A Migráció Geopolitikája

Egy Svédországban tevékenykedő brit kutató tanulmányában azt vizsgálta, milyen okok mentén kezeli félre az Európai Unió a migrációt mint társadalmi jelenséget. Cikkében egyaránt foglalkozott az EU-n belüli migrációval és a külső határokat érintő migrációs nyomással. Arra a megállapításra jutott, hogy az Európai Unió nem megfelelően szemléli nemzetközi politikai történéseit, azaz úgy cselekszik, mintha a globalizáció egy befejezett folyamat lenne, s a földrajzi jellemzők egyáltalán nem lennének meghatározóak a politikai aktorok (az egyes államok) szempontjából.

Roderick Parkes: European Union and the Geopolitics of Migration, Swedish Institute of International Affairs, Number 1/2015

Roderick Parkes, a Swedish Institute of International Affairs és a European Union Institute for Security Studies munkahipotézise szerint a nemzetközi kapcsolatokat a mezőgazdaság megjelenése (őskor) óta alapvetően két motívum mozgatja: a gazdasági racionalitáson alapuló tőke- és népességmigráció, illetve az egyes területeken lakosság igénye a stabilitásra és rendre. Értelemszerűen ezek részben egymást kioltó hatások, amelyek felerősödése vagy meggyengülése alakította ki azt a geopolitikai környezetet, amely meghatározta az éppen aktuális nemzetközi rendszer működését. Parkes szerint a Szovjetunió összeomlásával a nyugati világban konszenzus alakult ki, amely szerint a világ teljes mértékben globalizálódott, és amely jelenség lényegében feloldja az ellentétet a két fent leírt hatás között. Azaz a nyugati paradigma szerint a munka és tőke szabad áramlása nem veszélyezteti többé az egyes államok stabilitását.

Az EU élen járt a globalizációban

A szerző szerint az Európai Unió a '90-es évektől kezdődően a 2000-es éves közepéig élenjárt a migrációs szabályozás liberalizációját tekintve. Ez persze elsősorban az EU-n belüli munkaerő szabad áramlását jelentette, amellyel – a szerző szerint – az Unió egyértelműen a globalizálódó világ paradigmája mellett tette le a voksát. Abban az értelemben helyes döntés volt ez, hogy 1990 és 2008 között valóban inkább a munkaerő és tőke szabad áramlása érvényesült a nemzetközi rendszerben, a területiség elve pedig visszaszorulni látszott. Parkes szerint azonban elsősorban a 10 kelet-európai tagállam csatlakozásával ez a trend kezdett megváltozni, hiszen a régi tagországok és az újak közötti gazdaságföldrajzi különbségek szembeötlőbbek voltak. Parkes az Egyesült Királyság és Lengyelország példáját emeli ki. Előbbi szinte azonnal megnyitotta munkaerőpiacát a kelet-európaiak előtt, míg utóbbi ország lakosai voltak a leginkább mobilisek. A lengyel munkaerő tömeges megjelenése a brit munkaerőpiacon hamarosan olyan politikai kérdéssé vált az Egyesült Királyságban, amely jól jelezte, a területi elv, a stabilitás kérdése továbbra is meghatározó tényező a nemzetközi kapcsolatokban.

Külön utas tagállami politikák

Parkes szerint az újonnan megjelent problémák szétzilálták az addig egységes EU hozzáállását a migráció kérdéséhez, ezért az Unión belül ad hoc bilaterális együttműködések jöttek létre a szerint, melyik tagállam milyen megoldásokat talált politikai érdekével összeegyeztethetőnek. Azaz újra a területi elv szerinti politizálás lett a nemzetközi rendszer alapja. A szerző legalább 20 olyan országpárt azonosított, amelyek közösen próbáltak kezelni belső migráció kérdését. Ilyen párok például:

Az Egyesült Királyság és Magyarország (a vándorlás mértékének csökkentése érdekében);
Az Egyesült Királyság és Dánia (a szabályozás szigorítása érdekében);
Németország és Franciaország (a célzott szakképzett munkaerő befogadása érdekében).

A fenti felsorolásnál természetesen jóval több kétoldalú együttműködés létezik/létezett, de ezek tipikusan hasonló célok mentén jöttek létre a tagállamok között. Parkes megjegyzi, hogy ezen együttműködések kialakulása nagyrészt politikai döntések következménye, nem volt szükségszerű a megjelenésük. Például az Egyesült Királyság eleve választhatott volna szigorúbb bevándorláspolitikát, vagy Lengyelország is más, nem az olcsó munkaerőre épülő versenyképességi modell mellett tehette volna le a voksát.

Ez a „migráció" nem az a „migráció"

Bár Parkes cikke 2015 év elején íródott és ezért azonos súlyú jelenségként kezeli az EU-t érő külső és belső migrációt, megállapításai relevánsak a jelenből szemlélve is. Egyik legfontosabb ilyen felvetése, hogy az EU a korábbi „optimista" paradigma szellemében kívánja kezelni a külső határokat érintő migrációt és egy kalap alá veszi azt a belső határokon belüli migrációval. Csakhogy a gazdasági és politikai különbségek miatt a földrajzi sajátosságok még inkább meghatározóak a külső migrációt illetően. Ez további beilleszkedési nehézségeket és politikai ellenállást szül a tagállamokban, ami még inkább szétzilálja a közös európai menekültpolitika lehetőségét.

Összességében elmondható, hogy egy elképzelt szituációban egy migrációs hullám csak akkor nem járna a földrajzi jellemzőkből fakadó feszültségekkel, ha azonos politikai kultúrájú és gazdasági fejlettségű térségekből vándorolnának emberek hasonló területekre. Viszont ilyenkor felmerül a kérdés: miért is következne be bármilyen elvándorlás? Parkes szerint az EU ott követte el a legnagyobb hibát, amikor azt feltételezte, a globalizáció már megszüntette ezeket a különbségeket, holott mindezek a sajátosságok már az EU-n belül is nehézségeket szülnek, az Európán kívülről érkező bevándorlók esetében pedig az EU egységét veszélyeztetik.

Az ismertetés megjelent: http://szazadveg.hu/foundation/kutatas/szazadveg-otletmuhely/a-migracio-geopolitikaja

A cikk különlevonata letölthető az irásunk mellékleteként lévő linkről!