Genius loci, a hely szelleme, a hely lelke. Kultikus tér. Talán nincs is olyan ember, akit még soha életében nem érintett meg ilyen érzés. Ha valaki belép a világ legnagyobb templomába, a római Szent Péter Székesegyházba, akkor a bejárattól jobbra lévő kis kápolnában megpillantja Michelangelo márványszobrát, a keresztről levett Krisztus holt testét ölében tartó Máriát, a Piétát. Nem kell ehhez vallásosnak, hívőnek lenni, hogy átérezze a hely erejét. Úgy látszik tudatunk alatt, vagy kollektív tudatunkban (Jung) van egy szakrális rész, érzés, amely ilyenkor felszínre tör. És gondoljuk csak meg, egy huszonkilenc (!) éves szobrászművész több mint ötszáz (!) évvel ezelőtt egy kőtömbből faragta ki a szobrot, amit azóta is csodál a világ.

Genius loci, a hely szelleme, a hely lelke. Kultikus tér. Talán nincs is olyan ember, akit még soha életében nem érintett meg ilyen érzés. Ha valaki belép a világ legnagyobb templomába, a római Szent Péter Székesegyházba, akkor a bejárattól jobbra lévő kis kápolnában megpillantja Michelangelo márványszobrát, a keresztről levett Krisztus holt testét ölében tartó Máriát, a Piétát. Nem kell ehhez vallásosnak, hívőnek lenni, hogy átérezze a hely erejét. Úgy látszik tudatunk alatt, vagy kollektív tudatunkban (Jung) van egy szakrális rész, érzés, amely ilyenkor felszínre tör. És gondoljuk csak meg, egy huszonkilenc (!) éves szobrászművész több mint ötszáz (!) évvel ezelőtt egy kőtömbből faragta ki a szobrot, amit azóta is csodál a világ.

   De ha valaki eljut egy nepáli templomba, áhítat fogja el akkor is, ha egyetlen szerzetes, egyetlen hívő sincs ott, ha nem tud semmit Buddháról, csak annyit, hogy a buddhizmus egy világvallás.

   Az ókori Rómában a Genius loci az istenek egyike volt, a ház, vidék védőistene, szelleme, tisztelték, kéréseket intéztek hozzá. A hívők azért is járnak rendszeresen templomba, mert a helynek kisugárzása van. Legalábbis részükre. Ezt csak erősíti a prédikáció, az ima. Tulajdonképpen interakcióról van szó, a hívő nem passzívan nézi a szertartást, részt vesz benne

   De nem csak templomokban érezhetjük ezt, hanem például a temetőben is. Csendben, meghatottan nézegetjük a sírfeliratokat akkor is, ha nem a hozzátartozónk nyugszik ott.

   Egy múzeumi teremnek is van szelleme, légköre. Szótlanul állunk percekig és nézzük  Mona Lisa arcképét. Valami megmozdul bennünk. Kapcsolatban lépünk vele. És Leonardo da Vinci volt olyan bölcs, úgy festette meg a képet, bárhová is álljunk, szemben, oldalt, közel, távol, a Gioconda a szemünkbe néz. Fokozva ezzel a hatást. A képek, szobrok, művészi alkotások az emberek többségében érzéseket keltenek. A műnek hatása van. Vannak persze, akiket hidegen hagynak a műalkotások. Itt lépne be az idegenvezető szerepe, akinek magyarázata felkelti az érdeklődést, a passzív néző rájön a mű szépségére, érdekességére, vonzáséra, a részletekre.

   Így vagyunk a tájakkal is, szellemük van. „Lenn az alföld tengersík vidékin / Ott vagyok honn, ott az én világom; / Börtönéből szabadúlt sas lelkem, / Ha a rónák végtelenjét látom." Petőfit is megérintette a genius loci, az Alföld.

   Mindannyiunknak megvan a maga genius locija, több is. Akinek nincs, annak élete múlásával biztos meg lesz.

Láng Róbert

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük