Fák és szarvasok

A Magyar Állami Operaházban hagyományosan, minden évben november 7-én, Erkel Ferenc születésnapján, az Intézmény saját díjainak kiosztásával, új Örökös tagjainak bemutatásával ünneplik a Magyar Opera Napját. Korábban a programhoz tartozott még Erkel szobrának megkoszorúzása, de ez az idén elmaradt. Az ünnepséget a járványhelyzet miatt nem az Operában vagy az Erkel Színházban tartották, a helyszín ezúttal a jobb egészségvédelmi lehetőséget kínáló Eiffel Műhelyházban volt.

Érdekes és szemléletes hasonlattal érzékeltette négy kiemelkedő zeneszerzőnk szerepét a magyar zeneirodalom történetében Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója. Évekkel ezelőtt, Nádasdy Kálmán és Szinetár Miklós egy régebbi beszélgetésében bukkant fel – Bartókról és Kodályról szólva – a hasonlat, melyet ő most Erkel és Liszt párosára is vonatkoztat. Bartók egy szarvas, aki helyszínekről helyszínekre ugrál, szökell, mindig máshol van, Kodály pedig egy nagy lombos fa, mélyen egy helyben gyökerezve, ott éli le az életét, árnyékot ad, díszíti a tájat. Ám a szarvas olykor felkeresi, hozzádörzsöli az agancsát és mindkettőjüknek fontos, hasznos, szükséges ez a találkozás. Ugyanez a kép igaz a magyar zenekultúrát megalapozó két személyre; Erkel Ferencre és Liszt Ferencre. Mindketten a reformkor gyermekei, amikor a magyar nemzet önmagára ébred, igyekszik önmagára találni. Liszt franciául mondja el, hogy ő magyar – annyira nem itt él, csak itt született, a másik viszont soha nem hagyja el az országot. Van szarvas és van lombot adó fa. Mindkettő kell ahhoz, hogy a magyar kultúra kitekintést is kapjon a világ dolgaira és legyen állandósága is, amelyre mindig lehet számítani. Ez a kettősség ad a mi kicsi nemzetünknek akkora kultúrát, ami bőven túlterjeszkedik saját határain, de amibe kapaszkodhatunk is. A főigazgató beszédében felvillantotta, milyen magyar műveket játszottak az elmúlt tíz évben, tettünk-e eleget azért, hogy értékes hazai alkotásokat mutassunk be? Volt tizenkét ősbemutató, melyek ebben az időben kerültek először közönség elé. Szerepelt köztük Vajda János és Gyöngyösi Levente egy-egy darabja, Varga Judit, Szerelem című egyfelvonásosa, Tallér Zsófi gyermekoperája a Leander és Lenszirom vagy Selmeczi György operája, a Spiritiszták.

Voltak persze olyanok, melyek már jó ideje részei a magyar kultúrának, mint például Erkel három operája, a Dózsa György, a Báthori Mária és az Erzsébet. Ebbe a sorba illik a „nulladik” magyar opera, aminek csak a szövege maradt fenn, ez az Orbán György féle Pikkó Hertzeg vagy Eötvös Péter műve, a Vértelenül (Senza sangue), mely a gyilkosság, a bosszú, a megbocsátás és vágyakozás témáját dolgozza fel. Színre került öt balett ősbemutató is, közöttük Lehár Ferenc örökzöldje, a Víg özvegy, Ronald Hynd átdolgozásában, látványos balett formában mutatkozott be az operaszínpadon. Az elmúlt évtized bővelkedett sikerekben. Ide kívánkozik Szokolay Sándor operája, a Hamlet, Ligeti György, eredetileg Stockholmban, 1978-ban bemutatott kétfelvonásosa, a Le grand macabre, Madarász Ivántól az Utolsó keringő, ő most éppen az emlékezetes Sántha Ferenc novellából, Fábry Zoltán filmjéből ír operát, ez lesz Az ötödik pecsét.

Ám a visszaemlékezés nem szorítkozott pusztán csak felsorolásra. A Magyar Opera Napját ünneplő közönség részleteket láthatott néhány nagy sikerű előadásból. A műsorblokkot Szent István foglalta keretbe, az első elhangzott részlet Erkel utolsó operájából, az István királyból Imre herceg és Crescimira duettje volt. Kodály, Háry Jánosából a Szegény vagyok áriát Balga Gabriella énekelte. Részlet hangzott el Vajda János darabjából, a Mario és a varázslóból és több, más magyar zeneműből. A műsorblokk összesen mintegy negyven percig tartott, zárásaként az István, a király musical „Felkelt a napunk…” kezdetű nagy slágerét a közönség az előadó művészekkel együtt énekelte.

Az ünnepség az Intézmény saját díjainak kiosztásával, új Örökös tagjainak bemutatásával folytatódott. A balettművész nők közül Az évad kartáncosa elismerést Asai Yuka, a férfiak közül Morimoti Ryosuke kapta. Átadták a 25 éves munkaviszonyt jutalmazó jubileumi gyűrűket, a Sudlik Mária-díjat Zempléni Mária, a Seregi László-díjat Venekei Marianna koreográfus vehette át. Idén a legkiválóbb teljesítményt nyújtó művésznek járó Solymosi Művészeti díj tulajdonosa Dimcevski Alexandre koncertmester lett, Berczelly István operaénekes pedig a Mesterművész címet kapta. A Magyar Állami Operaház címzetes főigazgatója, Szinetár Miklós elmondta: az Eiffel Műhelyház óriási ajándék a magyar operajátszásnak és ettől a mostani Örökös tagság okleveleinek kiosztása különösen ünnepélyessé válik. Láthattunk, hallhattunk ma az új magyar operák bemutatásakor olyan művészeket, akikről bátran elmondhatjuk, közülük kerülnek ki a jövő örökös tagjai, nélkülözhetetlen, szerves részei, oszlopai lesznek az Operaháznak, mint azok, akik most kapják ezt az elismerést.

Beszélt arról is, hogy hatvan évvel ezelőtt, az Erkel színházban volt műsoron a Fra Diavolo című darab. Van benne egy jelenet, melyben Házy Erzsébet éjszaka hosszan vetkőzik és nem tudja, hogy rablók meglesik. Az egyik rabló Domahidy László volt, akinek minden mozdulatától harsányan nevetett a közönség. Majd Házy Erzsébet az ária közben elkezdett imádkozni, Domahidy megrendül, térdre esik, ő is imádkozik – és a nézőkben bennfullad a nevetés. Egyik pillanatról a másikra, varázslatot valósított meg, ekkor és még sok más műben a színpadon. Ezért is emlékezünk most meg róla az Örökös tagság oklevelével. A díjat fia, az ugyancsak énekes Domahidy László – jelenleg is több neves külföldi operaház művésze – vette át. Szintén posztumusz díjat kapott Fülöp Attila, egykori magánénekes és Gregor József, a nagyszerű basszus operaénekes. Az ő oklevelét lánya, Gregor Bernadett színésznő vehette át.

Az élő művészek közül az Örökös tagok sorába léphetett Pitti Katalin. Az ő művészetről szólva Szinetár Miklós egy olyan történetet mesélt el, ami kiválóan érzékeltette: a legjobb helyre került az elismerés. A „tanár úr” egy vidéki rokona nem szerette az operát, nem is járt ilyen előadásokra. Nagy unszolásra, végül egyszer mégis elment a Traviata-ra. Pitti Katalin énekelt és az akkor már ötvenéves férfi az előadás végén sírt. Annyira megrendítő volt az élmény. De ugyanez számtalanszor megismétlődött Japánban, mert ahányszor elénekelte Violetta szerepét, az előadások végén síró közönség, fiatalok, idősek várták és kérték tőle az autogramot. Nagyon nagy dolog, amikor a színpadról valaki a nézőket el tudja varázsolni. Gyönyörűen énekelt, de nem csak énekelt. Valamit átadott a személyiségéből, az egyéniségéből, ami meghat, érzelmekre késztet. Végül is ez a művész életének értelme!