Hiram Abiftól gróf Saint-Germain-ig

Már több mint három évszázada létezik egy szervezet, melynek olykor még a neve is indulatokat gerjeszt. Szinte mindenki hallott már róla valamit, de – a tagjain kívül – csak kevesen mondhatják el, hogy valóban ismerik. Sok körülötte a félreértés, szándékos félremagyarázás és még több a homály. Ez utóbbi enyhítéséhez most egy új könyv járul hozzá, felvállalva, hogy ismereteket nyújt a szabadkőművesség eredetéről és a szervezeten belül használt szimbólumokról.

A könyv szerzője, Arthur Edward Waite (1857-1942), neve Magyarországon sem ismeretlen a misztikus tanok kedvelőinek körében. Számos könyve magyarul is megjelent. Az amerikai származású, brit költő és író Brooklynban (New York) született, de Angliában nevelkedett. Tizenhét éves volt, amikor meghalt a nővére és ez fordította gondolkodását kezdetben a pszichológia, majd az ezotéria irányába. Előbb a szabadkőművesek, később a rózsakeresztesek közé is belépett. Termékeny író volt, foglalkoztatta a jóslás, a kabbala, az alkímia, írt és fordított a Szent Grálról, két fantáziaregény is kikerült a keze alól. A Hermit Könyvkiadó által most megjelentett, szép kiállítású kis kötet Waite három írását tartalmazza. Az első, „A szabadkőműves szimbolizmus”, a második, „A szabadkőművesség történelmi eredete”. A könyv az előző két résszel összefüggésbe nem állítható 3. fejezettel zárul: Kivonat „A rózsakeresztes testvériség” című munkából”.

Az általánosan elfogadott álláspont szerint, hivatalosan 1717-ben létrejött szabadkőművesség szervezeti egysége a páholy. Egyes páholyok létéről korábbi időkből is vannak elszórt információk. A páholyokban rendszeresen találkozók különböző témákról eszmecserét tartanak egymással, ezt a beszélgetést „páholymunkának” nevezik. A szimbolizmussal foglalkozó rész szövegezése arra enged következtetni, hogy egy páholymunkán elhangzott előadást olvasunk. Az író megszólítja a hallgatókat. A fordítás – a hiányos impresszumú könyvben a fordító neve sajnos ismeretlen – többségében megtartja az eredeti, régies mondatszerkesztést, de a téma iránt érdeklődő – és abban kicsit talán már jártas – olvasót ez nem zavarja, viszont következtetést enged arra nézve, hogy a mű az 1800-as évek végén keletkezhetett. Az eredetire való utalás sajnos szintén hiányzik a könyvből. Mindjárt az elején leszögezi: a kőművesség „az erkölcsiség egy sajátos, allegóriával elfátyolozott és szimbólumokkal illusztrált rendszer”. Az iparosok – így a valódi „mesterségi” kőművesek – évszázadokkal ezelőtti céhes rendszere három fokozatú volt: inas – legény – mester. Ezt a felosztást a mai, modern szabadkőművesség is megtartja, a szerző ezek bemutatásával kezdi előadását. Szót ejt a beavatás jelentéséről, mert a jelölt, amikor először lép a páholyba „méltó és helyénvalóan ajánlott” személyként érkezik, ám soha többé nem fog olyan emberként kilépni a páholyból, mint amilyenként belépett.

A beavatottság eredetének szimbolikáját vizsgálva röviden érinti és párhuzamot von az egyiptomi Halottak Könyve, valamint Bacchus misztériumai és a kereszténység között, mindegyiknél jelen van a halál és a feltámadás. A régi beavatások szimbolikájában, valamint a keresztény mítoszban pontos vázlata található a misztikus születésnek, életnek, halálnak és feltámadásnak. Salamon temploma a szabadkőműves legendákban fontos szerepet játszik, a szimbolikus rendszernek szinte a középpontjában áll, ám – mint annyi másban – ebben sincs semmi titok. Az Ótestamentumban, a Királyok könyve 5-7 fejezeteiben részletes leírást találunk róla. Megértéséhez Waite mégis a Kabbalát javasolja, noha az írott törvény nyílt könyv, amelyet bárki olvashat, amelyhez bárki hozzáférhet, a kabbala szóhagyomány, amely titkos és csak a kiválasztottak részére volt fenntartva. Talán ebből is következik, hogy a szerző inkább csak a szabadkőműves szimbolizmus eredetéről szól, a szimbólumok magyarázatával adós marad. Aki tehát a titkok leleplezését várja ettől a könyvtől – csalódni fog. Az Ótestamentumban sokkal több információt talál, noha – beavatottság hiányában – valószínűleg nem lesz képes elhelyezni azokat a modern szabadkőművesség rítusrendszerében.

A könyv második – már kevésbé előadás, inkább leíró jellegű – része a szabadkőművesség eredetével foglalkozik. Ha ez a téma felmerül, szinte egyáltalán nem kerülhető el a kapcsolat megemlítése a templomos lovagokkal, bár az ő történetük önmagában is éppen elég ismeretlen elemet tartalmaz. Az szerző nem szól a lovagrend keletkezéséről, pedig a következtetések levonásánál hasznos lett volna. A történetet, mely összekapcsolja a lovagokat a Skóciában működő szabadkőművességgel a lovagrend bukásának idején kezdi. Elképzelhető persze, hogy Waite figyelmét elkerülte vagy talán nem is ismerte azt a tényt, hogy a Templomosok egyik alapítója és első nagymestere Hugues de Payens, a Champagne grófságból származó frank lovag felesége, a Normandiában élő Catherine St. Clair, Skócia egyik prominens családjának tagja volt. Amikor meglátogatták a családot, meg is alapították 1128-ban, a Rend első, skóciai csoportját, akik I. Dávid skót király elit katonaságát alkották és a királytól jelentős birtokokat kaptak. Az is tény – bár erről sem esik szó – hogy a világ legrégebbi kőműves céhe Glasgow-ban alakult meg. Nekik már 1057-ben királyi kiváltságlevelük volt.

A szerző kitér IV. (Szép) Fülöp francia király és V. Kelemen pápa csöppet sem dicsérhető szerepére a lovagrend szétzúzásában, a Rend utolsó nagymestere, Jacques de Molay kivégzésére és a lovagok helyzetére más országokban. Elfogadja, hogy a Templomosok közül 1307-ben sokan Skóciába menekülhettek – ott a Rendnek komoly vagyona volt – és nagy szerepük lehetett 1314-ben a skót függetlenségi háborúk egyik legfontosabb győzelmét jelentő bannockburni csatában. Érdekes szómagyarázattal is szolgál. A legális kőműves céheket esetleg álcaként felhasználó lovagok megkülönböztetésül nevezhették magukat franc mason-nak. Mason angolul kőműves, a franc viszont egyaránt jelentett franciát és szabadot is. Noha a szabadkőművesség szimbólumainál nem említi meg, itt a Templomosoknál hivatkozik a Királyok könyvében is szereplő Hiram Abif építőmester halálára, rávilágítva – helyesen – arra, hogy ez a két rend kapcsolatára nézve nem bizonyító erejű. Helyette annyit mond: a templáriusoknak a szabadkőművesekkel való kapcsolata összeegyeztethetetlen a történelmi tényekkel. Ez pedig sok mai kutató álláspontjával is találkozik, mások vitatják. A két fejezet tehát érdekes adalék, de ismereteinket hitelesen bővítő, új információkkal nem szolgál.

Az eddigiektől teljesen független harmadik rész: Kivonat „A rózsakeresztes testvériség” című” munkából, magáról a rózsakeresztességről semmit nem mond. Főleg gróf Saint-Germain, néhány oldalon pedig gróf Cagliostro személyével foglalkozik. A mozgalom, melyben Magyarországon Comenius is érintett lehetett, Németországban keletkezett az 1600-as években. A magát Saint-Germain grófnak nevező személy létezését a francia nemzeti levéltárban, a francia külügyminisztérium levéltárában, a holland és az egykori porosz birodalmi levéltárban, a bécsi levéltárban és a dán állami levéltárban fennmaradt feljegyzések is alátámasztják. A XVIII. század egyik leghíresebb kalandora, kémikus, diplomata, feltaláló, költő, zeneszerző, festő, orvos, látnok és okkultista, akit a másik kalandor, Alessandro Cagliostro is példaképének nevezett, egyes információk szerint a rózsakeresztes és a szabadkőműves szervezetnek is tagja volt. A kereszthivatkozások tömkelege a könyvben igencsak feladja a leckét mindazoknak, akik a két figurához kicsit is közel szeretnének kerülni. Magyar vonatkozású érdekesség, hogy Saint-Germain-t II. Rákóczi Ferenccel is kapcsolatba hozza, bár erre vonatkozóan bizonyítékot nem mutat fel. A könyvnek előnyére vált volna egy szerkesztői jegyzet, valamint név- és tárgymutató, de sajnos mindhárom hiányzik.