyen kialakul, akkor erről a nyilvánosság előtt beszélhetünk, nem kell azt mondanunk, hogy vigyázzunk, hogy nehogy észrevegye más is.

A papi hivatások számában nem mondanám, hogy előre haladtunk, ismét csak ott tartunk, hogy egyházmegyénknek körülbelül 30 papnövedéke van az esztergomi szemináriumban, a budapesti szemináriumban és két római szemináriumban összesen. Nem igazán örvendetes ez. Ha országos szinten nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy a '90-es évek közepe óta bizonyos visszaesés van, ez most már világos.

Mindent összevéve az a meggyőződésem, hogy az egyházmegyénk közösségében annyi értékes dolog történt, hogy biztos, hogy a hálaadás szavának is el kell hangoznia. A Városmisszió különösen nagy élmény is volt – külföldieknek, hazaiaknak, budapestieknek, esztergomiaknak, szentendreieknek, mindenkinek, aki részt vett benne. De nemcsak élmény volt, hanem következményei is vannak az egyes emberek mentalitásában és a plébániai közösségekben.

Számos olyan program zajlott le, amelyekre azt mondták, vagy a kívülállók, vagy azok, akik maguk is részt vettek benne, hogy ezt máskor is meg kell rendezni, például egy bevásárlóközpontban tartott beszélgetést és koncertet, vagy egy ír kocsmában egy imádságos összejövetelt. A Nyitott templomok éjszakája mindenképpen olyan esemény, amelyet nemcsak meg kellene ismételni, hanem még javítani is lehet évről évre.

Különböző szociális akciók is voltak azon a héten, amelyek példamutatóak lehetnek később a plébániai karitászcsoportok számára. Vissza- visszatérek arra a gondolatra, hogy a nagy intézmények mindenképpen fontosak egy-egy társadalom számára, de elidegenítőek. Ez a szociális intézményekre különösen is érvényes. A segítő szeretet spontán, vagy nem túlbürokratizált megnyilvánulásai egyre fontosabbak. Ha emberi nyomorúsággal találkozunk, akkor meg lehet kérdezni, hogy hogyan fordult elő, hogy ez az ember ide jutott. Meg lehet kérdezni, hogy mit lehetne tenni a nagy ellátórendszerek szintjén, hogy ezek a helyzetek megoldódjanak. Ezek jogos kérdések. De ugyanakkor az ember szívében is megszólal Isten parancsa, hogy atyádat és anyádat tiszteljed. A klasszikus keresztény erkölcsteológia szerint ez nemcsak azt jelenti, hogy az ember a családját tiszteli és segíti, hanem ez a parancsolat az alapja a társadalmi szolidaritásnak és az egész keresztény társadalmi erkölcsnek. Ma megint elemi erővel jelentkeznek ezek az isteni parancsok. Olyan parancsok ezek, amelyekkel a teremtett józan ész világosságánál minden ember megismerkedhet és rájuk ébredhet.

Úgy gondolom, hogy plébániáink missziós jellege, a külvilág felé fordulása olyan eredmény, ami megmarad, s ezt kell erősíteni a továbbiakban is.

– Nemcsak idehaza, de nemzetközi színtéren is fontos események zajlottak az elmúlt időszakban. Ismét csak a legfontosabbakat kiemelve: a szlovák és a magyar püspöki konferencia levélváltása a kölcsönös megbocsátásról és a bocsánatkérésről 2006-ban, a levélváltás II. Alekszij pátriárkával 2006-ban, bíboros úr moszkvai látogatása ez év júniusában, a III. Ökumenikus Nagygyűlés Nagyszebenben. Ezek az események a közeledésnek, a párbeszédnek a szép gesztusai, de vannak, akik szkeptikusak abban a tekintetben, hogy vajon mennyire eredményesek ezek a találkozók, jelentenek-e valódi előrelépést a történelem, vagy az egyházszakadás okozta sebek gyógyításában. Önnek mi erről a véleménye?
– Maguk az események elsősorban azokban az emberekben dolgoznak, akik bennük személyesen részt vettek. A személyek közötti találkozók és megbeszélések elsősorban a résztvevőkre vannak hatással, a nagy nemzetközi találkozók és rendezvények is elsősorban a jelenlévőkre hatnak. Az más kérdés, hogy a tömegtájékoztatás útján ki hogyan értesül erről, hogy a tömegtájékoztatásban hogyan tematizálódik egy-egy ilyen esemény. Lehet, hogy egy, a résztvevők számára nem is olyan fontos elemét emeli ki a média, lehet, hogy olyasvalami válik az esemény jelképévé, ami a résztvevők szerint nem is állt a középpontban. Mégis azt mondom, hogy ezek az események értékek, és jelei annak, hogy sok emberben megvan a szándék a régi keserűségek meghaladására és arra, hogy megtegyük mindazt, amit emberi erővel meg lehet tenni, az embereknek nemcsak a kiengesztelődése, hanem az emberibb módon való együttélése érdekében. Itt már nem csak arról van szó, hogy viseljük el egymást, hogy ne gyűlöljük egymást – erről is szó van újra és újra – de nekünk keresztényeknek közös küldetésünk van, amit a keresztségünk, a bérmálásunk révén magától Istentől kaptunk. Ez a küldetés Jézus Krisztus személyére megy vissza. Ebben a küldetésünkben egymással szolidárisnak is kell lennünk. Segítenünk is kell egymást ebben. Európa és a világ szinte sóhajtozik a mi egységes fellépésünk után és szeretné végre egyetlen hangként hallani a keresztény üzenetet. A keresztény egység a keresztény egyházak közös üzenete lenne. Ezt a legkülönbözőbb keresztény felekezethez tartozók is világosan érzik.

E tekintetben természetesen létezik egy magasszintű dialógus a dogmatika világában, de létezik egy másikfajta közeledés is, ez pedig a gyakorlati keresztény életben. Nem is csak a lelkiségben, bár sokan elsősorban a lelkiségben a közös imádságban, éneklésben találják meg a szimbolikus értéket. Ez is szép dolog, és biztos, hogy vannak olyan lelki élmények, amelyek különböző felekezethez tartozó keresztények számára joggal lehetnek közösek. Ugyanakkor azért az erkölcsi élet – a természetes erkölcsi törvények felismerése a krisztusi kinyilatkoztatás fényében – és a keresztény erkölcsnek a megvalósítása olyan terület, ahol a teljes szervezeti, vagy teljes hitbeli egység megvalósulása előtt is közösen tevékenykedhetünk.

Talán éppen az a történelmi epizód – mert annak nevezném, hogy az Európai Unió alkotmánya körüli hosszadalmas vitákban és szövegalakításokban kiderült, hogy a kereszténységet, a keresztény szót, a keresztény értékeket mégsem kívánták megemlíteni -, ébresztett rá minket arra, hogy van itt valami, amit nekünk meg kell élni. Mert fontos, hogy egy ilyen nemzetközi dokumentum említést tegyen lényeges és valós értékekről, de talán még ennél is fontosabb, hogy ezek az értékek valóban meglegyenek, hogy Európában a kereszténység egy élő, és az emberek életét alakító erő legyen. Akkor mondhatjuk igazán, hogy táplálkozik is Európa a keresztény gyökereiből. Nekünk ezen dolgozni kell mindenfajta jogszabályi deklarációtól függetlenül is. Ez nincs időhöz kötve, itt még a sikertelenségek után is helye van az újrakezdésnek. Ebben az értelemben bátorítások voltak ezek a különböző események, mind az ortodoxiával való dialógusban, mind pedig a nagyszebeni ökumenikus nagygyűlésen.

Neumayer Katalin/Magyar Kurír