Eberhard Busch: Isten Számára Lehetetlen, Hogy Ne Legyen Irgalmas Hozzánk... " Töredékek Kálvin Etikájáról

Kálvin JánosA nemzetközi reformátusság 2009-ben ünnepli reformátorunk, Kálvin János születésének 500. évfordulóját. Világszerte jelentős programok idézik fel életművét, biblikus tanítását, személyiségét és immáron történelmi méretű hatását. Ebbe a hatalmas megemlékezés-sorozatba mi a magunk szerény módján kapcsolódunk be, a Kálvin-év09 előzeteseként néhány alapvető tanulmányt közlünk reformátorunkról ma élő, kiváló református teológusok, Kálvin-kutatók tollából. E jelen tanulmány szerzője Dr. Dr. Eberhard Busch professzor, Kálvin és Barth Károly életművének kutatója, számos ilyen témájú könyv, tanulmány szerzője. A svájci teológus 1965-1968 között Barth Károly asszisztense volt Bázelben, doktori értekezését Barth Károly életművéről írta. 1973-1981 között a svájci DRS Rádió prédikátora volt. A Német Református Szövetségnek egy ideig elnöke, és ő hozta létre a Kálvin tanulmányokat gondozó bizottságot is. Tanított Amerikában, Kanadában, Németországban, Japánban, Angliában. Díszdoktora a Debreceni Református Hittudományi Egyetemnek (2004) és a kolozsvári Egyesített Protestáns Teológiai Szemináriumnak is. (drbl)

MI VOLT AZ ÚJ KÁLVIN GENFJÉBEN?

Kálvinról alkotott képünket jól kiegészíti az a kérdésfeltevés, ami Robert Kingdon¹ nevéhez fűződik, aki egy sor észak-amerikai kutatót indított érdekes vizsgálódásra. Kérdése így hangzott: Mi volt Kálvin Genfjében az igazán új, másként: miben különbözött kora és a középkor más városaitól?² Ez a kérdés valójában a szociális és gazdasági területeket járja körül. Kingdon szerint Genfben már működött a szegény-segélyezés. Kálvin korában annyi változás állt be, hogy ezt a tevékenységet még racionálisabbá tették és laikusok/világiak végezték. De mi volt ebben Kálvin szerepe?

SZEMÉLYES FELELŐSSÉG ÉS SZOCIÁLIS SZOLIDARITÁS Harc az uzsorások ellen

Mark Valeri szerint Kálvin szemléletében a gazdaság és az etika a közjólét érdekében összhangban kell legyen egymással². Viszont azzal, hogy Kálvin a konkurencia kivédése érdekében munkatársat állított be, ezzel valójában kora gazdasági tendenciája ellen fordult.³Kiváltképpen az uzsorások ellen küzdött, s mivel az uzsorás mindig új és új, tetszetős reklámok mögé bújt, s próbálta szépen megejteni és átejteni a rászorulókat, ezért Kálvin a nyelvezettel, fogalmazással való visszaélések ellen is fordult a megbízható fogalmazás érdekében. De nem vak radikalitással tette ezt, hanem teológusként, akinek meg van a gyakorlatias érzéke és esze ahhoz, hogy különbséget tudjon tenni a hitelkihelyezés és az uzsora között. Mindebben elkötelezett harcosa volt a szociális szolidaritás gyakorlatának, s ennek kiépítésére törekedett Genfben is. Valeri úgy jellemzi Kálvin szándékát, hogy felsorolja, mi ellen is irányult ez a szolidaritás: „A kommunikáció kötelékeinek az elszakítása elszigetelte az egyes embereket egymástól a közösségi együttélésben, és visszaélésekhez vezetett a felebaráttal szemben, mivel őt az egyéni profit puszta eszközévé degradálta".⁴ Jane Demsey Douglass pedig ezt írta: Kálvin szerint „a meggyógyult, helyreállított humanitás nem individualista, egyénieskedő, hanem mindig szociális, közösségi". Minden ember egyenlőnek teremtetett és egymás számára teremtette őket Isten. És ha ezzel szembeszállunk, akkor az a

²' R. Kingdon, Calvinism and social welfare, in: Calvin Theological Journal 1982, 212-230.

²M. Valeri, Religion, Discipline and the Economy in Calvin's Geneva, in: Sixteenth Century Journal XXVIII/1
(1997), 123-142

³U.ő, 139

⁴U.ő. 137kk

bűn jele, és Isten haragját vonja maga után.⁵ Kálvint ebben a tekintetben is a személyes, egyéni felelősség, foglalkoztatta de ezzel együtt természetesen a vele összefüggő szociális szolidaritás is. És az is nyilvánvaló, hogy párhuzamot látott ezzel a kölcsönösséggel Krisztus testében, amennyiben az is nagyon érdekelte, hogy milyen kölcsönösség és párhuzamosság vonható a politikai magisztrátus, a városi tanács és az egyházi presbitérium között munkájuk azon jellege miatt, hogy mindkét területen a közfelelősség valósuljon meg szabályszerű módon.

AZ IDEGEN IS TESTVÉR! A krisztusi nagy család

Az említett kutatók kimutatták, hogy mindenekelőtt két olyan terület vagy ügy volt, ahol Kálvin a genfiekkel szembeni prófétai feladatát, megbízatását komolyan vette és gyakorolta. Még világosabban fogalmazva: a kétféle alakban, formában megjelenő szegénység és nyomor volt az, ami Kálvin felismerése szerint a városi együttélést zavarta és mind a személyes felelősséget, mind a szociális szolidaritást igencsak próbára tette. Az egyik formája ennek a helyi lakosok viszonyában mutatkozott meg az idegenek iránt, akik akkoriban néhány éven át Genfben kerestek menedéket. Addig az volt a szabály, hogy minden város a maga területén lévő rászorulókért kellett felelősséget viseljen. Kálvin ideje alatt azonban egyszerre csak tömegesen jelentek meg Genfben a francia menekültek, akiket hazájukból a katolikusok elüldöztek. Mivel néhány év alatt ennek következtében a város lakóinak száma csaknem megkétszereződött, égetővé vált megélhetésük kérdése. Ezért vált gyakorlati, mindennapi, valóságos kérdéssé az, hogy az idegenek, a menekültek ténylegesen a genfiek felebarátai, testvérei-e? Talán az ősi genfi családok egy részének bosszankodása Kálvin intézkedései miatt azzal is összefüggött, hogy ő erre a nagyon is gyakorlatias kérdésre világosan igennel válaszolt, talán azért is, mert Genfben hosszú időn át ő is külföldi maradt. A méreg és a bosszúság akkor meg csak tovább nőtt, amikor – Valeri véleménye szerint – egy idő után, 1555 körül a város vezetése éppen az idegenek kezébe került.⁶ Ezek az idegenek mindenekelőtt francia menekültek voltak, de lassan Kálvin megnyitotta a városkapukat az olasz és az angliai menekültek előtt is. Kingdon megemlíti, hogy Kálvin törököket és zsidókat is befogadott.⁷ Egyik prédikációjában, amit az 5Mózes alapján folyamatosan tartott, Kálvin szólt arról a találkozásról, ami közte és egy idegen között történt: „Jóllehet egyetlen szót sem értettünk meg egymás beszédéből,…Urunk mégis megmutatta ma nekünk, hogy testvérek vagyunk, mivel Krisztus az egész világ és lakóinak az igazi békessége. Ezért élhetünk együtt a testvérekkel abban a nagy családban, amit Krisztus az Ő vérével alapított meg. És mindenféle ellenségeskedésben, amivel csak találkozunk, alkalmat kínál nekünk arra, hogy ellenálljunk ennek az ellenségeskedésnek".⁸

A SZEGÉNYSÉG BOTRÁNY – A LUXUS ÖNZÉS A szolidáris társadalomért

A másik nyomorúság, amire Kálvin tanítóként és prédikátorként állandóan felhívta a genfiek figyelmét, s ami egyúttal a szociális közösséget valóban kemény próba elé állította, az a helytelen viszony a szegények és a gazdagok között. Bizonyos, hogy a középkorban is ismerték az adakozás, az alamizsnálkodás jó cselekedetét. Ám a jót cselekvők szemében az egyáltalán nem volt zavaró, ha a szegények továbbra is szegények maradtak. Ezért a szegénységből még erényt is csináltak, ami a „szentek" jellemzője lett. Ezzel szemben Kálvin

⁵J. Demsey Douglass, Calvin's Relation to Social and Economic Change, in: Church and Society, March / April
1984, 127.

⁶M. Valeri, Religion, Discipline, and the Economy in Calvin's Geneva, in: Sixteenth Century Journal XXVIII/1
(1997), 128.

⁷R. Kingdon, Calvinism and social welfare, in: Calvin Theological Journal 1982, 228.

⁸125. igehirdetés a Deuteronomium 22,1-4 alapján, CO 28, 16f.; M. Valeri, a.a.O., 139.

a szegénységet, a nyomort tűrhetetlen botránynak nevezte. A szegénység elviselhetetlenségéről alkotott kálvini gondolatokat ebben a mondatban foglalta össze Nicholas Wolterstorff: „A szociális igazságtalanság és a szociális áldozatok könnyei megsebzik Istent is". Azt, hogy az embereket Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette, Wolterstorff szerint Kálvin úgy értelmezte, hogy Isten önmagát látja minden emberben, akit áldozattá gyötörnek embertársai. De pontosan Istennek ebben a megsebezhető szeretetében rejlik a legmélyebb megokolása az igazságosságért folytatott harcnak.⁹ Ezért Kálvin szerint a gazdagok feladata még nincs az adakozással letudva, hanem amint Valeri idézi is Kálvint: „Nem tudom függetleníteni magamat azoktól, akik szükségbe jutottak, mert velük Isten köt össze engem". Az így értelmezett együttérzés, szolidaritás alapján a gazdagok luxusát a nagyvárosokban igazán botrányosnak kell tartani. Valeri Kálvinnak az 1. Korintusi levélhez írt kommentárja alapján ezt a luxust az egoizmus kifejezésének tekinti.¹⁰ Akkor, amikor Kálvin tanítása a megszentelődéséről Institutio-jában egyre inkább úgy jelenik meg, mint önmegtagadás, ezt akkor értjük meg helyesen, ha tudjuk, ezt ő nem tekinti önmagában értékes erénynek, sem az életöröm iránti érzéketlenségnek (annak ellenére, hogy sokfajta betegséggel küzdve, Kálvinnak ez nem mindig ült ki az arcára). Az önmegtagadás kálvini értelemben tehát aktív és segítőkész ösztönzést jelent a gazdagok önzésével szemben. Jelenti ez még azt is, hogy a gazdagok javait meg kell osztani a szegényekkel, mégpedig azzal a reménységgel, hogy ennek révén kialakul a szolidáris társadalom, amiben megvalósulhat a kölcsönös, interaktív és valóságos adok-kapok gyakorlata. A legújabb kutatás szerint a Franciaországból Kálvin ideje alatt Genfbe érkezett gazdag menekültek részt vállaltak ebből az elosztásból. Mindezt azzal a céllal tették, hogy gyakorolják a szociális szolidaritást, melynek révén a szegénység nem marad a népesség legnagyobb részének fenyegető és kétségbeejtő végzete, amit pedig az uralkodó konkurenciaharc hoz létre. Ennek a hangsúlyozása és bizonyítása valójában éppen az, amit Ernst Troeltsch, a 20. századelő heidelbergi református történésze is mindig hangsúlyozott: Kálvin felelősségvállalása azért, hogy a szociálpolitika révén kialakuljon a társadalom és az egyén egyensúlyi helyzete, valójában tökéletes ellentéte annak az irányzatnak, amit Adam Smith a klasszikus kapitalizmusról alkotott elméletével képviselt.¹¹ A heidelbergi professzor ehhez még azt is hozzátette: a lutheránizmusban a kapitalizmust úgy tekintették, mint „támadást az Istentől adott rend szent alapjai ellen", ám a reformátusság révén a szociális szolidaritás kálvini elve és gyakorlata mindmáig fennmaradt a szociáldemokrata gondolkodásban és az így élő lelkészek révén.¹² A legújabb időben hasonlót fogalmazott meg R.C. Gamble és Stephen Reid is: „A genfi kálvinizmus sokkal inkább a gazdagság elleni támadás volt, mintsem a tőkefelhalmozás védelmezése".¹³

ISTEN AKARATA AZ EGYENLŐSÉG Lehetetlen, hogy 0 ne legyen irgalmas hozzánk

⁹N. Wolterstorff, The Wounds of God: Calvin's theology of social injustice, in: The Reformed Journal, Juni
1987, 14-22.

