Tojásrakó Hangyászsün Az Állatkertben

Miféle állat lehet az, amelyik emlős létére nem eleven utódokat szül, hanem tojásokat rak? Amelyiknek testét tüskék borítják, ragadós nyelve segítségével pedig hangyákat és termeszeket eszik, de mégsem a sünökkel, vagy a hangyászokkal áll rokonságban, hanem a kacsacsőrű emlőssel? Akármennyire is furcsa, ez az állat nem csupán egy-egy alkoholista hajlamú zoológus lázálmaiban létezik, hanem a valóságban is. A hangyászsünről van szó, amelyet csaknem százéves szünet után először láthat a hazai közönség, mégpedig a Fővárosi Állat és Növénykertben.

Mától két hangyászsünt is láthatnak a Fővárosi Állat- és Növénykert látogatói. Az állatkertekben rendkívüli ritkaságnak számító állatok a tavalyi év végén érkeztek Budapestre, az elmúlt heteket azonban – az előírásoknak megfelelően – a karanténállomáson töltötték. Végleges helyüket az állatsimogató szomszédságában, az alig több mint egy éve érkezett vombatok szálláshelyével szemközt alakították ki abban az épületben, amely eredetileg a szarvasok számára épült 1912-ben, Kós Károly és Zrumeczky Dezső tervei szerint.

A hangyászsünök a legkülönösebb állatok közé tartoznak, elsősorban azért, mert emlős létükre nem eleven utódokat hoznak a világra, hanem tojásokkal szaporodnak. A hangyászsünökön kívül az emlősök körében egyedül a kacsacsőrű emlős rak még tojásokat. A tojásrakás oka egyszerűen az, hogy az ősi emlősszerű hüllők és a korai emlősök is – a hüllők többségéhez hasonlóan – eredetileg tojásokat raktak. Ám az emlősök törzsfejlődésének korai szakaszában lépésről lépésre kialakult az elevenszülés képessége, így az emlősök körében ma már ez a szaporodási mód számít általánosan elterjedtnek. A tojásrakó emlősök fejlődési iránya azonban a törzsfejlődés során már nagyon korán, még az elevenszülés megjelenése előtt különvált a többi emlősétől, így ők megmaradtak tojásrakóknak.

A tojásrakáson kívül más ősi jellegzetességeik is megmaradtak. Ilyen ősi tulajdonság például az, hogy a nyakcsigolyákhoz is bordák csatlakoznak, hogy a vállövben hollóorrcsontjuk és köztes kulcscsontjuk is van, vagy hogy a szaporító, az emésztő és a kiválasztó szervrendszerek közös kivezető járaton, úgynevezett kloakán keresztül nyílnak a külvilágba. Emiatt a tojásrakó emlősöket kloakásoknak is szokták nevezni. Ezek az anatómiai és élettani jellegzetességek csak a hangyászsünöknél és a kacsacsőrű emlősöknél fordulnak elő, más emlősöknél egyáltalán nem. Viszont a hüllők, illetve a részben a madarak körében általánosnak számítanak.

Ősi jellegzetességeik ellenére a tojásrakó emlősök egyáltalán nem számítanak primitívnek. Mind a hangyászsünökre, mind a kacsacsőrű emlősre a különleges életmódhoz való nagyfokú alkalmazkodás jellemző.

A tojásrakó emlősök különös tulajdonságai több szempontból is foglalkoztatják a tudományt. Kezdetben ugyanis még az is vitás kérdés volt, hogy egyáltalán emlősnek számítanak-e ezek az állatok. Ez a vita azonban még a XIX. század végén eldőlt, hiszen az emlősök legfőbb jellegzetességeként azt fogadták el, hogy nőstényeik tejjel táplálják az utódokat. Ez pedig a tojásrakó emlősökre is igaz. A másik, ma sem teljesen megválaszolt kérdés az, hogy mennyire régen vált külön e furcsa állatok fejlődési iránya a többi emlősétől. A legősibb ismert kloakás csontmaradványait alsó kréta korú, 115 millió éves kőzetekben találták meg, tehát ebben az időben már létezett ez az állatcsoport. Mindez arra utal, hogy már a kloakások fejlődési iránya már az emlősök történetének legkorábbi szakaszában különvált a többi emlősétől.

Mivel a tojásrakó emlősök minden más ma élő emlősállattól jelentős mértékben különböznek, az emlősöket a tudomány ma már két fő csoportra osztja fel. Az egyikbe tartozik a tojásrakó emlősök öt ma is élő faja, a másikba pedig az összes többi emlősállat, ide értve a méhlepényes emlősök mintegy ötezer, és az erszényes emlősök valamivel több, mint háromszáz ma élő faját is.

