India étvágya Csillapíthatatlan Az Aranyra

India hagyományosan a világ legnagyobb aranyfogyasztója. A nemesfém egyszerre ékszer, befektetés, életbiztosítás és nyugdíj-előtakarékosság. Az aranyvásárlási kedvet kissé mégis lohaszthatja, hogy a vevőknek még soha nem kellett annyit fizetniük egy uncia aranyért, mint éppen jelenleg. Ha még az aranyat sújtó adóterhek is tovább növekednek, akkor az a kereslet átmeneti csökkenéséhez vezethet – tájékoztat a www.aranypiac.hu

India nemzeti lobogójának színei a sáfrány, a fehér és a zöld, de a nem hivatalos nemzeti szín mégis inkább az aranysárga. A nemesfém a sokszínű ország egyetlen igazi közös nevezője, a templomok kedvelt díszítőeleme, adomány az istenek számára, kötelező hozomány a házasodni vágyó menyasszony családjától, a kincsképzés bevált, ősi eszköze, elengedhetetlen státuszszimbólum és végül legfőképp ékszer, amelyet egyaránt hordanak magukon a vidéki földművesek és a jómódú városi polgárság.

Indiában az arany egy társadalmi réteghez vagy valamely kaszthoz való hovatartozástól függetlenül népszerű, mélyen beidegződött vonzalom tárgya. Az ország minden bizonnyal legnagyobb és messze földön híres piaca a Chandni Chowk, ahol az emberforgatag, riksák, motorbiciklik nyüzsgésében egymást érik az ékszerüzletek. Az amúgy nem éppen felemelő környezetben csak úgy roskadoznak a vitrinek polcai a keleties ornamentikával díszített, kövekkel kirakott nyakékek, divat- és karikagyűrűk, hajpántok, karperecek, bokaláncok, brossok és szobrok súlya alatt. A mindig forgalmas utcák az őszi hónapokban egymást érő fesztiválok és a szeptembertől decemberig, de India egyes részeiben akár márciusig is eltartó házasságkötési szezon alatt pedig különösen megtelnek tarka embertömeggel. India minden tájáról érkeznek ide ékszervásárlók egy kedvező vétel reményében.

Minden negyedik gramm arany Indiában landol

Az arany nemzetközi piacán évek óta jól érezhető az indiai kereslet hatása. A statisztikai feljegyzések kezdete óta ismert, hogy India a nemesfém legnagyobb modern kori felvásárlója. Becslések szerint a Földből valaha kitermelt arany 15%-a ma Indiában található, és ez az arány stabilan emelkedik, hiszen évek óta nagyjából minden negyedik gramm világszerte eladott arany a szubkontinensen landol. A 2000-es évek első éveiben volt ugyan egy mennyiségi visszaesés a korábbiakhoz képest, de ettől függetlenül tendenciájában a kereslet azóta is emelkedést mutat.

A tavalyi év kereslete az Arany Világtanács előzetes kalkulációja szerint elérhette a 800 tonnát, ami visszaesés ugyan a 2010/2011-es rekordévekhez képest, de meghaladja az év közben sokak által megfogalmazott 650-750 tonna közötti várakozásokat. A lakosság étvágyát a nemesfémre nem csillapítja a folyamatosan dráguló aranyár sem, holott az évezred eleje óta megkilencszereződött az egyre csak gyengülő rúpiában számított árfolyam.

Nemcsak a tőzsdei ár szállt el az elmúlt évtizedben, a kereskedők tavaly még ezen felül is emelni kényszerültek a késztermékeik árát, miután árdrágító hatású kormányzati intézkedések léptek életbe. Első lépésben 2012 év elején az aranyimport súly szerinti adóztatásáról áttértek az értékalapúra, majd márciusban a pénzügyminiszter a 2012-13-as költségvetés (205. pont) bemutatásakor bejelentette, hogy a korábban bevezetett 2%-ról 4-re növelik az adó mértékét. Az intézkedés hátterében az arany behozatalának ugrásszerű növekedése állt, ami az indiai fizetési mérlegben jelentős hiányt szült, és ez a devizatartalékoknak az országból való túlzott kiáramlását okozta. A nemesfémes ágazat a mesterséges árdrágítás eredményeként a forgalom jelentős visszaesésétől tartva, általános sztrájkot hirdetett. A tiltakozási hullám azonban néhány hét után eredmény nélkül elapadt. Most máris újabb adóemelés van kilátásban, miután az indiai jegybank egy munkacsoportja egy tanulmányban erre tett javaslatot.

Évszázados vonzalom az aranyhoz

Miközben a szakma elsősorban az üzleti érdekeit félti, a lakosság látszólag eltántoríthatatlanul veszi az aranyat. Még ha a drágulás időlegesen vissza is fogja a vásárlási kedvet, a nemesfém iránti évszázados szenvedély kiirthatatlanul jelen van a társadalomban. Indiában úgy tartják, az arany szerencsét hoz megajándékozottnak és ajándékozónak egyaránt. A maharadzsák, egy-egy terület dúsgazdag urai tehették talán le ennek az arany iránti megmagyarázhatatlan vonzalomnak az alapjait egykor azáltal, hogy mesés vagyonukból egész templomok és paloták bearanyozására áldoztak, de nem spóroltak az arannyal asszonyaik és saját maguk ékszerekkel való gazdag felcicomázásakor sem. Az egyszerű ember követhette a példájukat, és csekélyke vagyonát szintén aranyba fektette, így őrizve meg annak értékét váltakozó uralkodók és hadurak, viszontagságos körülmények, változó pénzügyi rezsimek idején. Az arany nem csak megbízható kincsképzőnek bizonyult, de könnyű volt az adószedőktől és rablóktól is rejtve tartani, ékszerként hordva pedig mindig testközelben maradt.

Ez a tapasztalás máig öröklődik az egyik generációról a másikra. Különösen India messzi vidékein, a falvakban, ahol a milliárdos lélekszámú ország lakosságának a 70%-a él, tartja magát a hagyomány. Itt az arany a nyugdíj-előtakarékosság alapvető eszköze. Olyannyira, hogy még a válság előtti években szárnyaló mumbai tőzsde (lsd. SENSEX index) sem volt képes elcsábítani a befektetőket az aranytól. Az indiaiak jobban bíznak a kézzel fogható fémben, mint a bankokban és a kamatokban, a tőzsdéről nem is beszélve, amely az utóbbi öt évben nem volt képes visszatérni az emelkedő pályára, míg az arany ára meredeken emelkedett ebben az időszakban.

Nincs esküvő arany nélkül

Az aranynak fontos szerep jut a házasságkötéskor, amiből évente tízmilliót tartanak Indiában. A hagyományosan az anyáktól kapott esküvői ékszerek a menyasszony jóformán minden szabad bőrfelületét lefedik. Az esküvő végtére is nem a szerénykedés pillanata, az ifjú pár szülei büszkén élnek az alkalommal, hogy az útravalóul adott vagyont a népes vendégseregnek megmutatva jól eső elismerést arassanak. A hozomány, az úgy nevezett stridhan a hindu jog szerint azonban nem lesz közös vagyon, hanem marad a nő tulajdona az esküvő után is. Ez a szociális védőháló főleg az elmaradott régiókban jelenthet létbiztonságot az asszonyok számára, akik ha arra kényszerülnek, hogy kilépjenek a házasság kötelékéből, és elhagyják férjüket, csak annyi értéket vihetnek magukkal, amennyit magukon viselnek.