Egy fénykép a múltból: Polcz Alaine

Ma 90 éve született Polcz Alaine. Már 5 éve halott. Előbb gyermekpszichológusként, később tanatológusként, a halál kutatójaként vált nemzetközi hírűvé. Írófeleségként is emlékeznek rá, pedig író volt maga is, nem is akármilyen. Az Asszony a fronton című önéletrajzi regénye nemcsak az elbeszélt történet, hanem szenvtelen stílusa miatt is megrázó. Ő volt az első, aki meg merte írni annak a 2-300 ezer magyar nőnek a sorsát, köztük a saját magáét, akiket a világháborúban a szovjet katonák megerőszakoltak. Őt például több tucatszor. 22 éves volt, majdnem belehalt. Regényében leírja azt is, hogyan próbálta elmesélni utóbb a szüleinek, mi történt vele, és miért hallgatott aztán mégis:

 

Ma 90 éve született Polcz Alaine. Már 5 éve halott. Előbb gyermekpszichológusként, később tanatológusként, a halál kutatójaként vált nemzetközi hírűvé. Írófeleségként is emlékeznek rá, pedig író volt maga is, nem is akármilyen. Az Asszony a fronton című önéletrajzi regénye nemcsak az elbeszélt történet, hanem szenvtelen stílusa miatt is megrázó. Ő volt az első, aki meg merte írni annak a 2-300 ezer magyar nőnek a sorsát, köztük a saját magáét, akiket a világháborúban a szovjet katonák megerőszakoltak. Őt például több tucatszor. 22 éves volt, majdnem belehalt. Regényében leírja azt is, hogyan próbálta elmesélni utóbb a szüleinek, mi történt vele, és miért hallgatott aztán mégis:

„Persze, anyám sírt, és boldog volt, és ölelt. És én néztem és örültem neki. Örültem annak, hogy élnek, de olyan nagyon nem.

Olyan nagyon semminek se örültem, és olyan nagyon semmiben sem hittem. A betegséget, ami miatt aztán sohase szülhettem, már magamban hurcoltam, és nem tudtam, hogy van-e szifiliszem vagy nincs? Gyanakodtam, hogy erősen fertőzhetek, és nem kívántam senkit megfertőzni.

Ültünk az asztalnál, a kis kolbászt, amit eddig rejtegettem, nem is vettem elő. Itt nevetségesnek tűnt. Nyelv volt paradicsomszósszal. Ámultan néztem és csendesen ettem. – Mondták, hogy az oroszok erőszakoskodtak a nőkkel. – Nálatok is? – kérdezte anyám. – Igen – mondtam -, nálunk is. – De téged nem vittek el? – kérdezte anyám. – De igen, mindenkit – mondtam, és ettem tovább. Anyám kicsit rám nézett, és azt mondta csodálkozva: de miért hagytad magad?

– Mert ütöttek – mondtam, és ettem tovább. Az egész kérdést nem éreztem sem fontosnak, sem érdekesnek.

Erre valaki könnyedén és tréfásan kérdezte: sokan? – Nem tudtam megszámolni – mondtam, és ettem tovább. – És képzeld el, tetű is volt a pincében – mondta anyám. – Nálunk is – mondtam én. – Te csak nem lettél tetves? – kérdezte anyám. – De igen – feleltem én. – Hajtetűtök volt? – kérdezte anyám. – Mindenféle – mondtam én, és ettem tovább.

Aztán más dolgokról beszélgettünk. Anyám vacsora után félrehívott, és azt mondta: kislányom, ilyen csúnya vicceket ne csinálj, még elhiszik! Ránéztem: anyukám, ez igaz!

– Anyám sírni kezdett és megölelt. Akkor azt mondtam: anyukám, mondtam, hogy mindenkit elvittek, hogy minden nőt megerőszakoltak! Azt mondtátok, itt is elvitték a nőket.

Igen, de csak azokat, akik kurvák. És te nem vagy olyan – mondta anyám. Aztán rám borult és könyörgött: kislányom, mondd, hogy nem igaz! – Jó – mondtam -, nem igaz, csak úgy vittek el, betegeket ápolni."

Készítette: Nyáry Krisztián