A hangyászsünök családján (Tachyglossidae) belül négy fajt különböztetik meg a zoológusok. Ezek közül a – mostantól Budapesten is látható – rövidcsőrű hangyászsünt (Tachyglossus aculeatus) fedezték fel legkorábban. Ezt a fajt ausztráliai hangyászsünnek is szokták nevezni, ami nem teljesen helyes, mert az ausztrál kontinensen kívül Új-Guinea szigetén, méghozzá a Pápua Új-Guineához és az Indonéziához tartozó területeken is őshonosnak számít. Ez azért lehetséges, mert a jégkorszakok idején a világtengerek szintje több mint száz méterrel alacsonyabb volt a mainál, és számos más szigethez hasonlóan Új-Guineát is szárazföldi híd közötte össze Ausztráliával. Ugyanezen ok miatt lehetséges, hogy a rövidcsőrű hangyászsün Tasmánia szigetén is őshonos. A XIX. század végén Új-Guinea szigetén felfedezték a hosszúcsőrű hangyászsünöket (Zaglossus sp.) is, ám ezekről másfél évtizeddel ezelőtt kiderült, hogy valójában három különálló fajt alkotnak. Közülük a legritkábbat az ismert természetfilmes és televíziós személyiség, David Attenborough tiszteletére Attenborough-hangyászsünnek (Zaglossus attenboroughi) nevezték el.

Bár a hangyászsünöket Ausztrália és Új-Guinea őslakói már sok ezer éve ismerik, az európai felfedezők csak a XVIII. század végén találkoztak először ezekkel az állatokról. Az első európai, aki a hangyászsünök létezéséről hírt adott, az a William Bligh volt, aki a Bounty tehetséges, de vasfegyelmet követelő kapitányaként az egész világon ismert. 1788 augusztusában, tehát még a lázadás kitörése előtt a Bounty Tasmania partjainál is kikötött, s a legénység tagjai itt találkoztak hangyászsünökkel.

Bligh híradásai nyomán Cuvier, a neves francia természettudós 1897-ben a mitológiai eredetű Echidna nevet adta az állatnak. Kiderült azonban, hogy ezt a nevet 1788-ban egy másik tudós már lefoglalta a murénák egy csoportja számára. A tudomány ezért 1811 óta a „fürge nyelv" jelentésű Tachylossus néven ismeri a rövidcsőrű hangyászsünt. Az ausztráliai gyarmatosítóknak viszont annyira megtetszett az echidna név, hogy angolul ma is ez az állat elterjedt elnevezése. Cuvier névadása egyébként nem volt éppen hízelgő, mert az ógörög mitológiában Ekhidna minden szörnyek ősanyja volt. A félig nő, félig kígyó alakban ábrázolt Ekhidnától származott többek között Kerberosz, a sokfejű kutya, az oroszlán, kecske és kígyófejű Khimaira, vagy az aranygyapjat őrző lernéi Hüdra is.

Magyar nyelven először Friedrich Johann Bertuch gyermekeknek írt természetrajza, a Természethistóriai képeskönyv magyar kiadásában írtak a hangyászsünökről. Az 1805 és 1810 között, tizenkét kötetben napvilágot látott művet a jeles nyelvész és szótárszerkesztő, Márton József fordította, akit az utókor nemcsak többnyelvű lexikonjai miatt tart számon, hanem azért is, mert egykori iskolatársa, Csokonai Vitéz Mihály műveinek többségét is ő adta ki. A Természethistóriai képeskönyv magyar kiadásában Márton egyszerűen a „tüskés hangyász" magyar nevet adta az állatnak. A természettudományi nyelvújítás, a „bugátizmus" korában az állat neve „tövises gömböly" volt. Ez a név Cuvier Állatországának 1841-es magyar kiadásában szerepelt először, és kötetet fordító költő, drámaíró, pedagógus és természettudós, Vajda Péter leleménye. Ugyanezt a nevet használta Reisinger János is 1846-os Állattanában. A ma használt „hangyászsün" elnevezést Méhelÿ Lajos és Bálint József alkotta meg 1901-ben a német Ameisenigel tükörfordításaként. A fordítást Alfred Edmund Brehm Az állatok világa című többkötetes munkájának első magyarországi kiadásához készítették. A „magyar Brehm" népszerűsége nyomán az elnevezés hamar elterjedt, és az elmúlt több mint száz évben szinte minden alkalommal ezt használták az állat megnevezésére.

Állatkerti körülmények között először 1845-ben, a Londoni Állatkertben mutattak be hangyászsünöket, ám az a néhány állatkert, ahol egyáltalán tartottak ilyen állatokat, többnyire ennél jóval később, a XX. század elején szerezte be az első példányokat. Philadelphiába és Amszterdamba például 1903-ban, New Yorkba pedig 1913-ban jutottak el az első állatkerti hangyászsünök.

