Örkény István - Fotó:Balla DemeterÖrkény István – Fotó:Balla Demeter

Örkény István 100. születésnapja alkalmából rendezett tárlaton ritkán látott és néhány most bemutatásra kerülő fotó és dokumentum idézi fel a Kossuth-díjas író életét. A válogatásban neves fotográfusok – Balla Demeter, Benkő Imre, Danis Barna, Dormán László, Keleti Éva, Koncz Zsuzsa, Szilvásy Z. Kálmán – alkotásai és a családi archívumból származó felvételek mellett Nádas Péter írótól is szerepel néhány különleges komponálású kép.

Örkény István - Fotó:Balla DemeterÖrkény István – Fotó:Balla Demeter

Örkény István 100. születésnapja alkalmából rendezett tárlaton ritkán látott és néhány most bemutatásra kerülő fotó és dokumentum idézi fel a Kossuth-díjas író életét. A válogatásban neves fotográfusok – Balla Demeter, Benkő Imre, Danis Barna, Dormán László, Keleti Éva, Koncz Zsuzsa, Szilvásy Z. Kálmán – alkotásai és a családi archívumból származó felvételek mellett Nádas Péter írótól is szerepel néhány különleges komponálású kép.

A tárlat különlegességei közé tartoznak azok a fotók, amelyek az író gyermekkorát, fiatal felnőtt életét, családját, feleségeit, pályatársait – többek között Louis Aragon, Déry Tibor, Pilinszky János, Juhász Ferenc, Karinthy Ferenc, Kazimír Károly, Mészöly Miklós, Sütő András, Vas István, Várkonyi Zoltán – és az otthonát mutatják meg. Felidéződnek olyan emlékezetes pillanatok, mint a Kossuth-díj átvétele 1973-ban, vagy a Füst Milán-díj átadása Nádas Péternek, 1978-ben.

Láthatjuk katonai díszegyenruhában és a hadifogságban, New Yorkban, a Royalton Hotelben 1977-ben, szeretett írógépe előtt, feleségével, Radnóti Zsuzsával és kutyájukkal a kertben 1977-ben.

Az életkép mellett igazi csemege „A nem kívánt törlendő" 1970-ben írt kézirat másolata, „A termelés zavartalanul folyik" 1977-ben született kézirat másolata, és portréja bronzba öntve, amelyet Kocsis András Sándor alkotott.

A képek mellett a falon pedig Örkény István Egyperces életrajz című írása olvasható.

Parti Nagy Lajos: Kesernyáj – a kiállítás megnyitója

 

Parti Nagy Lajos felolvassa írását a megnyitónParti Nagy Lajos felolvassa írását a megnyitón

Hölgyeim és Uraim, ha egy arcot egyetlen szóval le lehetne írni pontosan, nem lenne szükség többé portréfotózásra, ott állna a szó keretben vagy keretlenül, és az írók, a metaforátorok lennének a legnagyobb fényképészek.  Szerencsére az emberi arcra nincs egy szó, száz szó sincs, illetve van, csak nem lehet vele leírni a tárgyat.

Én most mégis ajánlok egy jelzőt, amivel Örkény arcai, ha nem is le-, de körülírhatók. Ahogy néztem ezeket a képeket, a számítógépemben is, és itt is a falon, az járt a fejemben, hogy mi a legközösebb vonásuk.  Az, hogy ez a mosolygó arc a bölcsőtől a koporsóig kesernyájas. Egy fegyelmezett, nyájas és keserű férfiarc tekint ránk évtizedek, olykor kilenc évtized távolából, nézzék csak meg: már a színpadias, megejtően különös műtermi anya-gyermek fotóban is van valami paradox, valami kezelt és gyönyörű szabályozhatatlanság.

Örkény bohócarca akkor is kesernyájas, ha arcol a kamerának, és akkor is, ha csak úgy van, ha csak vereti magát a nappal, rámosolyog gyönyörű feleségeire, rágyújt, dedikál, ül a pasaréti kertben vagy az írógép előtt, áll tiszttársai csoportképének legszélén vagy egy színház előcsarnokában.

Tudom, hogy ez a jelző, miként a többi is, beleképzelés. Az embert, pláne az írót mindig beleképzeljük a képbe a képen lévő író alapján, aki a számunkra sohasem pusztán egy arc, hanem a mondatai, a műve, az élete, a legendája. Az arc persze felelős, de közvetlen megfelelés nincs, ezért jobb vigyázni egy ilyen jelzővel, mint az én örkényi kesernyájasom.

Nemrég megkérdezték egy interjúban, hogy mire is gondolok, ha azt mondják: örkényi.

Olyasmit válaszoltam, hogy legföljebb mikre tudhatok gondolni, fogalmak, jellegzetességek szövevényére. Például arra a valamire, mondjam így, közép-kelet európai humorkeserűre, amit e tájon, ha definiálni nehéz is, nagyon sokan érzünk az idegeinkben, a reflexeinkben, az emlékezetünk, a tudatunk működésében.

 

 

A képtelenség képes-ségére gondolok, s a képességre, ami ezt észreveszi — naná, hisz erre van trenírozva. Erre vagyunk. A virulens tapasztalatra, amit, ha különbözőképpen is, az elmúlt század minden évjárata őriz és továbbad, hogy ami megtörténhet, az előbb-utóbb meg is történik, s hogy a művészet nemcsak tükrözni, de überelni sem képes a valóságot. 

És persze a groteszkre gondolok, mondtam ebben az interjúban, a groteszkre, ami, magát Örkényt idézve, „megingatja a végérvényest, de nem állít másik érvényességet a helyébe”. A groteszkre, ami talán leginkább érzékenység, kiélezettség, készenlét, továbbá egyfajta nemzedékeken átívelő közös tudás, legalábbis vélelem az utolsó meggymagról.  Ha azt mondják, „örkényi”, a részvét-teli kajánságra gondolok, de szeretet-teli szarkazmust is mondhatnék.

Meg nyilván az iróniára gondolok, olyasmi értelemben, ahogy Heine használhatta, hogy tudniillik a tehetetlenség fegyvere. S persze gondolok az abszurd, a szatíra, a paródia, a travesztia elkophatatlan változataira. Arra, hogy az úgynevezett fenséges és alantas összeszikráztatása e végérvénytelen tájon éppolyan termékeny, mint amilyen mindennapi. Az össze-nem-illés szekerére, ha úgy tetszik, boncasztalára gondolok. S ha már itt tartunk, egy éles, pontos szikére, a patológus különös helyzetére.

Aztán a tragikomikusra, arra a tágas, kissé lenézett tartományra gondolok, ahol leginkább és a legemberibben mutatkozik meg a homo sapiens, aki — noha lakni sokfelé lakik a nagyvilágban, tragikusban és komikusban –, születni, szeretni és meghalni e határvidéken szokott. Nincs máshol számára hely.

Aztán a tótágas-látásra gondolok, a léptékek folytonos váltogatására, a színt és a fonákot egyaránt érintő gyanakvásra. Még a levél éle a legelfogadhatóbb, amíg fel nem gőzölik. Úgy folytattam ebben az interjúban, hogy tán nem is ezzel kellett volna kezdenem, hisz ha azt mondom, „örkényi”, mindenekelőtt a stílre gondolok, arra, hogy szikár, szellemes, frappáns, tömör.

Meg a magam közére gondolok, hogy tizenhat éves korom óta, a Réber László illusztrálta Egyperces novellák második kiadása (1969) óta mennyire közel áll hozzám. Ahogy ez a kötet, úgy „az egész” Örkény is velem van, kézközelben, épp annyira, ha máshogy is, mint Kosztolányi, Ottlik, Mészöly, Weöres, Petri vagy Orbán Ottó.

Nem feltétlenül a szorosan értett örkényi irály — amit egyébként a maga érzelmes szárazságában, takarékosságában, akár stílnyugtatóként is, nagyon szeretek olvasni –, hanem a világlátás, a szemlélet.

Az ontológiai menthetetlenség életöröme.

Karinthy Frigyesről írta Örkény, hogy „mi sok mindenben az ő fejével gondolkodunk, csak nem tudunk róla”. Hát így valahogy. A sokfejű sárkány nyakán Karinthy feje mellett ott van Örkényé is, van mivel gondolkodnunk, ha akarunk. Nélküle más lenne a magyar irodalom, más lenne a humorunk, az önreflexióra való képességünk. Más lenne Varsányinénk, hozott szalonnánk, más lenne egérirtásunk kaján pátosza.

És nélküle sem ezt a megnyitót, sem azt a töménytelen magyar abszurdot nem lehetne megírni, aminek hívő vagy hitetlenkedő tanúi vagyunk nap, mint nap. E képek tárgya és alanya harminchárom évvel a halála után elevenebb, mint bármikor, és nemcsak ezeken a falakon van velünk, kesernyáj magyarokkal.

Talán épp ennyit jelent a klasszikusság. Egy szolid, határozott megkerülhetetlenséget. Hogy van, mint a Duna Budapestnél.

 

 

 

A kiállítás 2012. május 31-ig látható.

A Cultiris Galéria (Örkény István Könyvesbolt 1137 Budapest, Szent István körút 26.)
Nyitvatartás: hétköznapokon 10-19 óráig, szombaton 10-14 óráig

A belépés díjtalan.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük