Mit tett vajon reformátorunk születésnapjai tájékán? Egy biztos, nem önmaga ünnepeltetésével foglalkozott. Sehol sem olvashatunk arról, hogy köszöntötték volna vagy partit rendeztek volna tiszteletére. Hatalmas levelezésében szinte feltűnően kerüli az utalásokat erre az alkalomra, mindössze két megjegyzést olvashatunk születésnapjával kapcsolatban. Mert még ezeken a napokon is másoknak próbált szerezni meglepetést…

Mit tett vajon reformátorunk születésnapjai tájékán? Egy biztos, nem önmaga ünnepeltetésével foglalkozott. Sehol sem olvashatunk arról, hogy köszöntötték volna vagy partit rendeztek volna tiszteletére. Hatalmas levelezésében szinte feltűnően kerüli az utalásokat erre az alkalomra, mindössze két megjegyzést olvashatunk születésnapjával kapcsolatban. Mert még ezeken a napokon is másoknak próbált szerezni meglepetést…

Most, reformátorunk születésének 500. évfordulóján illendő és tisztes, hogy néhány leveléből megpróbáljuk rekonstruálni azt, életideje teltével mi foglalkoztatta őt egy-egy július 10-én, illetve az azt megelőző és követő napokban. Igen tanulságosak ebből a szempontból is levelei, a legszemélyesebb műfaj eme termékei.

1548. július 10-én, 39. születésnapján levelet ír Genfből „legjobb testvérének és barátjának",akihez a levelet Thomas Barbarin viszi el. Farelnek ez a munkatársa meglátogatta Kálvint, s beszámolt a neuchâteli gyülekezetben folyó különféle feszültségekről. A rövid levélből a gyógyító szándék érződik ki, mert Krisztus gyülekezetében „a küzdelemnek mindaddig nem lesz vége, amíg az ellenség egészen le nem veretik…".
Egy év múlva, egy nappal születésnapja előtt, 1549. július 9-én, a 40. éves Kálvin ismét ír Farelnek, „legszeretettebb testvéremnek az Úrban". Reméli, hogy Montbéliardban az evangéliumnak éveken át vetett magja nem marad terméketlen. A termőre forduláshoz időt és megfontolást javasol testvérének. Ebben a levelében ír arról, hogy egy angliai küldött érkezett hozzá. Tudtul adja, hogy James Hamilton lord-protektor, az angol állam feje, aki I. Mária mellett állott, valamint felesége köszöntésüket küldik, s az asszonytól egy gyűrűt kapott. Feltehetőleg születésnapi ajándékként, amivel kapcsolatban levelében őszintén megjegyzi: „Ez nem nagyon értékes. Mintegy négy korona értékű lehet." Vajon mi irritálhatta Kálvint? Nemzeti önérzete, hogy angol előkelőségtől kap gyűrűt, s övéitől semmit? Vagy egyáltalán az ajándékozás zavarhatta? Talán igen. Ezt látszik alátámasztani ez is: hallotta a követtől, hogy majd később egy igazán gazdag ajándékot küldenek Kálvinnak, amiről megjegyzi: „Ezt nem kívánom, meg nem is várom el". Így köszön el Fareltől: „a Te Kálvin Jánosod".

1550. július 10-én, a 41 esztendős Kálvin hosszú levelet küld Normandiai Laurentnek Genfből-Genfbe, aki hugenotta menekült volt Kálvin szülővárosából, Noyonból. Tőle szokatlanul személyes módon dátumozza levelét: „Genf, 1550. július 10-én, születésnapomon". Ez már igazi lelkigondozói levél, melyben jelzi: kis könyvecskét ír a hazájukat elhagyó hugenották hithűségének támogatására és erősítésére, mégpedig Normadiai Laurent példáját használva fel erre. Ez a menekült korábban Kálvin szülővárosának, Noyonnak volt királyi megbízottja és polgármestere. Akkor még távol élt Krisztustól, de a sok próba nyomán „az egyház ölében" talált vigasztalást. Mi is történt? Normandiai Laurent előbb elvesztette édesapját. Aztán nemsokára feleségét, „legvirágzóbb éveiben" Kálvin szavaival, majd pedig a szenvedések ilyen tömegéhez még hozzájött leánykájának halála is. A levél szerint ez „már majdnem megsemmisítette sebzett szívét". Ellenfelei arra használták fel ezeket a szomorú eseményeket, hogy megvádolják: azért e sok csapás rajta, mert áttért az új evangéliumi hitre. Ezt Kálvin a leghatározottabban visszautasította. Vigasztaló lelkigondozói hangon ír hitsorsosának arról, miként emlékezik vissza felesége halálára. „Megragadta kezemet, és hálát adott Istennek, hogy olyan helyre vezette, ahol nyugodt szívvel tud meghalni. Élő lelkiismerettel szólt bűneiről" – folytatja Kálvin -, „meg Isten félelmetes ítéletéről, de nem asszonyi módon siránkozott, hanem Krisztus kegyelmét nagyszerűen magasztalva, magát alázatosan és hittel teljesen Neki ajánlotta". Kálvin azt kívánta, hogy Normandiai Laurent felesége és a férj példája e könyvecske révén „azoknak, akik téged nem ismernek, bizonyság legyen arról, hogy én mennyire szeretlek téged". S bár a könyvecske kicsit megkésve jelenhetett meg, ezzel kapcsolatban reformátorunk ezt írta neki: „Ami jó, az soha nem jöhet későn". Ebben a levélben a nagy rendszerépítő francia elme hatalmas szíve dobban meg előttünk. A lelkigondozó, másokat vigasztaló, erősítő, mások sorsában Isten gyógyító erejét felmutató gyakorlati teológus, a pásztor áll előttünk! A saját születésnapján is mások újjászületésével foglalkozó hívő ember!
1553. július 7-én, három nappal a születésnap előtt megrendítő levelet ír a lyoni foglyoknak, akik hitük miatt voltak bebörtönözve, s várták a mártíromságot. Az előbbi levél az egyéni lelkigondozás, ez utóbbi a közösségi, csoportos lelkigondozás gyönyörű darabja. Már május 16-án kivégeztek öt protestáns hitű egyetemistát, de még maradtak többen a lyoni börtönben. Hozzájuk küldte levelét Kálvin, meg azokhoz, akik a lyoni börtönben hasonló okból sínylődtek. Emlékezteti őket arra, hogy mindennél beszédesebb hitvallás az igazságért elvállalt szenvedésük a hitért. „Mindnyájan tisztában vagyunk vele, mennyire nehezükre esik az embereknek többé nem csak magukra gondolni", de ha Isten erős kezébe fogódzunk, akkor minden szenvedést, bántalmazást, megalázást, sőt még a halált is az Ő dicsőségére tudunk elviselni és feldolgozni. Az pedig övéinek nagy megtiszteltetés, hogy őket Isten az igazság védelmezésére használja, s kezükön fogva, a mártíromság felé vezeti őket. Közben azt kéri tőlük, soha ne vegyék le egyetlen pillanatra se tekintetüket Jézus Krisztus mennyei királyságáról. Hiszen „ez a feltekintés nem csak minden kísértés legyőzéséhez ad erőt, hanem legyőzhetetlenné is tesz titeket a Sátán minden szúrásával szemben…". Nem kíván ezért Kálvin nekik olyan hitvallást küldeni, amit ők a börtönben, illetve a mártíromság előtt egy kívülállótól kapva használhatnának, hanem bízik abban, hogy Isten rajtuk keresztül olyan hitvallást ad, amit saját lelkükkel és életükkel írnak. Ám a lyoni foglyok korábban írtak is egy rövid hitvallást, amit megküldtek reformátorunknak, s ő megvallja: ehhez képest nem tud mást és különbet írni. „Saját épülésemre olvastam a ti hitvallástokat, s nem akartam egyetlen szócskát sem hozzátenni, sem elvenni belőle, mert úgy gondolom, minden változtatás csak csökkentené ennek a bölcsességnek és állhatatosságnak a tekintélyét és hatékonyságát. Mert mindez Isten Lelkétől jött….Legyetek bizonyosak afelől, hogy a szerető Isten, aki megmutatja magát, amint az szükséges és megmutatja gyengeségünkben az Ő erejét, nem fog Titeket elhagyni…". Bíztatja őket továbbá azzal, nem véletlen, hogy Isten mindez ideig megtartotta őket a börtönviszonyok között, s gondoskodni fog róluk a továbbiakban is. Ha pedig betegséget ad, azzal a testet készíti elő a nagy küzdelemre, hogy a végső harcban a test ne legyen akadály a győzelem kivívásában. A „Ti testvéretek, Kálvin János" – így fejezi be csoportos lelkigondozói levelét. De előbb áldásként leírja: „A szerető Isten mindnyájatoknak nyújtsa oda erős kezét, óvjon és vezessen Titeket, s mutassa meg rajtatok mind világosabban dicsőségét".
Röviden még két levélre hadd utaljak itt, amiket a korabeli „előkelőségekhez" írt reformátorunk. Mindkettőt egy nappal születésnapja után írta, 1561. július 11-én.
Az egyiket James Stuartnak, V. Jakab fiának, Stuart Mária testvérének küldte Párizsba. Ebben a skót reformáció erőteljesebb terjesztésére buzdította a királyi fiút. Nagyra értékeli szilárdságát és igyekezetét, amit eddig is megmutatott „az igazi istentisztelet és hit reformációjának terjesztésében Skóciában". Bátorítja és bíztatja, hogy tartson ki az evangéliumért folytatott harcában, próbáljon „a sok nyugtalanságban állhatatosnak maradni, és ellenállást fejteni ki onnan felülről kapott erővel minden gonosszal szemben".
A másik levél szintén Párizsba ment ugyanazon a napon, de ezt már Gaspard de Coligny admirálisnak (1519-1572), a hitéért később mártírhalált vállalt hugenottának írta, melyben emlékezteti arra, hogy a reformáció nagy művének megvalósításához türelemre és időre van szükség. Isten templomának az építéséhez szintén állhatosság és önkéntesség kell. De Isten „szép példát ad Önnek bátorításul azzal, hogy a szegény hívők egész Franciaországban minden szörnyűséges királyi fenyegetés ellenére sem vesztik el kedvüket ahhoz, hogy a nekik kijelölt úton járjanak".

(Idézetek forrása: Rudolf Schwarz, Johannes Calvins Lebenswerk in seinen Briefe, Kálvin János élete levelei alapján, Tübingen. 1909, I-II. kötet, születése 400. évfordulója tiszteletére)

Válogatás, fordítás Dr. Békefy Lajos

A képen Farel szobra látható

© www.reformatus.hu Kommunikációs Szolgálat szerk@reformatus.hu T.:(1)460-0753

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük