E-learning A Sapkán, De út Az Internetes Palatáblák Felé?

A tavaszi konferenciakínálat egyik sora, hogy szerveződik a II. Oktatás-Informatikai Konferencia. Erről legtöbbünknek szinte biztosan az elektronikus tanítás ugrik be először, mivel oktatásinformatika kapcsán gyakori szereplője a tanulmányoknak az internet, vagy annak lokalizált technológiája, az intranet.

Az internetes kapcsolatokon alapuló megosztott rendszerek, a röviden IP-alapúnak emlegetett technológia használatára elmondhatjuk, hogy egyes esetekben igen hatékony lehet. Akkor, ha azt okszerűen és hatékonyan használják. Mondhatnánk azt is, hogy akkor, amikor nem egyfajta varázsszóként, a számítástechnika helyett nem csak az ámítástechnika eszköztárának részeként kerül értelmezésre.

Mert az olyan szavak, mint az e-learning divattá váltak. Mostanság, amikor az internetnek már a 2.0-ás változata a divat, az e-learning 2.0 emlegetése is teret nyer. Annak ellenére, hogy nem is olyan nagyon régen az iskolák még a szimpla internetkapcsolat esetében is örültek, ha volt nekik. Az e-learning kapcsán azonban sokszor azt tapasztalhatjuk, hogy még az informatikai szakemberek sem biztosan ugyanarra használják. S miközben aligha lehetne azt mondani, hogy az e-learning nem az oktatásinformatika nagy halmazának része, elég a Google-t, mint a kétségtelenül legnépszerűbb keresőt „fellapozni" annak megállapítására, hogy nagyságrendnyi különbségek akadnak az „oktatásinformatika", illetve az „e-learning" kifejezések találati arányai között. Talán említeni sem kell, hogy nem az oktatásinformatika felé billenő mérleggel. Ez a jelenség nem újdonság (http://www.euroastra.info/node/30020), ám úgy tűnik, a szóhasználatunk konzervatív.

Ebben tendenciában természetesen hiba lenne figyelmen kívül hagyni, hogy részt kap a valós fogalmi elterjedtség is. De az sem zárható ki, hogy sokszor e-learning rendszerként „adnak el" olyan megoldásokat is, mely alig különbözik a fekete fatábla és kréta együttesének használatától. Mert azt is mondhatnánk, hogy nem minden elektronikus oktatás, ami annak látszik. Önmagában az, ha internetes technológiát használnak az oktatási folyamatban, az biztosan nem garantálja sem a nagyobb tanári felkészültséget, sem az interaktív, tértől és időtől független oktatást.

Ez talán egyszerűen éppen azzal szemléltethető, ha a tanár szerepét követjük figyelemmel. A sokak számára még mindig élő iskolai emlék szerinti klasszikus esetben a tanár a katedrán állva ír a táblára a krétával. Azt ezt követő technológiai lépés, hogy a tanár tollal ír a fóliára, amiről írásvetítővel vetít a fehér vászonra. A következő lépcsőben az írásvetítőt felváltja a projektor, a fóliát pedig a számítógépes diasorozat. Innen csak egy lépés az, hogy a számítógépes vetíteni valót őrző szervert, és a vetítőt is rákössük egy hálózatra. Az IP-technológia nagyobb dicsőségére talán, de tanár azonban ettől még mindig a katedrán áll, és szembemagyaráz a diákságnak. Valójában nem nagyobb, hanem éppen ellenkezőleg, akár kisebb szakmai felkészültséggel is megtartható órákat biztosítva a diákoknak.

Mert amíg krétával saját kezűleg ír, addig teljes szellemi valójában célszerű ott lennie az órán, mert egy kis elírásnak is tekintélyvesztés lehet az eredménye. Az írásvetítő fólia használatával a tanári kommunikáció előkészítésében már külső erő is igénybe vehető, és pár évtizede az egyetemeken sem volt ritka, hogy a professzor előadásainak fóliáit a tanszék munkatársai készítették, és gardírozták a hiperfrontális előadások során. Ez az internetes vetítéssel tulajdonképpen általánosítható, a technológia nem kéri ki magának, ha a tanár valahonnan összeszedett diasorozatot konferál fel az óráin. A valós tanítást esetleg puszta felolvasó órává silányítva. Ilyenkor a tanárnak csak egyre kell vigyáznia. Ne teremtsen lehetőséget arra, hogy a diák kérdezzen. Ezekhez a gondolatokhoz ugyanakkor azonnal hozzá kell tenni azt is, hogy mindez egy erősen sarkított és végletes példa, mely említésre is csak azért érdemes, hogy a technológiai háttér megvalósítása önmagában mennyire nem jelent feltétlen előre lépést magában a tanításban.

Az, hogy elvben, az internet elterjedése, az internetes technológiák térnyerése mellett, a megosztott hálózat kialakulásával, természetesen már valóban lehetőség lenne interaktív hálózatos oktatásra, tény. Ha azonban a különböző pályázatok, és elbírálásuk során az e-learning csak hívószó marad, és a tanárok felkészültsége nem változik, akkor könnyen előfordulhat, hogy még sokáig és sokszor e-learning rendszernek tekintik majd azt is, ahol a hálózatos használat alig lépi túl a címben említett internetes palatábla szintjét. Bár, tekintettel arra, hogy a palatábla alapvetően a diák eszköze és nem a tanár fekete táblája volt, talán még azt a szintet sem érve el. Az, hogy az e-learning ténylegesen interaktív, internetes tanítás legyen, nyilvánvalóan függ attól, hogy a megnevezést arra használjuk, ami legalább köszönő viszonyban van a tényleges tartalommal.

Ugyanakkor a tanárképzés felelőssége sem vitatható, hogy megtalálja azt az egyensúlyt, ami a szakmaiság és az informatika-használat mezsgyéjén húzódik. Olyan tanáregyéniségek nevelésével, akik nem fétisként kezelik az informatikát. Akiknek az internetes oktatás lehetőségei a saját lehetőségeik kibővítését, és nem egy kötelező technológiai elem szolgaian kötelező, akár a valós oktatási okot nélkülöző, használatát jelenti. Azt, hogy erről az említett konferencián mit hallunk, természetesen ma mg nem tudhatjuk. De kíváncsian várjuk.

Simay Endre István

http://oktinf.elte.hu/konferencia2010/