Szkeptikus szeretet

A Karácsony, mint azt annyiszor hallani, a szeretet ünnepe. Azt azonban érdemes lenne néha megállva átfutni gondolatban, hogy vajon tényleg ünnep-e? Azzá tudjuk-e tenni? Vagy tényleg a szeretetről szól-e? Lehet, hogy kicsit az ünnephez közeledve ilyen kérdéseken tűnődni, de nem biztos, hogy haszontalan. Már csak azért sem, mert valószínűleg ezek azok a kérdések, melyek a vásárokban tülekedve nem igazán merülnek fel. Miközben nem egy esetben az ilyen és hasonló kérdések meg nem válaszolása vezet odáig, hogy magunkat vagy gyermekeinket ünnep-fóbiával vértezzük fel.

A Karácsony, mint azt annyiszor hallani, a szeretet ünnepe. Azt azonban érdemes lenne néha megállva átfutni gondolatban, hogy vajon tényleg ünnep-e? Azzá tudjuk-e tenni? Vagy tényleg a szeretetről szól-e? Lehet, hogy kicsit az ünnephez közeledve ilyen kérdéseken tűnődni, de nem biztos, hogy haszontalan. Már csak azért sem, mert valószínűleg ezek azok a kérdések, melyek a vásárokban tülekedve nem igazán merülnek fel. Miközben nem egy esetben az ilyen és hasonló kérdések meg nem válaszolása vezet odáig, hogy magunkat vagy gyermekeinket ünnep-fóbiával vértezzük fel.

Ha kulturálisan ezt az ünnep-elutasítást örökítjük, akkor a kérdések egy részét kapásból meg is válaszoltuk. Az ünnep mindössze egy nyögvenyelős nappá változik a naptárban, és a piros betűk lélekben feketévé, vagy a szürke sötétebb árnyalataiba fordulttá válnak. Mert bár sokszor vádolják a fogyasztói társadalom kereskedelmi cégeit, a reklámszakembereket azzal, hogy kereskedelmi kampánnyá változtatják ünnepeinket, azért érdemes egyben kicsit fel is menteni azokat a vádak alól. Az egyik oldalon azért, mert a kereskedelem célja, hogy vegyen és eladjon. Ebből, és nem egy esetben ezért él. Vádolni a kereskedelmi szektort azért, mert azt teszi, ami a dolga, nem tűnik túl életszerűnek. Természetesen ez nem mentesít senkit, és egy céget sem az alól, hogy az elfogadható keretek közé önmérsékelve magát működjön, és megmaradjon a társadalmi közízlés keretei között. Ugyanakkor nehéz lenne eladni bármit is, ha nem lenne rá vevő. Ha nem lennének bőven vendégei annak a gagyisztánnak, amit már pár éve is emlegettünk (http://www.euroastra.info/node/21467/ ).

Így, amikor sokszor tényleg üzleti kampányként éljük meg az ünnepi bevásárlásokat, nem érdemes figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy ezekben az esetekben, többé-kevésbé, mi magunk tesszük kampánnyá. Ha tehát egy maratoni szatyros-futásnak érezzük a Karácsonyt, akkor húzhatunk egy strigulát arra az oldalra, hogy az ünnep nem annyira ünnep. Abban az értelemben biztosan nem segíti az ünnepként való megélést, hogy felszabadult, másokra nyitott napként kerüljön be életünk napjai közé. Márpedig ahhoz, hogy ünneppé tudjuk tenni, inkább erre kellene tudnunk figyelni. Hogy másokra tudjunk figyelni. Azért, hogy ne csak kipipálós ajándékozássá fajuljanak ünnepeink. S ekkor lehet feltenni azt a kérdést, hogy mennyire tudjuk ünneppé varázsolni a Karácsonyt. Nem a külsőségek terén, hanem belülről. Mert egy legyilkolt fenyőfát a szobába hurcolni, és ott sűrű anyázások közepette belefaragni egy tartóba biztosan nem az ünnepi megnyilvánulásokat jelzik. Vagy csak elég sajátosan, és sokkal inkább csak a külsőségekre koncentrálva. Mert legyen itt is egy díszített fenyő, ha már a lakótelep összes többi betonketrecében, a falu többi házában is van. S ne mondja az a büdös kölyök, hogy nekünk nincs, ha az összes többi osztálytársáéknál van.

Ám ettől aligha fogja bárki is jobban kedvelni, esetleg szeretni a másik embert, és az ilyen módon lakásba gyömöszölt fa alá berakott csomagok is csak külsőségekké válnak. Bármennyi is legyen darabra, és bármennyibe is kerüljön a beltartalma mindahánynak. Valószínűleg akkor, ha így futunk neki a Karácsonynak, egy elég alapos nemleges választ adhatunk arra nézve, hogy mennyire tudjuk ünneppé tenni a Karácsonyt a magunk számára és ünnepként megélhetővé a környezetünk számára. S lehet, hogy még abban az esetben is többet fejez ki egy-egy szerető gesztussal átadott apróság, ha különben nem az utolsó kiflivég a család összes vagyona. Mert persze az ünnep azok számára sem biztosan a megnyugvás ideje, akik számára az a bizonyos kiflivég sem biztosan adatik meg. Ugyanakkor ezen embertársainknak aligha a Karácsony napjain fellángoló protokolláris szeretetkampány morzsáira lenne elsősorban szükség, hanem olyan társadalmi környezetre, mely adó és humánpolitikájával nem a mélyszegénység felé mutat utat. Igaz, és ezt sem szabad figyelmen kívül hagyni, még a morzsák is többet jelentenek a semminél. Így kár lenne a humanitárius segítséget nyújtókat leszólni, miközben sokkal inkább arra lenne szükség, hogy számos család túléléséhez ne rájuk legyen szükség.

De ez is mutatja, hogy mennyire a szeretetről tud, vagy képes szólni a szeretet kinevezett ünnepe. Mert még a nem napi szükséget szenvedőknél esetében is sokszor csak a szeretet kinevezett napja jön el december vége fele. Egy olyan nap, amikor kampányszerűen szeretni illik embertársainkat. Az azonban eléggé kérdéses, hogy ilyenkor mennyire tud hiteles lenni egy szeretetet demonstráló ajándék a napi tiprások közepette. Vagy mennyire az az örökbecsű mondás jut az ember eszébe, hogy „timeo Danaos et dona ferentes" („félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is"). Márpedig, ha csak a demonstrációról, a szeretet kipipálásáról van szó, akkor nyugodtan lehet némi szkepszissel szemlélni a karácsonyi csomagolósdit. Mert elképzelhető, hogy ilyenkor már nem a szeret jegyében telik el az ünnep, hanem a szeret jelszavával valamiféle jelkép jegyében. A szeretet már csak valami üres fétisként kerül fel a zászlóra, miközben a mélyben a nagy semmi marad. Az azonban már mindenkinek a saját felelőssége is, hogy a Karácsony a másik szeretetéről szól-e, vagy csak egy aranyborjúról, aminek a talapzatán ott a felirat: „Szeretet".

Simay Endre István