Gyurcsány Ferenc a Magyar Köztársaság MiniszterelnökeGyurcsány Feremc miniszterelnök ma felszólalt a Parlament nyári szünet elõtti utolsó ülésén. Felszólalását szószerinti leiratban közöljük.

 Gyurcsány Ferenc a Magyar Köztársaság MiniszterelnökeGyurcsány Feremc miniszterelnök ma felszólalt a Parlament nyári szünet elõtti utolsó ülésén. Felszólalását szószerinti leiratban közöljük.

Mindannyiunknak van olyan személyes története, amely nagyjából arról szól, hogy édesanyák, édesapák és nagyszülõk, rokonok pörölnek a gyerekkel, hogy: Édes fiam és lányom, vagy kicsi unokám, értsd meg, ha valamire akarod vinni az életben, akkor nincsen más választás, mint tanulni, amikor nekiindulsz, erõfeszítést kell tenni. Nem szokatlanok az ilyen párbeszédek. Valamelyik oldalon mi is voltunk vagy éppen vagyunk ennek alanyai, amikor mi magunk is gyermekek voltunk, vagy késõbb, szülõként és nagyszülõként.

 

Mi is az, ami mozgatja a szülõket, nagyszülõket? Bármilyen furcsa, nagyjából ugyanaz a vágy, ami mozgatja legtöbbünk fantáziáját akkor is, amikor a saját nemzetünkrõl és országunkról beszélünk. Sikeressé tenni a gyereket. Segíteni és ösztökélni, hogy megállja a helyét. Értjük és bátorítjuk, ne gondolja azt, hogy mindig olyan marad az idõ, mint amikor a szülõ, a nagyszülõ, a rokonok, a barátok, az ismerõsök egyengetik az útját. Eljön majd a pillanat, amikor neki kell elõremenni. Hozzáteszem: amennyire ezt értjük a saját magunk viszonyaiban, hétköznapi élettörténeteinkben, annyira bizonytalanok vagyunk abban, hogy vajon ugyanez és ugyanígy történik-e akkor, amikor a nemzet dolgáról van szó.

 

Ebben az ügyben is van két választás. Úgy viselkedni, mint ahogy szülõként és nagyszülõként viselkedünk. Azt mondani saját nemzetünknek, azt mondani a polgárok sokaságának: Ha szeretnéd, hogy nagy legyen a nemzet, ha szeretnéd, hogy erõs legyen a nemzeti közösség, azt csak egyetlenegyféleképpen tudjuk megtenni. Nemcsak ünnepi beszédekben mondjuk azt nektek, hogy szükség van rátok, hogy ti vagytok Magyarország, hanem akként cselekszünk, hogy rájuk építünk mindent, ami a máról meg a jövõrõl szól. Olyan nincsen, hogy naggyá akarom tenni a nemzetet, de közben azt mondom az ország polgárainak, hogy: Ja, hát rátok nincsen szükség. Nektek nem kell erõfeszítést tenni. Naggyá tenni a nemzetet majd mi fogjuk itt egy páran. Tudjátok mit? Ti bekkeljétek ki. Várjatok. Mint ahogy nem ezt mondjuk gyermekeinknek, mint ahogy nem ezt mondjuk unokáinknak, úgy azt gondolom, hogy felelõs politikusként nem lehet ezt mondani a nemzetnek sem. Nem lehet azt mondani egyik nap, hogy: Ti vagytok Magyarország, bennetek van a nemzet ereje, a másik nap pedig azt mondani, hogy: Nehogy véletlenül erõfeszítést tegyetek. Nehogy véletlenül elfogadjátok azt, hogy szükség van az országban a változásra. Nehogy higgyetek azoknak, akik azt mondják, hogy a ti változtató akaratotok és cselekvésetek nélkül nem lehet itt egy jobb ország. Aki nemzetrõl, egy nagyszerû Magyarországról, egy sikeres hazáról beszél, annak muszáj azt mondani az ország polgárainak: ti vagytok a siker kulcsa. A ti teljesítményetek az, aminek a talapzatán ez az ország nagyobb lesz.