Budapestre először 1912-ben érkeztek hangyászsünök – mégpedig hosszúcsőrű hangyászsünök – abból a szállítmányból, amelyből a londoni, a majna-frankfurti és a berlini állatkert is kapott két-két állatot. Ezek közül két évvel később már csak az egyik londoni és az egyik budapesti állat volt életben, ez utóbbit pedig még 1917-ben is elevenen láthatta a fővárosi közönség, ami akkoriban állattartási bravúrnak számított. Ugyancsak az 1910-es években egy rövidcsőrű hangyászsün is élt Budapesten. Az évtized vége óta eltelt csaknem száz évben viszont sem Budapesten, sem más magyarországi állatkertben nem éltek hangyászsünök.

A Fővárosi Állat- és Növénykertbe most érkezett állatok rövidcsőrű hangyászsünök. Erre a fajra 30-45 cm-es testhossz, és 2-5 kg-os testtömeg jellemző. A testet borító tüskék természetesen a védekezést szolgálják, és bár az állat bizonyos mértékig képes összegömbölyödni, veszély esetén inkább félig beássa magát a talajba, és a karmaival kapaszkodva akadályozza meg, hogy a ragadozók védtelen hasi oldalához hozzáférjenek. Kiválóan ás, és rendkívül erős: saját testénél nagyobb köveket is képes odébb taszítani.

A nőstény hangyászsünök 22-24 nappal a párzás után rakják le tojásukat, amelyet az elkövetkező 10 napban ideiglenes képződményként megjelenő hasi költőerszényükben költenek ki. A tojás maga 13-17 mm átmérőjű, tehát nagyjából szőlőszemnyi, héja pedig puha és bőrszerű. A kikelő kölyök alig 0,4 gramm tömegű. Az anyaállatnak ugyan nincsenek igazi emlői, de vannak tejmirigyei, amelyek közvetlenül a szabadba nyílnak a költőerszény falában. A kicsi a mirigyek által kiválasztott tejet szívogatja. Általában 45-55 napos koráig marad a költőerszényben, ekkorra már 180-250 gramm a súlya. A tüskéi azonban csak azután kezdenek el nőni, hogy kiköltözött az erszényből. 200 napos korárára, amikor a tejről végleg átáll a hangyákra és termeszekre, rendszerint már 1 kg-nál is nehezebb. A hangyászsünök viszonylag hosszú életű állatok, akár 40-50 évig is élhetnek.

Bár a hangyászsünök különféle apróbb bogarakat és azok lárváit, valamint férgeket is fogyasztanak, legfőbb táplálékukat a különféle hangyák és termeszek alkotják. Rendkívül ügyesen ásnak, és erőteljes karmaikkal még a termeszvárak oldalát is képesek felszakítani. Sajátos „csőrük" alakjánál fogva szintén alkalmas a túrásra, ráadásul az állatnak kiváló a szaglása, és még a „csőrön" található elektromos érzékszerv is segíti a táplálék felkutatását. Apró szájukból 15-18 cm hosszú, ragacsos nyelvet képesek kiölteni. Ezzel könnyen hozzáférnek a járatukban rejtőző hangyákhoz, termeszekhez. Féregszerű nyelvüket egy perc alatt akár százszor is kiöltik, így a hangyászsünök tudományos neve, a „fürge nyelvet" jelentő Tachyglossus igazán találó elnevezés. Egy háromkilós állat tíz perc alatt húsz dekányi termeszt képes fellefetyelni.

Állatkerti körülmények között komoly gondot jelent a hangyák és termeszek biztosítása. Ezért a legtöbb állatkertben speciális pépet készítenek a hangyászsünök számára, amelyet könnyen fel tudnak nyalni. Többféle recept is van használatban: Budapesten rovarevő állatoknak kifejlesztett tápszer, tojás, gyümölcs és víz a pép legfőbb összetevője, amelyet még össze is turmixolnak a gondozók.

A világ állatkertjeiben ma csak nagyon kevés helyen tartanak hangyászsünöket. A nálunk mostantól látható fajt Európában csak öt állatkertben mutatják be, Magyarországon pedig egyedül Budapesten. A világ többi állatkertje közül csak néhány amerikai, egy japán, és úgy fél tucat ausztrál állatkertben lehet ilyen állatokat látni. Mivel állatkertekben a legritkább esetben találkozni hangyászsünökkel, a Budapestre érkezett állatok sem állatkerti szaporulatból, hanem Indonézia, a természetes élőhelyüknek számító Papua tartományából származnak. Ennek megfelelően sem az életkorukat, sem a nemüket nem tudni biztosan (ez utóbbi ugyanis ránézésre nem állapítható meg).