Az antitolvaj

Vas-Gyúró Leventét, a kisváros önkormányzatának szociális ügyekért felelős előadóját mindenki szerette a településen. A segítségre szorulókat kivétel nélkül személyesen ismerte. Nem csak arról gondoskodott, hogy a szociális segélyt pontosan kapják meg az érdekeltek. Gyakran személyesen vitte ki a pénzt, élelmiszer csomagot, tűzifát a családoknak. Intézte ügyes-bajos hivatalos dolgaikat, segített óvodai, iskolai felvételeknél, kiszámította a várható rokkantnyugdíjat. Figyelemmel kísérte az érdekeltek közüzemi számláit, ha kellett, haladékot kért a szolgáltatótól, kitöltötte a lakbérhez igényelhető kompenzációt. Rebesgették, hogy rövidesen díszpolgárrá választja az önkormányzat.

Vas-Gyúró Leventét, a kisváros önkormányzatának szociális ügyekért felelős előadóját mindenki szerette a településen. A segítségre szorulókat kivétel nélkül személyesen ismerte. Nem csak arról gondoskodott, hogy a szociális segélyt pontosan kapják meg az érdekeltek. Gyakran személyesen vitte ki a pénzt, élelmiszer csomagot, tűzifát a családoknak. Intézte ügyes-bajos hivatalos dolgaikat, segített óvodai, iskolai felvételeknél, kiszámította a várható rokkantnyugdíjat. Figyelemmel kísérte az érdekeltek közüzemi számláit, ha kellett, haladékot kért a szolgáltatótól, kitöltötte a lakbérhez igényelhető kompenzációt. Rebesgették, hogy rövidesen díszpolgárrá választja az önkormányzat.

   Vas-Gyuró Levente fáradhatatlanul rótta a kisváros utcáit napi tíz órában, de ha úgy adódott tizenkettőben. Eközben felfigyelt egy jelenségre. Néhány rászorult nem volt hajlandó semmiféle segélyt, pénzt, utalvány, élelmiszer csomagot, közétkeztetést elfogadni. Be sem engedték a házukba. A közgyógyellátásra jogosító igazolványt nem vették át, pedig erre kaphatták volna ingyenesen, vagy pár száz forintos dobozdíjért a fájdalomcsillapítót, vérnyomás csökkentőt, szívgyógyszert.

   Karácsony előtt egy ilyen emberhez kopogott be a lelkiismeretes szociális munkás. Mihály bátyám, engedjen be, nem akarok én semmi rosszat, szeretnék egy kicsit elbeszélgetni magával. Hagyjon engem nekem az úr, kiabált ki az öregember, tudom ám én, mit akar! Én nem szorulok rá senkire, legkevésbé a hivatalra. Inkább gyertyával világítok, ha kikapcsolják a villanyomat! A postautalványt sem vettem át az alamizsnával! Büszkeség, szégyen, makacsság, ki tudja mit érzett a szegény ember? Milyen okok, keserves életút, rossz tapasztalatok rejtőztek a furcsa magatartás mögött?

   Hosszas töprengés után Levente nem mindennapi lépésre szánta el magát. Rákanyarintotta Kolimár Mihály nevét a segélyt kérő formanyomtatványra. Ennek alapján kiutalt ötvenezer forintot, tíz mázsa fára jogosító tüzelőanyag utalványt és egy jókora élelmiszer csomagot. Másnap éjjel odalopódzott a lakáshoz. A kertkapu nem volt bezárva, a ház ajtaját álkulccsal nyitotta ki. A konyhaasztalra tette az élelmiszer csomagot, mellé az utalványt, a pénzes borítékot és egy karácsonyi üdvözletet. az önkormányzat nevében.

   Már épp távozni akart, amikor Mihály belépett, kezében magasra emelt fejszével. Hallja! Innen el nem megy az úr, amíg nem hívja ki a rendőrséget. Vas Gyúró erős ember volt, de a fejszétől megijedt. Elővette mobil telefonját. Öt perc múlva benyitott a rendőrjárőr. Felvették a jegyzőkönyvet. Az antitolvaj azt hitte, ezzel vége az ügynek. Tévedett.

   Tettenérés esetén gyorsított eljárás a módi. A bíró bűnösnek találta közokirat hamisítás és csalás, betörés és magánlaksértés, valamint a szociális segélyről szóló törvény megsértésében. Egy év letöltendő fogházat kapott jogerősen. Állásából azonnal elbocsátották.

   A kisváros lakói csodálkoztak rajta. Ilyen jó ember, tanult ember és még ő is megsérti a törvényt. Mit szól hozzá, szomszédasszony? Hát igen ilyen világot élünk. Bűnözés mindenütt.

   Még szerencse, hogy Vas-Gyúró Levente kisportolt, erős férni. Reméljük nem viseli majd meg a börtönélet. És nem vetemedik máskor ilyesmire.

Láng Róbert