Az élete egy kalandregény

 A világhírű magyar zongoraművész születésének centenáriuma kapcsán Magyarország Kormánya Cziffra György-emlékévvé nyilvánította a 2021. február és 2022. május közötti időszakot. Az emlékévet az UNESCO a nemzetközi évfordulók sorába is felvette. Ennek nyomán a világ 15 országában emlékeznek Cziffra György zongoraművészre. Mintegy 100 esemény valósult meg itthon és külföldön világhírű művészek részvételével, így többek között a Moszkvai Állami Csajkovszkij Konzervatórium, a brüsszeli Bozar, a svájci Victoria Hall, London, Párizs, Nizza, Passau, Stuttgart és New York szolgált helyszínül a megemlékezéseknek.

Cziffra György 1921. november 5-én született Budapesten, cigányzenész családban, Angyalföldön. Ez a vidék, a maga Tripolisz nevű nyomortelepével szinte hihetetlen mélységét jelentette a szegénységnek. Apja, idősebb Cziffra György cimbalmos volt, játszott számos kávézóban, színházban, sőt még Párizsban is. Őt az I. Világháború alatt a franciák internálták, csak a háború után jöhetett haza. A fia addig itthon édesanyjával és nővéreivel élt, nagy szegénységben. Tehetsége korán megmutatkozott, hamar csodagyerekké vált, nyolcévesen a nagy Dohnányi Ernő fogta kézen, és vitte a Zeneakadémiára. Az Akadémián kezdte megtanulni a rendszeres munkát. Tizenhárom évesen, csodagyerekként, már számtalan sikeres koncertet adott Magyarországon, de külföldi koncertkörútjai is sikeresek voltak. Hogy családját eltartsa, 1933-tól lokálokban lépett föl.

Budapest, Főváros XIII. kerületének Önkormányzata a nagy művész születésének pontosan 100. évfordulóján, 2021. november 5-én, tiszteletére emlékművet avatott a szülőhelyén, Angyalföldön, a Cziffra György parkban. Cziffra életútja bizonyítja, hogy sohasem szabad feladni vágyainkat, elképzeléseinket – hangsúlyozta az emlékmű felavatásakor dr. Tóth József, a kerület polgármestere. Arra tanít bennünket, hogy rendszeres munkával, kitartó akarattal a tehetség kibontakoztatható. Ő, aki innen Angyalföldről a feneketlen nyomorból csodagyerekként indult, noha kezdetben gyakorlása inkább csak saját rögtönzései voltak. Itt a mostani emlékműhöz közel, a Babér és a Tomori utca sarkán lévő barakk iskolába járt. Autodidakta módon kezdett el zongorázni az iskola harmóniumán, zenetudását az iskola egyik tanárnője segítette. Mindenki figyelmébe ajánlom – – mondta a polgármester – az „Ágyúk és Virágok” című könyvét, melynek címét a világhírű zongoraművésztől, Robert Schumanntól kölcsönözte. Chopin műveit nevezte Schumann virágok közé rejtett ágyúknak. Ez a könyv egy kordokumentum, helytörténeti érték. Felfogható kalandregénynek és filozófiai esszének is. Többször esik szó benne a Lehel-piac melletti vándorcirkuszról, ahol a harmincas években fellépett. Ez egyben a család jövedelemforrása is volt. Amikor Dohnányi Ernő segítségével bekerült a Zeneakadémiára, ott – mások mellett – Weiner Leó, Keéry-Szántó Imre, később Ferenczy György voltak a tanárai. Még meg sem született a fia 1942-ben, amikor behívták katonának. Hamar fogságba esett, többször megszökött, csak 1946 szeptemberében tért haza és 1947-től folytatta tanulmányait Ferenczynél.

Egyidejűleg ismét a pesti éjszakák virtuóza lett. „Meggörbítve gerincemet, ismét visszasüllyedtem az éjszaka világába” – írta könyvében. Nem volt számára ismeretlen a Savoy, a Duna-korzó, az Arizóna. Feleségével, az egyiptomi származású Soleilkával és kisfiával 1950-ben megkísérelt disszidálni, de elfogták. A hivatalosan nem is létező recski kényszermunkatáborba zárták. Egykori rabtársa, Határ Győző író úgy emlékezik a zongoracsodára, hogy „mindig mosolygott és száját ez a kesernyés mosoly soha nem hagyta el. Ebben a maszkmosolyforma szájtorzulatban több volt a bántások keserű seprője, mint a balsorssal való megbékélés.” A három év kényszermunka alatt sem nagyképűsködött. Ismerték, tisztelték a táborban. Vasárnaponként szórakoztatta a népet a tábor előtti téren. Hangversenyei itt félhivatalos, ünnepi jelleget öltöttek. A szabad ég alatt, emlékezetből, Liszt II. Zongoraversenyét szólaltatta meg, és míg a futamok a mennyekbe szárnyaltak, a foglyok és az őrök szájtátva részesültek a művészet kegyelmében.  Ferenczy György, a Zeneakadémia zongoraprofesszora, 1954-ben emelte ki Cziffrát az éjszakából és a komolyzene felé irányította. Kapott egy szerény, filharmóniai ösztöndíjat és kitartóan kezdett dolgozni. Munkaerkölcse példás volt. Technikailag nem volt, mit tanulnia, a zenei stílusokat tanulmányozta. Az ezt követő években a magyar koncertélet sztárja lett. Persze akadtak ellenségei és riválisai is. Idegen sejt volt az akkori zenei élet szövetében. Féltékenyek voltak a könnyűzenéből jött virtuózra. Kevés fellépést kapott. A Rádióban nem játszhatott és külföldre is alig akarták kiengedni. Bár 1956-ban tettek irányába gesztusokat – például a Liszt Ferenc-díjjal és lemezfelvétellel. Életének egyik meghatározó eseménye volt 1956. október 22. amikor Bartók II. Zongoraversenyét játszotta a Zeneakadémián. A közönségből úgy tört ki a taps, mint az izzó láva – írták később a kritikusok.  Sokan máig állítják, hogy ennek a hangversenynek nem kis része volt a 23-i hangulat alakításában. A határ átmeneti megnyitását kihasználva, családjával elhagyta Magyarországot. Három nap múlva már Bécsben adott fergeteges sikerű zongorahangversenyt. Az év végén Franciaországba hívták, 1956 decemberében érkeztek Párizsba, hol első hangversenyével üstökösként robban be a világ zenei életébe. Óriási sikerrel szerepel a legnagyobb koncerttermekben, Londonban, New Yorkban. Charles De Gaulle, zenekedvelő felesége kérésére meghívta az Élysée-palotába, röviddel rá, megkapta a francia állampolgárságot. A kulturális miniszter javaslatára Senlisben telepedtek le, ahol 1966-ban megvásárolta és felújította a rendkívül rossz állapotú, autószerelő műhelyként működő, híres királyi Saint Frambourg-kápolnát. Itt koncertezett és képzőművészeti kiállításoknak is helyet adott. Létrehozta a Cziffra Alapítványt, fiatal zenészek és képzőművészek támogatására.Fia, ifjabb Cziffra György, neves karmester lett, számos nagy sikerű közös hangversenyt adtak, de sajnos 1981-ben, egy lakástűzben életét vesztette. Korai halálát apja nehezen viselte, zenekarral többé nem lépett fel és lemezfelvételt sem készített. Cziffra György élete egy kalandregény. A angyalföldi nyomortanyától a Senlis-i királyi kápolnáig vezetett az útja, ahol olyan állomások voltak, mint a Zeneakadémia, a harctér, a hadifogság, a budapesti éjszaka, lokálok, börtön, majd a koncertpódium, a világhír, végül a Cziffra alapítvány. Zongorajátékát Liszt Ferencéhez hasonlították, főleg káprázatos improvizációs készsége miatt. Előadásmódját variációs művészet és tökéletesség jellemezte. Érett korára a XX. század legnagyobbjai között emlegették, ám ő sohasem volt elégedett magával. Folyton tökéletesítette tudását, rengeteget gyakorolt. Repertoárján elsősorban Schumann, Chopin, Liszt szerepeltek, de Ravel és Debussy műveit is gyakran játszotta. Olyan művész volt, aki nyitott szemmel járt a világban akkor is, amikor az a világ körül volt véve a fogolytábor szögesdrótjával, de akkor is, amikor a teljes világ tárult ki előtte.

 Életútja megtanít bennünket gondolkodni, hogy véleményünk legyen a világról. Megtanít bennünket, hogy higgyünk magunkban, megtanít az állandó felállásra, a szolidaritásra. De arra is, hogy a művészet sohasem mérhető racionálisan. Sok művész van, aki jól, szépen játszik, de kevés az olyan – legyen az bárzongorista vagy pódiumon játszó – akit a közönség a szívébe tud zárni. Cziffra ilyen ember volt, a bárokat is hangversenyteremmé tudta alakítani. Nem elégedett meg azzal, hogy eljátssza a hangokat, hanem a szerző alkotótársává vált. Minden előadásába belecsempészte saját egyediségét, de nem csorbította a szerzők műveit. Sokan azt mondják: ő az a művész, aki a felvételeken egy hangot sem ütött félre. A XIII. kerület világhírű művészszemélyiségekben gazdag listájából is kiemelkedik Cziffra György, aki 1994. január 15-én, Franciaországban hunyt el. Születésének 100. évfordulóján adták át ezt a hozzá méltó művet, Meszlényi Molnár János szobrászművész alkotását, mely szokatlan, egyedi módon, szimbolikus eszközökkel jeleníti meg a világhírű zongoraművész emlékét.