¹⁰Calvin, "Argument" zum Kommentár zum ersten Brief von Paulus an die Korinther (1546/1556), Edinburgh
1960, 6ff., 12ff. (CO 49), cf. M. Valeri, a.a.O., 137.

¹¹E. Troeltsch, Gesamelte Schriften. Bd. I, 676. 717.

¹²U.ő. 721.

¹³S. Reid, John Calvin. Early Critic of Capitalism (1), in: The Reformed Theological Review, 77-79; R.C.
Gamble, ebd., 161-163.

Wolterstorff idézi Kálvin egyik prédikációját, amit a Galata 6,9-11. alapján tartott. Itt egyszerre szól a szegényekről és az idegenekről: „Nem láthatjuk meg saját arcunkat, csak azon tükörben, ami azt a személyt is megmutatja, aki szegény és megvetett…még ha a világ legmesszibb vidékéről jött volna is. Ha egy fekete vagy egy barbár jön közénk, mivel ő is ember, ezért magával hoz egy olyan tükröt, amiben megpillanthatjuk, hogy ő a testvérünk és felebarátunk is".¹⁴ Úgy gondolom, ez a lelki felismerés Kálvin érdeklődésének a gyökere a szociális és a gazdasági ügyek iránt. André Biél szerint ezért is írta a 2Korinthus 8,13kk-hoz csatlakozva reformátorunk: „Isten azt akarja, hogy kapcsolat létesüljön közöttünk, amit az egyenlőség jellemez, azaz hogy mindnyájan el legyünk látva a szükségessel, s ne lehessen egyiknek túl sok, a másiknak túl kevés".¹⁵ „Isten azt akarja…" – írta Kálvin. Isten Igéje hirdetőjeként írta ezt. Keresztyén gyülekezetben beszélt erről, ahol az emberek a közösségben és a személyes felelősségben is alárendelik magukat az egyetlen Főnek, aki a Krisztus. Ebből kiindulva úgy tekint Kálvin az állami területre mint olyan szerveződésre, ami a közjót és a szabadságot hivatott előmozdítani, a közjót nem a szabadság kárára, a szabadságot pedig nem a közjó kárára. Kálvin ezt úgy állította, mint a Biblia hű magyarázója, prédikációkban és kommentárokban, mivel a Szentírást nem saját ízlése szerint használta fel, hanem Istennek a jelenhez szóló, Általa hitelesített Igéjének tekintette. Ezeket a megállapításokat Isten nevében tette, Annak nevében, Aki Kálvinnak nem valamiféle türannoszt, diktátort jelentett, hanem miként Ő Krisztusban megmutatta magát, egyszerre a Legfölségesebbet, Aki ugyanakkor felkarolja a legmegalázottabbat is. Korábban már utaltam Wolterstorff Kálvinról írt mondatára, miszerint a szociális áldozatok könnyei Istent is megsebesítik. Utalnom kell Randall Zachman Kálvin-tanulmányára: „Kiáltás Istenhez a kétely partjáról" a címe ennek. Idézi ebben Kálvin magyarázatát a 22. Zsoltár eme verséről: „Én Istenem, miért hagytál el engem?" – s reformátorunk azt mondja erről, hogy nem amikor magunkra tekintünk, hanem amikor Istenre nézünk fel, akkor bizonyosaknak kell lennünk afelől, hogy „Isten irgalmas hozzánk, leginkább akkor, amikor úgy tűnik, hogy nagyon is ellenünk van". A 77. Zsoltár ama panasza kapcsán, ahol azt olvassuk, hogy vajon elfeledkezett rólunk Isten, s nem irgalmas többé hozzánk, ezt írta: „Isten jósága el szaki thatatlanul van összekötve lényével és léte lényegével: lehetetlen számára, hogy ne legyen irgalmas hozzánk!".¹⁶ Ez az a hang, amit igazából először az újabb Kálvin-tanulmányokban találhatunk meg…

(Fordította: Dr. PhD Békefy Lajos)

¹⁴Wolterstorff, 138f., = CO 51, 105.

¹⁵CO 50, 100f.; A. Biéler, The social Humanity of Calvin, trans, by P.T. Fuhrmann, Richmond 1964, 33,
vollstandiges Zitat im Vorwort von Visser't Hooft, 8.

¹⁶Randall C. Zachman, Crying to God on the brink of despair: The assurance of faith revisted, in: Calvinus
Praeceptor, 351-358, hier 355f.