Exkluzív fotókiállítás Örkény Istvánról Cultiris Galéria 2012. március 29. – május 31.
7 perc olvasás
Örkény István 100. születésnapja alkalmából rendezett tárlaton ritkán látott és néhány most bemutatásra kerülő fotó és dokumentum idézi fel a Kossuth-díjas író életét. A válogatásban neves fotográfusok – Balla Demeter, Benkő Imre, Danis Barna, Dormán László, Keleti Éva, Koncz Zsuzsa, Szilvásy Z. Kálmán – alkotásai és a családi archívumból származó felvételek mellett Nádas Péter írótól is szerepel néhány különleges komponálású kép.
Örkény István 100. születésnapja alkalmából rendezett tárlaton ritkán látott és néhány most bemutatásra kerülő fotó és dokumentum idézi fel a Kossuth-díjas író életét. A válogatásban neves fotográfusok – Balla Demeter, Benkő Imre, Danis Barna, Dormán László, Keleti Éva, Koncz Zsuzsa, Szilvásy Z. Kálmán – alkotásai és a családi archívumból származó felvételek mellett Nádas Péter írótól is szerepel néhány különleges komponálású kép.
A tárlat különlegességei közé tartoznak azok a fotók, amelyek az író gyermekkorát, fiatal felnőtt életét, családját, feleségeit, pályatársait – többek között Louis Aragon, Déry Tibor, Pilinszky János, Juhász Ferenc, Karinthy Ferenc, Kazimír Károly, Mészöly Miklós, Sütő András, Vas István, Várkonyi Zoltán – és az otthonát mutatják meg. Felidéződnek olyan emlékezetes pillanatok, mint a Kossuth-díj átvétele 1973-ban, vagy a Füst Milán-díj átadása Nádas Péternek, 1978-ben.
Láthatjuk katonai díszegyenruhában és a hadifogságban, New Yorkban, a Royalton Hotelben 1977-ben, szeretett írógépe előtt, feleségével, Radnóti Zsuzsával és kutyájukkal a kertben 1977-ben.
Az életkép mellett igazi csemege „A nem kívánt törlendő" 1970-ben írt kézirat másolata, „A termelés zavartalanul folyik" 1977-ben született kézirat másolata, és portréja bronzba öntve, amelyet Kocsis András Sándor alkotott.
A képek mellett a falon pedig Örkény István Egyperces életrajz című írása olvasható.
Parti Nagy Lajos: Kesernyáj – a kiállítás megnyitója
Hölgyeim és Uraim, ha egy arcot egyetlen szóval le lehetne írni pontosan, nem lenne szükség többé portréfotózásra, ott állna a szó keretben vagy keretlenül, és az írók, a metaforátorok lennének a legnagyobb fényképészek. Szerencsére az emberi arcra nincs egy szó, száz szó sincs, illetve van, csak nem lehet vele leírni a tárgyat.
Én most mégis ajánlok egy jelzőt, amivel Örkény arcai, ha nem is le-, de körülírhatók. Ahogy néztem ezeket a képeket, a számítógépemben is, és itt is a falon, az járt a fejemben, hogy mi a legközösebb vonásuk. Az, hogy ez a mosolygó arc a bölcsőtől a koporsóig kesernyájas. Egy fegyelmezett, nyájas és keserű férfiarc tekint ránk évtizedek, olykor kilenc évtized távolából, nézzék csak meg: már a színpadias, megejtően különös műtermi anya-gyermek fotóban is van valami paradox, valami kezelt és gyönyörű szabályozhatatlanság.
Örkény bohócarca akkor is kesernyájas, ha arcol a kamerának, és akkor is, ha csak úgy van, ha csak vereti magát a nappal, rámosolyog gyönyörű feleségeire, rágyújt, dedikál, ül a pasaréti kertben vagy az írógép előtt, áll tiszttársai csoportképének legszélén vagy egy színház előcsarnokában.
Tudom, hogy ez a jelző, miként a többi is, beleképzelés. Az embert, pláne az írót mindig beleképzeljük a képbe a képen lévő író alapján, aki a számunkra sohasem pusztán egy arc, hanem a mondatai, a műve, az élete, a legendája. Az arc persze felelős, de közvetlen megfelelés nincs, ezért jobb vigyázni egy ilyen jelzővel, mint az én örkényi kesernyájasom.
Nemrég megkérdezték egy interjúban, hogy mire is gondolok, ha azt mondják: örkényi.
Olyasmit válaszoltam, hogy legföljebb mikre tudhatok gondolni, fogalmak, jellegzetességek szövevényére. Például arra a valamire, mondjam így, közép-kelet európai humorkeserűre, amit e tájon, ha definiálni nehéz is, nagyon sokan érzünk az idegeinkben, a reflexeinkben, az emlékezetünk, a tudatunk működésében.
A képtelenség képes-ségére gondolok, s a képességre, ami ezt észreveszi — naná, hisz erre van trenírozva. Erre vagyunk. A virulens tapasztalatra, amit, ha különbözőképpen is, az elmúlt század minden évjárata őriz és továbbad, hogy ami megtörténhet, az előbb-utóbb meg is történik, s hogy a művészet nemcsak tükrözni, de überelni sem képes a valóságot.
És persze a groteszkre gondolok, mondtam ebben az interjúban, a groteszkre, ami, magát Örkényt idézve, „megingatja a végérvényest, de nem állít másik érvényességet a helyébe”. A groteszkre, ami talán leginkább érzékenység, kiélezettség, készenlét, továbbá egyfajta nemzedékeken átívelő közös tudás, legalábbis vélelem az utolsó meggymagról. Ha azt mondják, „örkényi”, a részvét-teli kajánságra gondolok, de szeretet-teli szarkazmust is mondhatnék.
Meg nyilván az iróniára gondolok, olyasmi értelemben, ahogy Heine használhatta, hogy tudniillik a tehetetlenség fegyvere. S persze gondolok az abszurd, a szatíra, a paródia, a travesztia elkophatatlan változataira. Arra, hogy az úgynevezett fenséges és alantas összeszikráztatása e végérvénytelen tájon éppolyan termékeny, mint amilyen mindennapi. Az össze-nem-illés szekerére, ha úgy tetszik, boncasztalára gondolok. S ha már itt tartunk, egy éles, pontos szikére, a patológus különös helyzetére.
Aztán a tragikomikusra, arra a tágas, kissé lenézett tartományra gondolok, ahol leginkább és a legemberibben mutatkozik meg a homo sapiens, aki — noha lakni sokfelé lakik a nagyvilágban, tragikusban és komikusban –, születni, szeretni és meghalni e határvidéken szokott. Nincs máshol számára hely.
Aztán a tótágas-látásra gondolok, a léptékek folytonos váltogatására, a színt és a fonákot egyaránt érintő gyanakvásra. Még a levél éle a legelfogadhatóbb, amíg fel nem gőzölik. Úgy folytattam ebben az interjúban, hogy tán nem is ezzel kellett volna kezdenem, hisz ha azt mondom, „örkényi”, mindenekelőtt a stílre gondolok, arra, hogy szikár, szellemes, frappáns, tömör.
Meg a magam közére gondolok, hogy tizenhat éves korom óta, a Réber László illusztrálta Egyperces novellák második kiadása (1969) óta mennyire közel áll hozzám. Ahogy ez a kötet, úgy „az egész” Örkény is velem van, kézközelben, épp annyira, ha máshogy is, mint Kosztolányi, Ottlik, Mészöly, Weöres, Petri vagy Orbán Ottó.
Nem feltétlenül a szorosan értett örkényi irály — amit egyébként a maga érzelmes szárazságában, takarékosságában, akár stílnyugtatóként is, nagyon szeretek olvasni –, hanem a világlátás, a szemlélet.
Az ontológiai menthetetlenség életöröme.
Karinthy Frigyesről írta Örkény, hogy „mi sok mindenben az ő fejével gondolkodunk, csak nem tudunk róla”. Hát így valahogy. A sokfejű sárkány nyakán Karinthy feje mellett ott van Örkényé is, van mivel gondolkodnunk, ha akarunk. Nélküle más lenne a magyar irodalom, más lenne a humorunk, az önreflexióra való képességünk. Más lenne Varsányinénk, hozott szalonnánk, más lenne egérirtásunk kaján pátosza.
És nélküle sem ezt a megnyitót, sem azt a töménytelen magyar abszurdot nem lehetne megírni, aminek hívő vagy hitetlenkedő tanúi vagyunk nap, mint nap. E képek tárgya és alanya harminchárom évvel a halála után elevenebb, mint bármikor, és nemcsak ezeken a falakon van velünk, kesernyáj magyarokkal.
Talán épp ennyit jelent a klasszikusság. Egy szolid, határozott megkerülhetetlenséget. Hogy van, mint a Duna Budapestnél.
A kiállítás 2012. május 31-ig látható.
A Cultiris Galéria (Örkény István Könyvesbolt 1137 Budapest, Szent István körút 26.)
Nyitvatartás: hétköznapokon 10-19 óráig, szombaton 10-14 óráig
A belépés díjtalan.