Heinrich von Kleist: AMPHITRYON

Kleist német (porosz) romantikus drámaíró (1777-1811), akinek több darabját játszották már különböző magyar színházak a 20. és a 21. században is, a Heilbronni Katicát, a Kohlhaas Mihályt és a Homburg hercegét. Most pedig a Nemzeti Színház mutatta be az Amphitryont.

Kleist német (porosz) romantikus drámaíró (1777-1811), akinek több darabját játszották már különböző magyar színházak a 20. és a 21. században is, a Heilbronni Katicát, a Kohlhaas Mihályt és a Homburg hercegét. Most pedig a Nemzeti Színház mutatta be az Amphitryont.

Érdemes megvizsgálni – mielőtt a dráma kritikájára rátérnénk – miért volt ennyire nagy hatású Kleist munkássága. Valóban a legnagyobb drámaírók közé tartozott Goethe és Schiller mellett. Művei ráhangolódtak kora fő problémáira, és általános emberi problémákat is felvetnek. Goethe elismerte nagyságát a Heilbronni Katica sikere után és további alkotásra biztatta. Később a két író ellentétbe került, és Kleist elhatározta, hogy „letépi Goethe fejéről a babért". Kleist akkor élt és alkotott, amikor a napóleoni háborúk összeroppantották a kis német államok nagy részét, súlyos csapást mértek Poroszországra, s megtépázták a német nemzeti öntudatot. Kleist maga is harcolt a franciák ellen, kémkedés gyanújával letartóztatták. Ezután gondolatvilágát áthatotta a franciák elleni gyűlölet. A harc, a harciasság minden művében jelen van. A német egység megteremtéséért indult mozgalom felizzította a német nacionalizmust – ez talált előképet Kleist műveiben. A 20. század elején Gerhard Hauptmann és Frank Wedekind elődjének tekintették. Egyike volt az elsőknek, aki bemutatta azt az általános emberi – így modern – problémát, hogy az ember a kiszámíthatatlan és értelmezhetetlen létben miképp akar cselekedni és megtalálni a saját útját.

Kleist Heilbronni Katica című drámáját 1810-ben mutatták be pantomimszerű előadásban, azóta többen megzenésítették, a Kohlhaas Mihály alapján Miloš Forman filmet forgatott 1981-ben (Ragtime), valamint Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja című művének alapjául szolgált.

Szerb Antal szerint „beteg lélek" és őrült, amire egész életével rá is szolgált. Kleist kiábrándulva az életből, sok lánynak felajánlotta a közösen elkövetett öngyilkosságot, s végül talált egy magához hasonló zilált lelkű nőt, akivel egy romantikus tó partján együtt végeztek önmagukkal. Az írásaiban megjelenő alakok a szenvedély megszállottjai, „holdkóros figurák, akik az élet éjszakai oldaláról kerültek a színpadra". Szerb Antal jellemzése kiváló. A magyar irodalomtörténet írás legnagyobb alakja még hozzáteszi, hogy „remekműveket írt". 

Az Amphitryon témáját Kleist Molière-től vette át. A darabot 1806-ban mutatták be Berlinben. A 2013-as budapesti bemutatóra Forgách András modern fordításából készített színpadra alkalmas, fiataloknak szóló változatot Gáspár Ildikó dramaturg. Az így átdolgozott szöveg meglehetősen szabad szájú, főleg a 'földiek' nyelvezete, az 'égiek' valamivel emelkedettebben szólnak, bár mindkét népség egyformán beleesik durva és pimasz bűnökbe.

A cselekmény: Jupiter (a görögöknél Zeusz), a főisten megkívánja a szép thébai királylányt, Alkménét, ezért felölti a távollévő férj, a hadvezér Amphitryon alakját, hogy elcsábítsa. Merkur (a görögöknél a cselszövő Hermész) pedig felveszi Sosias, a szolga külsejét, hogy az éjszakai kalandhoz segédkezzen. Ebből kisejlik, hogy Kleist azért adott római neveket a két istennek, mert a görögök hazájában ők idegenek, azaz ellenségek. Sem Sosias felesége, Charis, sem Alkméné nem veszik észre a cserét, és örömmel fogadják a visszatérő, győztes harcosokat. Azonban a két katona, Amphitryon és Sosias annyira megszédül az érzelmek és a tudat tökéletes manipuláltságától, hogy szinte belezavarodik, súlyos lelki sebeket szerez. A nép készségesen ismételgeti, hogy a hasonmások az igaziak. A feleségek sem értik, hogy a már egyszer hazatért férjeik miért érkeznek meg újból, hiszen már egyszer örültek nekik. Összetévesztik a csalókat az igaziakkal, és végül mindenki kétségbeesik. Jupiter jóslata és égbe való távozása oldja fel a zűrzavaros helyzetet. A néző kényszerűségében mosolyog, de ha alaposabban belegondol, sok nevetnivalója nincs.

Gothár Péter rendező el tudta érni, hogy mindenkit teljes bizonytalanságban tartson, annak ellenére, hogy a 'hasonmások' még csak nem is hasonlítanak egymásra. Elhihetjük-e parancsszóra, hogy mások vagyunk? Kinek higgyünk ebben a világban? A sok kérdésre nincs válasz. Ezért a vígjáték sem igazi vígjáték, hanem a világ torzképe. A földöntúli világ jelképeként olykor zavaróak a korunkat egyébként jellemző túlzott hanghatások. A rendező bőven alkalmazza ezeket. Korjelenség, hogy a diszkóhoz szokott fiatalság már megsüketült. Aki viszont nem szokott hozzá, miért kell annak a fülét így próbára tenni?

A fő-főszereplő mindenképpen a Sosias-t alakító Znamenák István. Teljesítménye az apró Gobbi Hilda Színpadon óriásira nő. Jupiterként Alföldi Róbert vállalt szépszavú, de ellenszenves, a maga érdekében mindenkit manipuláló szerepet. Az Amphitryont játszó Nagy Zsolt kétségbeesését a sajátunknak érezzük. Alkméné, azaz Tenki Réka kicsit túljátssza a szerepét könnyes és szerelmes feleségként. Remek alakítás Nagy Marié, aki Charis-t, Sosias zsémbes, de a férjét rendesen kiszolgáló feleség szerepét alakítja úgy, ahogy öreg házaspároknál szokás. Merkur szerepében Udvaros Dorottyát látjuk, kár, ugyanis csöppet sem az ő nőiességéhez illő. Talán a kifordított világ felnagyítását szolgálja? Vagy mert az antik görög drámákban férfiak játszották a női szerepeket is. Most ideje a szerepcserének?  

   Nagyon tetszettek Tihanyi Ildi szellemes papírjelmezei. Az összes szereplő papírruhát visel, némelyik papírkalapot, mindegyik más színűt, épp csak rájuk van aggatva. Dicstelen pályafutásuk végén az istenek jelmeztelenül, egy szál lepedőben futnak, menekülnek vissza az égbe. Szimbólumnak érdekes.

   A közönség elégedetten távozhat.

DOBI ILDIKÓ