 

Magyarország az elmúlt egy évben kétfajta állítással találkozott. Találkozott azzal a biztató és ösztökélõ szóval, amely azt mondta, hogy muszáj változni. Nem beszélni kell a változásról, hanem meg kell azt tenni. A változások arról szólnak, hogy hogyan fog az ország gyorsabban haladni elõre, hogyan lesz majd a teljesítménye többet érõ, hogyan tudjuk közös javainkat jobban elosztani, hogyan fogjuk saját magunk szolgálatába állítani azokat az intézményeket, amelyek itt vannak körülöttünk.

 

Nem tagadom, minden gond és minden konfliktus ellenére a kormány mögött álló pártokat alapvetõen az a közös meggyõzõdés fûti, hogyha Magyarország erõs akar lenni, ha Magyarország sikeres akar lenni, ha Magyarország meg kíván felelni annak az álomnak, amely több mint 80 éve itt van mindegyikünk zsigereiben és genetikájában, hogy újra naggyá kell tenni a nemzetet – ahhoz változtatni kell. Naggyá nem úgy lehet tenni a nemzetet, ahogyan ezt nagyon sokan gondolták az elõzõ évszázad közepén. Arrafelé nincs még egyszer út. Rendkívül módon fájlaljuk, nehezen is éljük meg.

 

Naggyá csak úgy lehet tenni a nemzetet, ha minden, amit csinálunk, arról szól, hogyan leszünk mi jobbak, mint mások. Hogyan mûködtetünk jobb és igazságosabb egészségügyet, oktatást, szociális és munkaügyi rendszert, igazgatást. Aki azt mondja, hogy: Nem kell mást csinálni, hagyjuk a csudába, majd több pénzt teszünk be valahonnan, de hogy honnan, azt nem mondjuk meg – az ugyanúgy viselkedik, mint az a szülõ, aki azt mondja: Ugyan fiam-lányom, hagyd el, nehogy fennmaradjál éjszakáig, nehogy erõfeszítést tegyél! Randevúzni. Elindulni a fiúkkal a kocsmába, az a te igazi dolgod! Én azt mondom, hogy nem így van. Nem így van, ahogyan nem ezt teszem a saját gyerekemmel, ahogy nem tanácsolom ezt senkinek sem, mert azt mondom, hogy meg kell vívni ezeket a küzdelmeket a gyerekekkel és muszáj azt mondani a saját nemzetemnek és hazámnak, hogy nem így van. Le lehet beszélni az országot arról, hogy erõfeszítést tegyen. El lehet hitetni az országgal azt, hogy nincs szükség az õ 300 forintjára. Az ország vezetõjeként meg kell kérdeznem: Tessék mondani, ki fogja kifizetni a számlát? Tessék mondani, a 2005-ös egészségügyi kasszából hiányzó 500 milliárd forintot ki fogja kifizetni? Mondjuk azt az embereknek, hogy nincs rá szükség? Beszéljük le õket errõl? Mondjuk azt a magyar felsõoktatásnak – amely magyar felsõoktatásból egyetlenegy intézmény sincs benne Európa elsõ 100 legjobb felsõoktatási intézményében -, hogy nem kell erõfeszítést tenni? Hogy az egész csak pénzrõl szól? Nem hazugság ez. Nem az nyomorítja meg az országot, aki azt mondja nap mint nap, hogy: Tõletek nem kell erõfeszítés? És az a kormány, amelyik pedig azt mondja, hogy: Muszáj hozzányúlni az igazságtalansághoz, muszáj hozzányúlni a fenntarthatatlansághoz, muszáj hozzányúlni ahhoz a rendszerhez, amelyben a szegény szegény marad, a gazdag meg gazdag? Nem az a kormány érdemel becsületet és figyelmet? De. Azt gondolom, hogy igen.

 

Sok dolgot tettünk az elmúlt egy évben. Ezek nem voltak konfliktus nélkül. Tudom. Egyetlenegy gondolat hatotta át minden lépésünket: naggyá tenni a nemzetet. Naggyá tenni pedig csak egyféleképpen lehet: közös erõfeszítés árán. És mélyen hiszem azt, hogy azoknak a politikusoknak és annak a kormánynak van igazsága, amely erõfeszítésre hívja a hazáját, amely azt mondja, hogy: Küzdjél meg azzal, ami miatt Magyarország lendületét vesztette, ami mögött egyébként ott volt a szociális jótétemény adásának hosszú-hosszú szándéka, de az is kiderült, hogy ennél több kell. Hogy az igazságtalanság és a fenntarthatatlanság mélyen kódolt a struktúrákban. Van-e errõl véleménye azoknak, akik nemet, nemet és nemet mondanak minden nap? Nincsen. Azt mondják, hogy az a változás, hogy nem változtatunk semmit.

 

Én meg nem ezt mondom. Azt mondom a kormánypártok széles körének támogatásával, hogy aki modern Magyarországot akar, ha úgy tetszik, polgári Magyarországot akar, annak szembe kell menni az itt maradt igazságtalanságok és privilégiumok sokaságával. Tessék megmondani, mitõl igazságos az, hogy Budapest II. kerületében, a Rózsadombon több és jobb minõségû egészségügyi szolgáltatást lehet kapni, mint mondjuk Battonyán? Tessék megmondani nekem. Tessék megmondani, hogy mitõl igazságos az, hogy Magyarországon a pénzünket kórházi épületekre és ágyak fenntartására költjük és nincs elegendõ modern diagnosztikai berendezésünk? Erre nem lehet azt mondani, hogy adjunk több pénzt. Ki az, aki meg fogja szavazni ebben a Házban, hogy több és magasabb legyen az adó? Ki az? Az pedig egy ócska politikai szöveg, hogy tessék kevesebbet költeni irodabútorra. Ugyan kérem szépen. Aki ezt mondja, az nem érti, hogyan mûködik az ország.

 

Lehet lázítani a hallgatókat a tandíj ellen. De muszáj elmondanom önöknek: a Corvinus Egyetem rektora mondta nekem, hogy jövõre a legjobban tanuló diákjaink, akik nehéz sorból jönnek, annyi támogatást tudnak kapni, mint amennyi egy tanársegéd vagy egy adjunktus fizetése. Annyit. A diákok a rektorokkal és sokan másokkal elfogadják azt, hogy össze kell nyitni az eddig államinak és az eddig fizetõsnek, magánfenntartásúnak gondolt felsõoktatást, mert az igazi igazságtalanság az, hogy az ingyenesnek gondolt felsõoktatásban Magyarországon szinte elvétve lehet csak találni olyan gyereket, aki alulról küzdötte föl magát. S közben 2-3 pont hosszú távon eldönti a gyerek sorsát. Ha van tisztességes nemzeti és szociális program, ha van olyan program, amelyik arra törekszik, hogy a magyar felsõoktatás ne egyszerûen csak diplomát adjon, hanem biztosítsa a hosszú távon versenyképes élet, egy sikeres jövõ lehetõségét, hogy a magyar felsõoktatás elõbb-utóbb ott legyen Európa legjobbjai között, akkor az a felsõoktatási program az, amelynek a legutolsó törvénymódosítási részleteit támogatta a teljes magyar felsõoktatás. És abban ott van a tandíj.

 

Azt mondani, hogy: Tudjátok mit? Összekacsintunk. Nincs szükség a pénzetekre. Közben pedig el lehet menni a mellett a tény mellett, hogy három pont különbséggel a Közgázon eldõlhet, hogy kinek kell több mint félmilliót fizetni ugyanazért a kurzusért. Több mint félmilliót. A másik, akinek három ponttal többje van, az bekerül és úgy tesz, mintha neki ingyenes lenne a felsõoktatás. És közöttük alig van segédmunkás gyereke.

 

Mi az igazi hazugság? Az, hogy ezt a befizetett pénzt a gyerekek 50 százalékban visszakapják ösztöndíjra. Ez a tisztességes és felelõs magatartás.

 

Miközben részletekrõl vitatkozunk itt, ebben a Házban, lassan elhomályosul a végsõ nagy szándék, hogy egy igazságos változásra képes országot teremtsünk.

 

Azt olvasom éppen ma az egyik havilapunkban az egészségügyrõl szóló elemzés részeként, hogy Magyarországon azt, hogy mennyi szülés van egy napon, azt jelentõsen befolyásolja az, hogy a hétnek melyik napjáról beszélünk. Vasárnap 20-30 százalékkal kevesebb szülés van, mint pénteken. Mit gondolnak önök, a Teremtõ így alkothatta meg ezt a csodálatos emberi nemet? Pénteken többen szülünk, mint vasárnap? Vagy esetleg elgondolkodunk azon, hogy itt valami nem stimmel? Ebben a Házban azok, akik a privilégiumok ellen beszélnek, egyetlenegyszer megkérdezték-e azt, hogy: Hogy van az miniszterelnök úr, hogy Magyarországon már az is valahol máshol dõl el, hogy melyik napon születik a gyerek?

 

Ha van igazságtalanság, ha van ebben az ügyben valami, amit meg kell nézni, akkor például ez az. Miközben a 300 forintos vizitdíj ellen lázítják az országot, megkérdezte-e tõlem bárki is ebben a parlamentben, hogy: Miniszterelnök úr, mit gondol arról, hogy manapság ára van szinte mindennek, ami a kórházban történik, és azt zsebbõl ki kell fizetni? Hogy a legnagyobb nyomorúság, hogy az ember elõször nem azzal foglalkozik, hogy mi a baja, hanem azzal, hogy megtudja a kórteremben fekvõktõl, mennyit kell érte fizetni? Akik itt le akarják törni a privilégiumokat, akik plebejus politikát hirdetnek, akik neki akarnak menni minden nap az új arisztokráciának, azok egyetlen egyszer is fölemelték-e a szavukat amiatt, hogy ma a magyar egészségügy legnagyobb igazságtalansága itt van közöttünk? Az egyiknek milliós jövedelem jut feketén és adózatlanul, kiszolgáltatottságba taszítva szinte mindenkit, aki kórházba kerül. Aki nem tud adni, az pedig szégyellje magát, hogy nem tudott adni. Mindez a jövedelem pedig mérhetetlenül egyenlõtlen módon oszlik el az orvosok és az egészségügyi ápolók között. Mondta valaki, hogy ez tarthatatlan?

 

Nem a 300 forint a szégyen hölgyeim és uraim, hanem az a szégyen, hogy a szülés elõtt álló szülõk arról beszélgetnek, hogyha megjön a baba, akkor 80 ezer forintot kell beletenni az orvos zsebébe vagy 100 ezer forintot, és a zsebébe kell dugni, vagy szégyenlõsen le kell tenni az asztalra? Kell-e külön adni a szülésznõnek is, el kell-e menni valahova a laboratóriumba is, és ott is kell adni pénzt? Miért nem arra kérnek népszavazást hölgyeim és uraim, hogy rendet tegyünk a magyar egészségügyben? Miért nem erre kérnek? Négyszer, ötször annyi pénz vándorol kézen-közön. Aki elõjogok ellen akar föllépni, miért nem teszi ezt meg? Miért nem ebben kezdeményez népszavazást? Azért, mert nem igazságot akar teremteni, hanem hatalmat akar szerezni. Ha igazságot akarna teremteni, akkor tudná, hogy hol kell kezdeni. De eszébe nincs. Konfliktust nem akar vállalni senkivel sem. Ígérni akar, hogy majd elhozom a mennyországot. De lehet, hogy pénteken jobban, mint vasárnap, mert a péntek munkanap.

 

Ezt a kormányt az elmúlt években az a nagyon világos szándék fûtötte, hogy akkor tegyünk rendet ebben az országban. Akkor rendben van. Akkor tegyük naggyá ezt a nemzetet. De ezt nem kevesek fogják megcsinálni, hanem sokak. Ez egy olyan program, amelyben mindenkire szükség van. Ez nem magyar probléma és magyar kihívás, hanem egész Európa kihívása. Aki egy percig is odafigyelt arra, hogy mi történt az elmúlt hét végén, és megpróbálta azt is megérteni, hogy milyen viták vannak e mögött, annak azt tudom mondani, minden ugyanarról szól, amin itt Magyarországon vitatkozunk. Elindulnak-e Európa országai vagy tétlenül fogják szemlélni, hogy elmegy mellettük a fél világ, elmegy mellettük az Egyesült Államok, és elmegy mellettük Távol-Kelet és Délkelet-Ázsia. Nem teljesítmény nélkül. Akik hazajönnek ma Délkelet-Ázsiából, azoknak az a legmegdöbbentõbb élményük, hogy az emberek folyamatosan dolgoznak reggel, délben és este. Hihetetlen munkavágy az, ami fûti Délkelet-Ázsia országait.

 

Száz év múlva nem az lesz a kérdés, hogy Európának milyen nemes volt a történelme, hanem az, hogyan enyészett el ez az elõny, és hogy nekünk miért nem volt hozzá kellõ bátorságunk. Miért csak ahhoz volt bátorságunk, hogy azt mondjuk az országnak, hogy meg fogjuk oldani az ország összes problémáját, növeljük a szociális támogatást és a kedvezményeket? Nem elég munkaalapú társadalomról beszélni, kérem szépen, hanem olyan viszonyokat kell teremteni, amelyben mindenki tudja, hogy sikerének fõ forrása a saját teljesítménye. Elsõsorban is önmagáért és a nemzetéért tartozik. Csak ebbõl származik a nemzet felelõssége, amely az egyes tagokkal és a személyekkel szemben van. Ez az igazi felelõsség. Európában azok voltak többségben – állam- és kormányfõk -, akik ezt megértették. Nehéz, és azt gondolom, végül is bölcs kompromisszumok árán.

 

Ma Magyarországot akként látják a világban, hogy van egy kormány, amely változtatni akar. Van egy kormány, amely ugyanazokkal a reformküzdelmekkel próbálkozik, amellyel mindenki Európában. Átalakítani a felsõoktatást, átalakítani a közoktatást, átalakítani az egészségügyet, átalakítani a nyugdíjrendszert. Errõl beszél Dánia, errõl beszél az új francia elnök. A nyugdíjreform volt talán az elsõ reformprogramja az új német kormánynak, amelyet Merkel kancellár vezet. Ha ehhez lehet támogatást kapni és kérni, akkor ehhez érdemes. Ahhoz, hogy ne csináljunk semmit, csak vívjuk a hatalmi küzdelmet és alkotmányos válságról szónokoljunk reggeltõl estig, hátha lesz egy elõrehozott választás és közelebb jutunk a hatalomhoz – tudják programnak ez kevés, politikának pedig önleleplezõ. Hízelegni és kedveskedni, a cselekvés hiányát, a változtatás hiányát zászlóra tûzni – ez nem sok.

 

Azt tudom mondani, hogy engem az elmúlt egy év küzdelmei, ha valamire, akkor arra ösztökélnek, hogy csak egyfelé van út: menni tovább. Menni tovább, és ha már megmozdult ez a nagy hajó, az évek óta változatlanul, egy helyben topogó, kikötõben horgonyzó nagy hajó, amelynek az elindulása nem volt egyszerû, akkor ezt nyugodtabb vizekre kell evezni, de menni kell, nem kisebb, hanem legalább ekkora, vagy nagyobb sebességgel. Az sem baj, ha egyesek eközben korbácsolni kívánják a vizet. Az sem baj, ha egyesek azt szeretnék, hogy fölboruljon a hajó. Azt tudom mondani, hogy nem fog. Azt tudom mondani, hogy a kormánykoalíció pártjai, és maga a kormány is a következõ években nyugodtabb, de határozott, a fennálló igazságtalan viszonyokat megváltoztató politikával tovább fogja vinni az ország ügyét, hogy naggyá tegyük Magyarországot. Ebben gáncsoskodás, személyes sértegetés, odamondogatás, politikai hókuszpókusz nem állít meg. Csak egy számít: Magyarország, hogy nagyobbá, és erõsebbé tegyük. E szerint fogunk kormányozni a jövõben is.

 

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük