„Tudnunk kell továbbadni Húsvét igazságát és örömét a minket körülvevő világnak" – mondta húsvétvasárnapi szentbeszédében Erdő Péter bíboros az esztergomi bazilikában.

„Tudnunk kell továbbadni Húsvét igazságát és örömét a minket körülvevő világnak" – mondta húsvétvasárnapi szentbeszédében Erdő Péter bíboros az esztergomi bazilikában.

Erdő Péter bíboros húsvétvasárnapi szentbeszéde

 Elhangzott április 12-én, Húsvétvasárnap az esztergomi bazilikában

Kedves Testvérek!

Feltámadt Krisztus! Ez a felismerés fokozatosan hasított bele az apostolok szívébe Húsvétvasárnap reggelén. Az első tanítványok hite Jézus feltámadásában személyes találkozásokon alapult, melyeket Krisztus kereszthalála után éltek át. Akik nem találkoztak személyesen a Feltámadottal, hittel elfogadták azok tanúságtételét, akik találkoztak vele. Ugyanilyen hittel fogadjuk ezt mind a mai napig. A tanúbizonyságok és a hit állnak az Örömhír forrása körül. Ennek a hitnek az alapja pedig maga a feltámadás esemény, amely áttöri a hétköznapi dolgok rendjének korlátait.

Ám a föltámadt Krisztussal való találkozásokat megelőzte egy másik tény: a sírt üresen találták. Hogyan fedezték fel ezt és miért nem vezetett a látvány azonnal a feltámadás hitéhez? Erről árulnak el különböző részleteket az egyes evangéliumok. Talán az üres sír már nem is volt olyan fontos a Feltámadottal való személyes találkozás után.

Manapság mégis, amikor annyi zavaros mendemondát és kései rosszindulatú legendát terjesztenek különös buzgalommal Krisztus feltámadása ellen, számba kell vennünk az Egyház hitének örömével a legfontosabb bizonyságokat.

A negyedik evangélium elbeszélése sok mindent feltételez. Feltételezi, hogy a sír le volt pecsételve. Az eseményt logikus következetességgel mutatja be. A zavar és a megdöbbentés élménye adja át lassan helyét a hitnek. Mária Magdolna, aki úgy tűnik, elsőként ment ki a sírhoz – János elbeszélése itt nem említi a többi asszonyokat -, először megdöbben. Zavarát az váltja ki, hogy a sír nem abban az állapotban van, amelyben péntek este volt Jézus temetése után.

A második reakció Jézus szeretett tanítványának magatartása. Futva érkezik a sírhoz, elsőként ér oda. Jellemzője a negyedik evangéliumnak, hogy ennek a tanítványnak az élményeit független módon, közvetlenül beszéli el. Ez a tanítvány általában Péterrel együtt jelenik meg. Ez is mutatja jelentőségét, hiszen Péter fontossága az evangéliumokban vitán felül áll. Ez a tanítvány megállapítja – épp úgy, mint Péter -, hogy hogyan maradtak a dolgok a sírban. Látja a lepleket és a kendőt. Elképzelhetetlen, hogy egy rabló ilyen rendet hagyjon maga után. Ez igen szerény következtetés. Ettől a tapasztalattól a föltámadás hitéig még nagy lépést kell megtenni. De János, a szeretett tanítvány „látta mindezt, és hitt". Ez az egyetlen hely az Újszövetségben, mely világosan állítja, hogy valaki Krisztus üres sírjának látványára eljutott a hitre. Ebből pedig talán az is következik, hogy ez a tanítvány hitt elsőként a föltámadásban. Az evangélista olyan olvasókat tart szem előtt, akik személyesen általában nem találkoztak Jézussal. Ők is biztosak lehettek Krisztus feltámadásának hitében? Nem volt nélkülözhetetlen ehhez a hithez a Feltámadottal való személyes találkozás? Erre az evangélista válasza az, hogy ő maga is anélkül hitt, hogy előbb személyesen, fizikai valóságában találkozott volna a feltámadt Krisztussal. Így a saját példáján mutatja be, milyen készséggel kell fogadni azoknak a tanúságát, akik közvetlenül találkoztak a Föltámadottal.

De elárulja a mai evangéliumi szakasz azt is (Jn 20,9), hogy ez a hit újdonság volt a számára, és a többiek számára is: „ Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból". Senki közülük nem értette meg, még az ószövetségi jövendölések ismeretében sem, hogy Jézusnak fel kell támadnia. Ennek a megértésnek a világossága később árasztotta el a hívőket. A feltámadás fényében döbbentek rá, hogy az Ószövetség jövendölései erre utalnak. A „látta és hitt" állítás tömör egyszerűsége a föltámadás tényének felismerését fejezi ki. Krisztus föltámadásának misztériuma tehát nem elmélet vagy mitológia, hanem valóságos esemény, melynek az Újszövetség tanúsága szerint történetileg bizonyított megnyilvánulásai voltak. Szent Pál az események után több mint húsz évvel már azt írhatta a korintusiaknak: „Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért az Írások szerint, eltemették és harmadnap föltámadt, ismét az Írások szerint, megjelent Kéfásnak, majd a Tizenkettőnek" (1Kor 15,3-4). Az apostol itt a föltámadás élő hagyományáról beszél, melyet megtérése után tanult meg .

Az üres sír, mint láttuk, lényeges jel volt, ez volt az első lépés a föltámadás tényének felismeréséhez. A szeretett tanítvány megérezte, hogy az üres sír nem emberi tevékenység eredménye, és hogy Jézus nem egyszerűen ebbe a földi életbe tért vissza, mint a feltámasztott Lázár (vö. Jn 11,44).

Mária Magdolna és a szent asszonyok voltak az elsők, akik találkoztak is a Föltámadottal (vö. Jn 19, 31.42). Az apostoloknak ezután jelent meg a Mester, mégpedig először Péternek, majd pedig a Tizenkettőnek (vö. 1Kor 15,5). Péter tanúságára támaszkodva kiáltja a közösség: „Valóban föltámadott az Úr, és megjelent Simonnak" (Lk 24,34). A későbbiekben azonban a föltámadt Krisztus több mint ötszáz személynek megjelent, akikről Szent Pál világosan beszél (1Kor 15,4-8). Nem pusztán látomás mindez, nem a fizikai renden kívül értelmezhető, a tanúságtételek alapján történeti tényként fogadjuk el a kereszten meghalt Krisztus föltámadását (vö. KEK 643).

A húsvéti örömhír erőforrás. A mi gyenge, emberi szavunkra és tanúságtételünkre bízta Krisztus ennek a jó hírnek a továbbadását. De a mi gyengeségünk nem áll magányosan, mert Isten ereje kíséri és igazolja, ahogyan kísérte és igazolta a meghalt és föltámadt Krisztus művét és igazságát is. Maga Jézus jövendöli meg, hogy tanítványait jelek fogják kísérni: „Nevemben ördögöt űznek, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek a kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik, ha pedig betegekre teszik kezüket, azok meggyógyulnak" (Mk 16,17-18). Az Apostolok Cselekedeteiben pedig éppen ezekről a jelekről olvasunk, amikor a mennybemenetel után Péter és János a templom Ékes-kapujánál béna koldussal találkozik, Péter azt mondja neki: „Aranyam, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj" (ApCsel 3,6). Ilyen az apostol gyengesége, ilyen gyengeség és ilyen erő kíséri ma is a feltámadás evangéliumának hirdetőit.

Ma is tudnunk kell továbbadni Húsvét igazságát és örömét a minket körülvevő világnak. Ha változik is az emberek közti gondolatközlés módja és nyelvezete, ha sokszor szétszórt és kiábrándult emberek figyelmét kell is megragadnunk, annál inkább nyilvánvaló világunkban a szomjúság és az éhség Krisztus feltámadásának mindent megvilágító, minden igaz igyekezetnek értelmet és értéket adó örömhíre iránt. Ha természeti katasztrófák híre döbbent is rá minket, hogy milyen kiszolgáltatott az emberi élet ebben a világban, és mennyire nem csupán a mi igyekezetünkön múlik a sorsunk, ha most megint az együttérzés és a szeretet üzenetét kell is küldenünk az itáliai földrengés károsultjainak és az áldozatok hozzátartozóinak, mindez nem a kétségbeesés forrása. Ha sokszor mindent elborítani látszik is az önzés, a bizalmatlanság, ha gyakran spontán vagy gerjesztett gyűlölet osztja is meg az embereket, ha az anyagiak hajszolására hangolt világunk különösen is nagy drámának éli meg éppen az anyagi jólét csökkenését vagy a gazdaság megroppanását, nekünk a feltámadt Krisztus más távlatot mutat. Nem értelmetlen sodródás az egyéni élettörténetünk, nem céltalan vergődés a világtörténelem, hanem a minket örök életre hívó isteni szeretet nagy terve valósul meg benne.

Fogadjuk el ezt az ajándékot, és adjuk tovább örömünket az egész világnak. Feltámadt Krisztus! Amen.

Kép: Mudrák Attila

Magyar Kurir

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük