IrgalomGYORSHÍR: Világkongresszus az irgalmasságról a Vatikánban [2007-04-03](Róma/Bécs) – Egy év múlva, 2008. április 2-6. között a Vatikánban kerül sor az irgalmasság elsõ apostoli világkongresszusára – jelentette be a bécsi kardinális, Chr. Schönborn sajtókonferenciáján az osztrák fõvárosban.

IrgalomGYORSHÍR: Világkongresszus az irgalmasságról a Vatikánban [2007-04-03](Róma/Bécs) – Egy év múlva, 2008. április 2-6. között a Vatikánban kerül sor az irgalmasság elsõ apostoli világkongresszusára – jelentette be a bécsi kardinális, Chr. Schönborn sajtókonferenciáján az osztrák fõvárosban.

Az eddig páratlan kongresszus, aminek erõs vallásközi irányvétele van, az evangélium lényegi kijelentéseit állítja majd reflektorfénybe az irgalmasságról. A nemzetközi konferencia megnyitása egybeesik majd II. János Pál halála napjával. Az elhunyt lengyel pápa egyik lényegi megállapítása volt, hogy õ is az irgalmasság tanúja kívánt lenni. A kongresszus más egyházakban és világvallásoknál is nagy érdeklõdést kelt. XVI. Benedek pápa felhívásában rámutat: "Imádkozzunk az Úrhoz, hogy segítsen meg minket… hogy mi, az irgalmasság fiai és leányai így járulhassunk hozzá a világ üdvösségéhez, az emberek boldogulásához". (ZENIT.de, 2007-04-03 – dr. békefy) Ebbõl az alkalomból adjuk közre az alábbi tanulmányt.

Lukács 6,36: "Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas".

Igenek az irgalmasságra!

Bibliatanulmányom elsõ részében az irgalom idõszerûségérõl szólok, azután a bibliai háttérrõl, harmadjára néhány teológiatörténeti példát említek. Végezetre az irgalom mai esélyérõl és szükségességérõl fogalmazok meg öt tételt és egy imádságot. Van-e helye az egyre inkább irgalmatlanná váló világban irgalmasságról beszélni, irgalmasnak lenni, az irgalom kultúrájáról gondolkodni? Igen, éppen azért, mert egyre ritkábban lelhetõ fel. Igen, mert erre kötelez minket irgalmas mennyei Atyánk, aki Krisztusban irgalmazott rajtunk, s irgalmából élünk. Igen, mert a teremtett világnak, s a felebarátnak, de nekünk is, szükségünk van az irgalomra, nyögünk és sóhajtozunk, amíg meg nem elégíttetünk vele. Igen, mert reménytelenség ellenére reménykedünk az irgalom Istenében. Igen, mert Jézus követésében nem valósíthatunk meg mást, mint az irgalom, azaz az önkéntes önkorlátozás lelki kultúráját és mindennapi etikáját. Elég példaként említeni Albert Schweitzer megélt krisztusi etikáját ("Ehrfurcht vor dem Leben – Leben und leben lassen"), akinek Nikos Kazantzakis görög író ajánlotta "Isten szegénykéje" címû regényét Assisi Ferencrõl, így: "Korunk Szent Ferencének, Albert Schweitzernek ajánlom ezt a könyvet". De említhetjük Teréza anya irgalmas szolgálatát a haldoklók között, az irgalmas kéz kultúráját, amely elkíséri a távozót Krisztus hazafogadó kezéig. Vagy Roger Schutz közösségét, ugyanígy a pomeroylei/Franciaország református nõi rendet, melyekben a kicsinyekhez, a megfáradtakhoz való odahajlás etikája valósul meg. Vagy a több, mint 50 éve elhunyt Dag Hammarskjöld irgalmasságát, amit a diplomácia szintjén, az ENSZ fõtitkáraként próbált gyakorolni. És ki ne tudna említeni egy-egy istenáldotta szülõt, nagyszülõt, lelkészt vagy tanítót az elmúlt évtizedekbõl, a mi környezetünk irgalmas samaritánusait, akikben maga Jézus Krisztus hajolt oda szívünkhöz, életünkhöz. S teszi ezt Õ ma is. És az sem véletlen, hogy a Vatikán az irgalmasság elsõ világtalálkozójára hív minden vallásból, keresztyén felekezetbõl mindenkit, aki az irgalom 21. századi fontosságát, s "az irgalom civilizációját" akarja építeni a földön. Ki merné azt állítani becsülettel, hogy nincsenek a Szentléleknek irgalmas lovagjai jelen világunkban? Hát nem mély alázattal kell megköszönni és megvallani, ha és amennyiben közülünk valakit Urunk irgalma eszközévé formált?

Az irgalom tökéletesíti az embert és a társadalmat

Részletekbe menõ exegézisre nincs most hely, inkább a szintétikus, összefogó módszert hívom segítségül, egyfajta Szentlélek általi pneumatikus együtt-látás elõsegítéséért. Az ószövetségi irgalom-fogalom hátterében áll a raehem, rahamím szó, ami anyaméhet jelent, illetve az aláhajló szeretet kifejezése, elsõrenden Istenre, majd pedig az így cselekvõ emberre vonatkoztatva. az újszövetségi eleosz, oiktirmosz, szplankha, azaz együttérzés, együttszenvedés szókra itt csak utalni tudok. A fentebb idézett Igék mellett a terméketlen fügefa példázata (Luk 13,6-9), a tékozló fiú példázata (Luk 15,11kk), az irgalmas samaritánus példázata (Luk 10,25-37), valamint az irgalom tetteit felsoroló, az utolsó ítéletrõl szóló Igék (Mát 25,34kk) mintegy lobogó fáklyákként, igei õrtüzekként keretezik mondanivalómat.

Zakariás éneke (Luk 1,68kk) Isten könyörülõ irgalmáról foglalatát adja az ó-, és újszövetségi üzenetnek. Ez pedig arról szól, hogy Istennek belsõ lénye és lényege maga az irgalom. Efraimról mondja az Úr: "Hát nem drága fiam-e Efraim, és nem kedves gyermekem-e? Valahányszor megfenyegetem, mégis mindig törõdöm vele. A bensõm remeg érte, irgalmaznom kell neki" (Jer 31,20). Jézus, amikor látta a sokaságot, könyörületességre indult (Mt 9,36). Pál pedig így fogalmaz: "Isten gazdag lévén irgalmasságban, az õ nagy szerelmébõl, mellyel minket szeretett, minket, kik halottak voltunk a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal – kegyelembõl tartattatok meg!" (Ef 2,4-5). Ezt a belsõ atyai-isteni lényeget hozta le a Földre Jézus, az Apostoli Hitvallás szerint egészen a poklokig. Valami páratlan dolog történt akkor, ami megingatta a Földet. Jézus emberré lett, hogy megtanítsa, illetve népében újra elõtérbe állítsa az irgalmasságot. A legbelsõ hatóerõként megjelenõ irgalom Jézus gyógyításaiban, bûnbocsátó találkozásaiban lett horizontális, földi hatóerõvé. Az egész földi látóhatárt helyrebillentõ hatássá, mely megváltoztatta az embereket, szûk életkörükbõl Isten tágas látóhatára alá vonta õket, napjaikat, kapcsolataikat. Ezért igaz a régi fogalmazás: misericordia perfecit societatem – az irgalom tökéletesíti a társadalmat.

Az a tapasztalati megfigyelésem, hogy az irgalmat nem lehet általánosságban megfogalmazni, mindig konkrét összefüggésben lehet csak beazonosítani: igen, most itt és itt történik, és mindig az ellentéte függvényében. Az irgalom az irgalmatlanság kontextusában rajzolódik ki igazán. Valójában lényünk középpontját érinti, a legmélyebb személyiség-tartományokat. Válaszként, reakcióként búvik elõ bennünk, mégpedig a szenvedés, a nyomorúság érintésére jelenik meg, ha kapcsolatban vagyunk Azzal, aki irgalmas jelenlétével feltölti szívünket az fogékonyság lelkületével. Ha az irgalom papja, prófétája, királya, Krisztus bennünk él, akkor nyílik meg szívünk mások nyomorúsága láttán, mert Krisztus reagál bennünk a másik elesettségére, Õ akar kilépni belõlünk a másikhoz, úgy, hogy magával visz minket a felebaráthoz. Így a Krisztusban és az Általa megnyitott szívben megszületik a szyn-pathia, az együttszenvedés, a visszhangképesség, a szenzibilitás, a rezonancia. S innen egyenes út vezet a cselekvéshez, a gyakorolt irgalmassághoz Máté 25,34-40 értelmében, megelégíteni azokat, akik ilyen szükségben vannak: éhség, szomjúság, jövevénység, mezítelenség, betegség, fogság. És ez már az irgalom szociális, egyénen túli dimenziója, aminek gyakorlását szintén számon kéri Urunk. Ugyanakkor a szociális irgalom tetteit is, mintegy feladatként elénk adja: enni adni az éhezõnek, inni adni a szomjazónak, befogadni a jövevényt, felruházni a mezítelent, meglátogatni a beteget, elmenni a fogolyhoz, a legkisebb emberre is úgy tekinteni, mint aki által Krisztus szólít meg, állít meg, tesz figyelmessé és a szociális irgalom gyakorlására ad alkalmat.

Az irgalom etikája felé

Kis lépések vezetnek erre. Talán elsõként az, ha belátjuk, hogy mi is irgalomra szorulunk. Errõl szól egyebek között a tékozló fiú története, amikor a fiú messze-távol az atyai háztól, irgalmatlan viszonyok között visszaemlékezik az otthoni jólétre, s megfordul, elindul haza. A legfontosabb mozzanat az elsõ lépés: a bûnbánat, a szív megtisztítása, ráhangolódás az atyai irgalom befogadására és önzetlen továbbadására. Példabeszédek 28,13: "Aki megvallja vétkeit és elhagyja azokat, az irgalmasságot nyer". – Aki felismeri saját határait, gyengeségét, végességét, cselekvési lehetõségei korlátait, de mindezeket rábízza az Úrra, az ismeri fel a másikban az irgalomra rászoruló embert. De Urunk megbocsátja, sõt felhasználja korlátainkat, sokszor jobban, mint mi magunk, s ezek között tesz képessé az irgalmasságra. János 14,27-et nem csak a békességre, hanem az irgalomra is alkalmazhatjuk: "Én adom néktek. Nem úgy adom néktek, amint a világ adja". Aki fogékony testvérszívvel néz a másikra, annak az nem tárgy, alkalom a jó cselekvésére, hanem irgalomra szoruló fele-barát, akinek lehetnénk akár mi is a helyzetében. Õ az, akire érvényes a gyógyulni vágyó beteg kiáltása: Uram, nincs emberem! (Ján 5,7). De ki a fele-barát? Aki a közelünkben van bajban: lehet lelki-szellemi-idegi szükségben, nem is annyira materiális rászorultságban. De lehet, hogy ebben is. Egyik legnagyobb 20. századi református keresztyén örökségünkbõl Barth Károly Egyházi Dogmatikájának 14 kötetébõl pontosan 7-ben foglalkozik az irgalom témájával, 68 szakaszban. Nagy részletességgel két helyen ír errõl: a II/1 kötet 30. §. 2. részében "Isten irgalmassága és igazságossága" címmel, illetve a II/2 kötet 34. §. 2. részében "Isten ítélete és irgalma" címmel. A közel 120 oldalas gondolatmenetnek csak a legfontosabb megállapításaira figyelhetünk most, ami valóságos szellemi-lelki kincsesbánya. Isten maga irgalmas, létét és lényét az irgalmasság hatja át. Idézi Barth az irgalmasság latin szavát, amely többet fejez ki a modern szavaknál: misericordia = szánakozó szívû, együttérzõ szívû. A református Quenstedt 1685-ben így fogalmazott: Misericordia Dei est gratiosissima voluntatis divinae…qua Deo cordi est miseria hominis = Isten irgalmassága az isteni akarat legnagyobb kegyelme…mivel Isten szívével irgalmaz az emberen. Tehát Isten szeretete, és kegyelme lép akcióba az irgalmasságban, "ezek nem matematikai vagy mechanikus viszonylatok, hanem Isten szíve dobbanásában van tulajdonképpeni forrásuk és otthonuk". Ezért is volt az, hogy a nagyhatású berlini református prédikátor, az "érzelmi kegyesség kultúrájának" korabeli meghírdetõje és építõje, Schleiermacher 1821/22-ben elõször megjelent "Der christliche Glaube…(A keresztyén hit)" c. munkájában Isten irgalmasságának a témáját a dogmatikából átutalta a homiletika és a költészet, a szépirodalom területére (§ 85). Polanus pedig 1609-ben írt keresztyén szintétikus teológiájában megállapítja: Deus est misericors sua aeterna et simplici essentia…Isten könyörületesszívû örökkévalóságában és lényege szerint. Ezt támasztja alá a Luk 1,78: "Istenünk könyörülõ irgalmáért, amellyel meglátogat minket a felkelõ fény a magasságból". Itt a görög szó Isten belsõ tulajdonságaként jelzi a könyörülõ irgalmat. Isten, akit Jézus Krisztus Atyának nevez, irgalmas: "Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas" (Luk 6,36), Õ "gazdag irgalomban" (Ef 2,4), Õ az "irgalom Atyja", s ekként minden vigasztalás Istene (2Kor 1,3). De irgalmában is szuverén Isten: "Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok" (2Móz 33,19).

Isten irgalma tehát konkrétan ezt jelenti Barth szerint: "Istent megérinti az a szenvedés, amit az ember saját magának okoz, az Isten legfõbb érdeke, hogy ezt a szenvedést megszüntesse, legyõzze, illetve akarata beteljesüljön a szenvedõ emberen, hogy az vigasztalást találjon".

Isten szabad döntésébõl az Õ irgalma tehát szabadítás. Istenünk érdekünkben döntött úgy, hogy "meglátogatott minket a felkelõ fény a magasságból" (Luk 1,78). De ezt az irgalmasságot sehol másutt nem ismerhetjük meg, csak a Szentírásban. A sola misericordia vonatkozásában is érvényes a solus Christus és a sola scriptura reformátori elve. Barth szép fogalmazásában: "Isten szívét megsebezte sebzett szívünk". Ezért eldöntötte, hogy meglátogat minket a magasságból Krisztusban, s ennek történelmi megvalósulásakor és azóta is nem csak szívére veszi az emberi lét minden árnyékát, hanem szívébe is fogadja, s ott tartja, megtartja azokat, akiket erre rendelt, hogy megszabadítsa õket bûnös szívük árnyékából. Ennek csodálatos eredménye, hogy "hajnalcsillag kel fel szívetekben" (2Pét 1,19/c). Vagy ahogy Zwingli írta: a bûn tintahal-festékében eltûnõ emberarcot újra elõhozza Krisztus.

Barth úgy látja, hogy Istennek a szeretetét és a kegyelmét is átjárja az irgalom. De Isten irgalmát átjárja az igazságosság is, miként fordítva is megáll: igazságosságát áthatja az irgalom is. Megállapíthatjuk: az igazságosság irgalom nélkül kegyetlenség lenne, a szemet-szemért, fogat-fogért bosszú-morálja. Az irgalom igazságosság nélkül viszont cinkosságba csapna át, olyan számítószívûségbe, ami egyént és közösséget egyaránt gyermeteggé tesz, infantilizál. Isten igazságosságát azért járja át az ítélõ irgalom Canterbury Anselmus szerint, mert Isten elrejtett és alapvetõ jósága (altissimum et secretissimum bonitatis tuae) az a forrás, amelybõl az irgalmasság folyamai kiapadhatatlanul fakadnak és áradnak. Ezért Õ a gonoszokra is, meg igazakra is felhozza Napját. Egyszerre bíró és irgalmazó Úr. Isten irgalmasságát igazságosságából is megismerhetjük: misericordia tua nascitur ex iustitia tua = a te irgalmad igazságodból születik – írta a normandiai szerzetes, az angol egyház feje a XII. században. Isten igazságossága abban van, hogy önmaga igaz, s egyben jóságos is. Õ nem csak megítéli a bûnöst, hanem könyörül is rajta, de ezt az irgalmat nem igazságtalanul, hanem igazságosan gyakorolja. Híres kérdése volt Anselmusnak: Cur Deus homo? – miért lett emberré Isten? S válaszában érinti témánkat is: sola misericordia – egyedül irgalomból lett emberré Isten. Clairvauxi Bernhard Isten két lábának nevezte az igazságosságot és az irgalmat, amivel Õ a Földön jár. Augustinus éles szemmel figyelte meg: az emberek között aki irgalmas, az legtöbbször nem szolgálja az igazságosságot, aki pedig igazságos, az számûzi az irgalmat. Isten azonban mindenható (=omnipotens), aki képes az irgalomhoz igazságosságot vegyíteni, az igazságossághoz pedig irgalmat. Isten pedig mint igaz és igazságos irgalmaz nekünk. Luther is igen hangsúlyosan tanította: nincs igazságosság irgalom nélkül – nincs irgalom Isten igazságossága nélkül. Augustinus szemléletét Kálvin is átvette.

Barth emlékeztet arra, hogy az idézett 2Móz 33,19 (="Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok") szerint Isten irgalma jövõidejû is, azaz Õ hûséges szabadságában megújítja, megerõsíti azt. Igazságosságának ez felel meg: Õ nem csak ma és most irgalmas Isten, hanem újra és újra az lesz a 2Móz 3,14-ben foglalt ehje, aser ehje – leszek, aki leszek (vagyok) értelmében, tehát nem szûnik meg irgalma, sõt azzal, amit majd irgalmából fog tenni, igazolja és megerõsíti azt, amit már irgalmasan elvégzett. Isten abban is igazságos, hogy irgalmasságában rátekint Izráelre, majd Egyetlenére, szeretett Fiára, s tekintete rajta marad a lelki Izráelen, az anyaszentegyházon is. Különös irgalma (misericordia specialis) az, hogy tekintete nem csak az egyházon marad, hanem az egész teremtett világon is – Krisztusért, addig, amíg visszajön majd ítélni élõket és holtakat. Az egyházban pedig irgalmának tágasságát tapasztalhatjuk meg, hiszen zsidókat és pogányokat is elhívott "az irgalom eszközeivé, edényeivé" (Róm 9,23).

Isten totális és alapvetõ irgalma Jézus alászállásával és mennybevitetésével valósult meg. Benne teljes volt az irgalom, mert átlépte az isteni lét határait, beletestesült, hatalmas dimenzióleszorítással, "önkorlátozással" belépett az emberi lét korlátai közé, leszállt a mélybe, kiment a világ idegenségébe, hogy ezáltal az emberlét szûkösségét áttörje, s az embereket visszavezesse tulajdonképpeni hazájukba, az Atyával való közösségbe. A királyi emberben, Jézus Krisztusban teljesen jelen volt és hatékonyan mûködött a Földön Isten szabadító irgalma. De ezt az irgalmat irreális lenne haragja nélkül tekinteni, s nem lehet valamiféle könnyelmû dialektikus egyensúlyt fabrikálni haragja és irgalma között, arra a teológiai reflexre, hogy "törvényre evangélium". Nem – írja Barth Egyházi Dogmatikájának IV/2 könyvében, a 64. §. 3. részében. S így folytatta: "Az Õ irgalma tisztítótûz, szabad, ki nem érdemelhetõ, meg nem szolgálható, de valóságos és tevékeny kegyelem, hûségesen világához, népéhez, az emberekhez". A teljes, átható, végérvényes, szabadító irgalom a Testetöltöttben csúcsosodott ki, az Õ teljes, végérvényes és szabadító, elõfeltételek nélküli odaadásában, önmaga önkorlátozó, s egyben koncentrált odaszánásában az emberekért és a teremtett világért. Ez a Krisztus-minõségû irgalom.

A Krisztus-minõségû irgalom életformája felé

A heidelbergi egyetem református teológiai professzora Michael Welker 1990 óta, aki nemrég nagyszerû könyvet jelentetett meg Isten Lelke címmel. Ebben az irgalom fontosságát hangsúlyozza, s behatóan elemzi az ó- és újszövetségi, Szentlélek szerinti, pneumatikus összefüggéseit. Kutatásai szerint belsõ-tartalmi összefüggés van jog(osság)-irgalom-istenismeret között. Már a korai történelmi idõkben megjelent az izráeli törvényben az irgalmasság (2Móz 20,22-23,19). Korán megtanulta a választott nép, hogy az irgalom Isten törvényébõl következik, nem pedig egyes emberek véleményébõl, humanizmusából, esetleg érdekektõl vezetett számításából. Az irgalom szociális mintává lett Izráelben (idegenek befogadása, rabszolgák felszabadítása). Az irgalom törvényei nem tekintik kiskorúnak a szegényt és az elesettet, hanem bevonják õt a közösség építésébe. Az irgalmasság törvényi beágyazása azt is jelentette, hogy az a jogalkotó, és az a jogrend, aki és amely nem vette állandóan tekintetbe az elesettek és hátrányos helyzetûek ügyét, s nem igyekezett a megbillent jogegyensúlyt helyreállítani, az nem érdemelte meg az igazságos megjelölést. Ahol pedig az irgalmasság hiányzik, ott a törvény többi eleme, az istenismeret és a jog is csorbát szenved. Ez az egész közösség megromlásához, majd széteséséhez vezethet. Ézs 11,1-5kk elemzésével rámutat Welker: jogorvoslást és irgalmat kapcsolt össze Isten Lelkének Felkentje, de nem úgy, hogy irgalmasságot tett az igazságosság helyére. Az igazságtalanságban tobzódó nép ugyanis megrontja a kultuszt, elveszti az istenismeretet. Jog-irgalom-istenismeret olyan szoros kapcsolatban vannak egymással, hogy ha valaki pl. elõször az istenismeretet akarja helyreállítani, de ennek következtében nem mérlegeli és állítja helyre jog és irgalom megbillent egyensúlyát, az semmit sem ért Isten akaratából. Welker így határozza meg az irgalmat: "fogékonyság nem csak mások szenvedésére, hanem fogékonyság, szenzibilitás a bármely társadalomban megvalósuló rendszeres hátratételre, igazságtalan megkülönböztetésre, diszkriminációra, s eltökélt küzdelem ellene". Pozitív megfogalmazásban: az irgalomra berendezkedett közösségben törekszenek az állandó megújulásra, az önkritikus gondolkodásra, az iránymódosításra; az irgalom és a jog összekapcsolásával törekszenek a konfliktuskezelés árnyalt formáinak és gyakorlatának kialakítására. Ehhez szükség van egyéni és közösségi nyitottságra és fogékonyságra, a célok és az életformák felülvizsgálatára, az ismételten fellépõ igazságtalan megkülönböztetés szóvá tételére. Welker következtetése: csak a Lélek, illetve a Lélek által fogékonnyá tett emberek, közösségek képesek végrehajtani a szükséges korrekciókat. Az a nép ugyanis, amelyik az irgalmasság törvényét feladja, az a kultuszt is megrontja és a jogot is. Az irgalom kultúrájának kialakításában igen fontos egyfajta mentális reformáció, megújulás, azaz: az irgalmatlan önérvényesítésbõl való megtérés, elfordulás az irgalmas, másokat is tekintetbe vevõ önkéntes önkorlátozás felé. Nevezhetjük ezt "posztmodern puritanizmusnak" is. Veszélyes lehet, folytatja érvelését Welker professzor, amikor a törvény kijátszása országos méreteket kezd ölteni, cinkos és cinikus egyetértés ütheti fel a fejét, vagy amikor az önigazultság a törvény betûjére kezd hivatkozni, hogy leplezze az eltorzult önzést és gátlástalanságot a mögéje búvó, törvénycitáló ármányos emberi csoport. Isten jóságos törvénye ettõl a magatartástól olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtõl. Így válik a jó törvény a visszaélõk kezében a szépítgetés és gazságuk elleplezése eszközévé, a hazug és másokat meghazudtoló önáltatás kiszolgálójává. Így fordul át a törvény a bûn erejévé, az igazságosság látszatának hatalmas hazugság-gépezetévé, látszat-irgalmassággá, a jól rendezett és szoros Isten-kapcsolat látszatává. Ez a látszat pedig megkötözhet egy egész korszakot, valamint egész kultúrákat is.

Kezd, Urunk, egyházadon és rajtam!

(1) Az az egyház vagy gyülekezet, de egyén is, amely vagy aki nem az irgalom eszköze, illetve edénye, az szükségszerûen az irgalmatlanság kegyes vagy nagyon is nyílt asszisztenciáját valósítja meg. Semleges állapot nincs! Az irgalom Atyját követõ Krisztus imitációjában, követésében a Lélek által munkált hit engedelmességével korszakos esélye egyháznak, gyülekezetnek, hívõ népünknek az irgalom kultúrájának és etikájának megvalósítása. Ezt nem a törvények, nem a társadalom, pártok vagy humanista intézmények vihetik bele sóként és kovászként a világ életébe, hanem "sola ecclesia", egyedül az egyház(ak), ha az, aminek lennie kell: szolidárisan kritikus, az Igétõl megítélt és megújított Szentlélekkel áthatott, pneumatikus közösség, mely komolyan veszi és gyakorolja prófétai éberségét. Az irgalom tehát életformáló életforma!

(2) Az irgalom elsajátítására és gyakorlására kellenek közösségek, ahol az irgalmat gyakorló egyben az irgalom gyakorlása közben elszenvedett csalódások feldolgozására, újabb irgalmas tettek, gondolatok vállalására megerõsítést talál. Így az irgalomra odaszántak közössége formálódik. Ezek a közösségek elsõrendû módon gyülekezeteink lehetnek, s eszközei kiváltképpen a presbiterek és a gyülekezeti tagok. Hiszen az irgalom mindannyiunk életformája kell legyen!

(3) Az igazán irgalmas közösségnek, egyháznak, gyülekezetnek, presbiternek, hívõ gyülekezeti tagnak feladata: látó szemmel és közbenjáró szóval rámutatni a szociális, mentális, spirituális hiányokra, melyek idõrõl-idõre új formában ütik fel fejüket. Feladatunk az okok feltárása, az irgalmatlanságok megszüntetéséhez segítõ evangéliumi magatartásminták kidolgozása és gyakorlása. Ezt persze elõször magunk között kell gyakorolni, különben beleesünk a farizeusok csapdájába: meszelt sírok leszünk, aranyserlegek, telve mindenfajta tisztátalansággal, akik azt kérik számon másokon, amit maguk nem tartanak meg. Az irgalom õszinteségre, átláthatóságra formáló életforma.

(4) A szociális vagy egyéb biztosítások még nem jelentenek biztosítékot az irgalom intézményesülésére. Ez ma napnál fényesebben és fájdalmasan látszik hazánkban is. Az irgalom ugyanis magatartásforma, életforma, Krisztus-minõségû élet, amit soha nem fog (és nem is akar!) helyettesíteni semmiféle szociálpolitikai jogkultúra. Az irgalmas szív kultúrája nélkül a szociális háló szétszakadt illúzió, az intézmények is csak rideg és irgalmatlan kövületek, Jókai Anna novellája szerint soror dolorosak nélküli, azaz irgalmas nõvérek nélküli intenzív osztályok, a halál elõszobái, s nem a hazaváró kegyelem hajlékai. A modern civilizáció az irgalom zsidó-keresztyén kultúrája és etikája nélkül irgalom nélküli, kiürült életforma, zengõ érc és pengõ cimbalom, egyre durvább civilizáció elõtti prédavadász horda-társadalom. Ezzel szemben kell építenünk az irgalom civilizációját, mindig új világát!

(5) A krisztusi irgalomnak éppen ezért minden idõben a szociális jogállam belsõ, mentális hajtóerejévé kell válnia, az igazságosság legmélyebb forrásaként kell folydogálnia. Soha nem feledhetjük, hogy mindig lesznek velünk olyanok, akik az aktuális irgalmatlanság áldozatai: testi vagy lelki értelemben betegek, szegények, éhezõk, megalázottak és megszomorítottak. Nekünk ezzel a magukra hagyott, pásztor nélküli, céltalanul bolyongó nyájjal is van dolgunk! Krisztus bennük, rajtuk keresztül kopogtat nálunk! Vajon tudunk-e számukra irgalomból otthont, együttgondolkodó, törõdõ közösséget nyújtani? Ilyen lelki otthonok ott vannak, ahol a templomfalak között Gal 5,22kk szerint a Lélek gyümölcsei teremnek: úgymint "szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hûség, szelídség, önmegtartóztatás". Ez az, ahol az önkéntes önkorlátozás és önkéntes odaszánás mások javára ténylegesen történik. Ez az odaszánás és önkorlátozás mozgásteret nyit, tágas térséget teremt mások kibontakozása elõtt, ami nem csak a közösségi együttélés területén teremt életlehetõséget, hanem ökológiai értelemben is védi, oltalmazza, ápolja a teremtett világ normális, egészséges kibontakozását. Ez a teremtett világgal is sorsközösséget vállaló ökológiai irgalom, s a belõle fakadó oiko-etika a globalizáció irgalmatlan nyomása közben a civilizációs morál igényének fenntartója, ez pedig a misericordiás keresztyén etika és életforma többlete. Ezért kérjük újra és újra:

Irgalmazz egyházadnak, Uram, s kezd rajtam!
Tedd gyülekezeteidet az irgalom hajlékaivá, és kezd nálam!
Irgalmad áradjon el a Földön, de elõbb tölts be ezzel engem!

? www.reformatus.hu Kommunikációs Szolgálat szerk@reformatus.hu T.:(1)460-0753

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük