Bagdán Zsuzsanna: Drog, probléma

Drog vagy élet?A minap egy drogprevenciós filmfesztiválon jártam. Filmnézéssel egybekötött kerekasztal-beszélgetésre hívtak, ahol majdnem a teljes politikai paletta drogpolitikai nézeteivel megismerkedhettem.

Drog vagy élet?A minap egy drogprevenciós filmfesztiválon jártam. Filmnézéssel egybekötött kerekasztal-beszélgetésre hívtak, ahol majdnem a teljes politikai paletta drogpolitikai nézeteivel megismerkedhettem.

Bár inkább lelombozó volt a beszélgetés, mintsem lelkesítő, mégis örültem, hogy elmentem. Egyetemistaként szívügyem a téma, hiszen nem tudok csukott szemmel járni a társaim között, sem Budapest utcáin, sem a középiskolákban, ahol talán majd egyszer tanár leszek, és magamnak kell a megelőzéssel, felvilágosítással foglalkoznom – bár vannak kétségeim afelől, hogy szükséges-e fiataljainkat "felvilágosítani".

A drogkérdés ma Magyarországon egyáltalán nem elhanyagolható méretű és fontosságú kérdés. Egy ízetlen vicc jutott eszembe: "Nincsenek drogproblémáim, köszönöm, szerencsére mindig van elég." Nem vészmadárság, de jó tudni: a középiskolások negyven százaléka használt már életében illegális szert. Ez persze nem a legelrettentőbb adat, ne felejtsük el, hogy milyen életkorban találkoznak a fiatalok először az alkohollal és a cigarettával. Ezek a tendenciák figyelmeztetnek arra, hogy baj van társadalmunkban, családjainkban, kapcsolatainkban, ugyanis a közhiedelem ellenére a szerfüggőség nem úri mulatság, hanem betegség, főleg egy gyermekkori trauma igen sikertelen kompenzációja. De nem célom lélek- és függőségtanból a kedves olvasókat jól felvilágosítani. Mindazonáltal ne felejtsük el ezt a nagyon is élő, létező problémát, ahogy azt sem, hogy sem le-, sem elnézéssel nem szabad felé (sem a fogyasztók felé) közelíteni. Ahogyan Krisztus sem így közelít felénk.

A hasonlat csak annyiban sántít, hogy míg Megváltó Urunk mindent tud rólunk, tetteinkről, gondolatainkról, addig legtöbben semmit sem tudunk sem a drogok igazi természetéről – már a nikotinról és az alkoholról sem -, sem arról, hogy miért lesz, lehet valaki szenvedélybeteg. Így valóban nehéz nem megbélyegezni a drogosokat, valóban nehéz észrevenni, ha a környezetünkben valaki a függőség csapdájába esik, és így lehetetlenné válik a segítségnyújtás is. Most ne csak szerekre, hanem szertartásokra is gondoljunk – a játékfüggőkre, a társfüggőkre, akik maguknak és környezetüknek ugyanakkor szenvedést okoznak, mint a heroinisták.

Sajnos mind a világi, mint az egyházi életben egyre kevesebbszer beszélünk szenvedélybetegeinkről, betegségükről, a miértekről. Előbbiben azért, mert más célok fontosabbnak tűnnek, mint a szenvedélybetegek gyógyítása, vagy a betegség megelőzése, mert nem áll a szakemberek mögött anyagi segítség és elegendő idő, sem társadalmi támogatás. Elszomorító, hogy jóra vivő utakat kevesen látnak, és a régiekről is felszedik a köveket, intézményeket zárnak be, szorgalmazzák a fogyasztók stigmatizáló büntetését (különbség nélkül egyszeri fogyasztó és függő között), az ártalomcsökkentő programokat (például a tűcserét) ellehetetlenítik, a megkövesedett társadalmi előítéletekről nem is szólva.

Hogy az utóbbiban mi okozza ezt az elhallgatást, azt a belső szobájában válaszolja meg ki-ki maga. A bűn büntetése a halál, ezt mondja az ige, de a bocsánatkérést és bűnbánatot megbocsátás követi, Krisztusért. Az igazi megbocsátás összetöri a szívet, és megváltoztatja az életet – aki átélte, tudja. Aki tudja, annak ezt is kell tennie szenvedélybeteg társaival – nem elnézni kell életüket, hanem szembenézni ezzel, megismerni és megbocsátani, ahogyan neki is megbocsátottak.

© www.reformatus.hu Kommunikációs Szolgálat szerk@reformatus.hu T.:(1)460-0753