2015 és 2017 között a Szépművészet Múzeum Egyiptomi Gyűjteménye több vidéki helyszínen rendez időszaki kiállításokat a jelenleg zárva tartó állandó kiállítás anyagából. A kiállítások nem kronologikus rendben, hanem tematikus elrendezésben, ókori egyiptomi kontextusukba helyezve mutatják be a Gyűjteményének kiemelkedő remekműveit, melyeknek nagy része most először hagyja el a Szépművészeti Múzeum épületét.

2015 és 2017 között a Szépművészet Múzeum Egyiptomi Gyűjteménye több vidéki helyszínen rendez időszaki kiállításokat a jelenleg zárva tartó állandó kiállítás anyagából. A kiállítások nem kronologikus rendben, hanem tematikus elrendezésben, ókori egyiptomi kontextusukba helyezve mutatják be a Gyűjteményének kiemelkedő remekműveit, melyeknek nagy része most először hagyja el a Szépművészeti Múzeum épületét.

A tematikus felosztás alapja az a három alapvető csoport, amely az ókori egyiptomi világnézet szerint az univerzumot (a földet, az eget és az alvilágot) benépesítette. Az egyiptomiak ugyan világosan megkülönböztették egymástól a három szférát, az emberek, az istenek és a halottak világát, azonban korántsem tekintették őket egymástól elzárt világoknak. Az ókori egyiptomi elképzelések szerint számos átjárás és kommunikációs csatorna létezett közöttük.

Az egri Dobó István Vármúzeumban rendezett kiállítás az ókori egyiptomi világnézet egyik alapgondolatát, az újjászületést állítja a középpontba. Az egyiptomi felfogás szerint ugyanis a lét – az embereké, az isteneké és a halottaké – nem merev állandóság, hanem folytonos, ciklikusan ismétlődő megújulás. Éppen ezért a teremtéssel nem is ér véget az istenek tevékenységi köre: a teremtő isten egyben fenntartó is, aki felelős azért, hogy a világrendet újra és újra létrehozza, és a világ káoszba való visszahullását megakadályozza. A hajnali napfelkelték (a teremtő napisten újjászületései) az egyiptomi elképzelés szerint tulajdonképpen a világ teremtését ismételték meg, az isteni újjászületés tehát az emberek világa számára is folyamatosan jól érzékelhető jelenség volt.

A kiállítás felső szintje az emberek és az istenek világát, valamint a közöttük zajló kommunikáció lehetőségeit mutatja be. E kommunikáció központi alakja az uralkodó, aki isteni származásánál fogva közvetítő volt a halandók és az isten szféra között. Egyiptom lakói számára az ő személye volt a záloga a békének és a jólétnek, az istenek pedig azt várták tőle, hogy az általuk létrehozott világrendet segítsen fenntartani (vagyis folyamatosan újjáteremteni) a földön.

Az uralkodó környezetét alkotó és az állami adminisztrációt vezető előkelők világának emlékeit szobrok és hieroglif feliratos sztélék mutatják be. A szobrokon és a sztélék domborműves ábrázolásain jól tanulmányozhatók az egyiptomi művészet legfontosabb ábrázolási szabályai. Az általában kőből vagy fából készült sztélé az istenekkel és halottakkal folytatott kommunikáció egyik legfontosabb ókori egyiptomi jelképe, amelyeket sírokban, templomokban, kápolnákban, vagy szent körzetekben (a kommunikáció helyszínein) állítottak fel.

Bár a templomok szentélyeibe (az istenek földi megjelenési formái, a kultuszszobrok „lakhelyére") a hétköznapi ember nem léphetett be, a halandók világának több eszköz is a rendelkezésére állt az istenekkel való közvetett kommunikációra, illetve az istenek döntéseinek befolyásolására.  Egy, a Kr. e. 2. évezred első harmadából származó szöveg szerint az egyiptomiak a mágiát a teremtő isten ajándékaként kapták, aki „varázslatot alkotott számukra fegyverül, hogy uralkodjanak az eseményeken". Mágikus eljárásokat az élet legnagyobb krízishelyzeteiben alkalmaztak: születéskor, betegségben, vagy valós és démoni ellenségek legyőzésének érdekében.

A hieroglif írás szintén felfogható az emberi világ (legalábbis az elit körébe tartozó írástudók) és az istenek közötti kommunikáció egyik csatornájaként, hiszen a hieroglif jeleket az egyiptomi elképzelés szerint az istenek hozták létre, megalkotva az ábrázolt lény, tárgy vagy fogalom ideális képét. A hieroglif jelek tehát tulajdonképpen az univerzum istenek által létrehozott tökéletességét jelképezték, ezért az egyiptomiak mágikus erőt tulajdonítottak a használatuknak.

Az ókori egyiptomi felfogás szerint az istenek hatalmának teljessége az emberi elme számára felfoghatatlan. Az istenek egyes megjelenési formái vagy képmásai ugyan ábrázolhatóak, ezek azonban ennek az emberfeletti és rendkívül komplex hatalomnak csupán egyes apró részleteit, aspektusait képesek felvillantani. A szentélyekben elrejtett, emberi vagy állati alakban, illetve emberi testtel és állatfejjel ábrázolt istenszobrok mellett az isteni hatalom a templomokban őrzött és szolgált szent állatokban is testet ölthetett. A templomok melletti állattemetőkbe azok az állatmúmiák kerültek tömegével, amelyeket az odazarándokoló hívők adományoztak a templomban tisztelt istenségnek.

A felső szint végében a templomok hétköznapi emberektől elzárt világa elevenedik meg, ahová csak az uralkodó vagy az őt képviselő papok léphettek be, hogy elvégezzék a szükséges szertartásokat. Az istenek megjelenési formái (szobrok és a kultuszhoz kapcsolható állatmúmiák) mellett a kiállítás a rituálékban, vagyis az istenekkel való kommunikáció során használt, az istenek megbékítésére és a világrend helyreállítására, újrateremtésére szolgáló gazdag szimbolikájú rituális hangszert, a szisztrumot állítja a középpontba.

A halál az egyiptomiak számára csupán a földi élet és az újjászületés közötti átmenet egyik állomása, kapuja volt. A kiállítás alsó szintje a halottak birodalmát mutatja be, amelynek ura az ókori Egyiptom egyik legfontosabb istene, a túlvilág királya, Ozirisz. A mitikus történet szerint a bátyja, Széth isten által meggyilkolt Ozirisz volt az első, akinek a testén a sakálfejű Anubisz elvégezte a mumifikálás és a „szájmegnyitás" szertartásait, Ozirisz hitvese, Izisz és nővére, Nephthüsz istennő varázsereje pedig új életre keltette őt.

Ozirisz és a hozzá kapcsolódó isteni kör történetei és képmásai a halál utáni újjászületést, valamint a földi életből a halál utáni transzcendens létformába való átmenetet szimbolizálták az ókori Egyiptomban. Az egyiptomi túlvilághit szerint haláluk után Oziriszhez hasonlóan az emberek is isteni lényekké válva születhettek újjá, amennyiben a túlvilági bíróság méltónak ítélte őket rá. A halál utáni újjászületésig azonban a halott lelkének hosszú, veszélyekkel teli vándorutat kellett megtennie, amelyen túlvilági isteni segítők kísérték végig.

A halál utáni újjászületés egyik fontos feltétele a holttest épségben tartása volt, amit annak minél tökéletesebb konzerválásával (mumifikálás) igyekeztek elérni. A föld alatti sírkamra egy fajta túlvilági mikrokozmoszként vette körül a halott koporsóban nyugvó, mumifikált testét. A kiállításon látható néhány jellegzetes temetkezési melléklet (koporsó, maszk és egyéb múmiadísz, szívskarabeusz, kanopusz edény, usébti) a fáraókor különböző időszakaiból, amelyeket a sírkamrában, a temetkezés közvetlen közelében helyeztek el. Ezek mindegyike a halál utáni, isteni lényként való újjászületést és a túlvilági életben való boldogulást szolgálta.

 

Az újjászületés kapujában

Remekművek a Szépművészeti Múzeum Egyiptomi Gyűjteményéből

Eger, Dobó István Vármúzeum

2016. április 15. – október 23.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük