A pénzváltó

Tisztes szakmának tartotta mindenki középkorban a pénzváltást. Nem uzsorások művelték, akik meggazdagodtak az utazók tájékozatlanságából. Természetes, hogy a pénzváltásnál nyereség keletkezik, de ezt megengedhető haszonnak vélték, akik a pénzváltóhoz fordultak. A tevékenység gyakorlásának jogát (cambium) eleinte csak az uralkodók adták. Később általánossá vált, minden nagyobb városban működtek megbízható pénzváltók. Segédek és mesterek végezték a tevékenységet, pénzváltó céhek működtek, gondosan vigyázva jó hírükre.

A céhnek lehetett közös vagyona, pénzüket és irataikat díszes ládában őrizték. Ezekből több is megmaradt, egyik például a gyöngyösi Mátra Múzeumban. A céhtagoknak szigorú vallási és erkölcsi szabályok szerint kellett élniük, ennek megszegőit a céhmesterek megbüntették.

Magyarországi pénzváltók tevékenységére utalt az a régészeti feltárás, amely tíz évvel ezelőtt történt Orosháza környékén. A kutatás során nagy mennyiségben kerültek elő olyan tárgyak, mérlegek, mérlegserpenyők, nagyító üveglencsék, vésetek, fémöntvények és ólomsúlyok, amelyek arra utalnak, hogy a falu lakosaiból sokan nemesfémekkel és pénzváltással foglalkoztak. A tatárjárás következtében szinte teljesen elpusztult a település és kihalt a tevékenység.

Német tartományokban utcán is működtek pénzváltók, kitettek egy széket és pénzváltó padot (mensa), ezen bonyolították le az üzletet. Innen ered a „bank” szavunk. (Pad = die Bank) De a pénzváltó egyáltalán nem foglalkozott bankügyekkel. A bankok begyűjtik a pénzt a betétesektől, kamatot fizetnek. Hiteleznek ügyfeleiknek, amiért kamatot számítanak fel. A két kamat nem egyenlő, a különbözet a kamatrés (marzs). Persze ez nem a bank tiszta haszna, hiszen tevékenységének költségei is vannak.

A papírpénzek megjelenésével a XVIII század végén a pénzváltók is feladták tevékenységüket. Ugyan melyikük kockáztatta volna meg, hogy papírt ezüstre, aranyra váltson be? Bármilyen ígéretes és díszes is volt a bankjegy.