Párizsban élő barátomtól hallottam a történetet. Leírom, ne vesszen kárba.

 

Párizsban élő barátomtól hallottam a történetet. Leírom, ne vesszen kárba.

 

   A Vendóme tér környékén lakók ismerik a legendát, mendemondát, szájhagyományt. Valószínűleg már nagyon régóta száll apáról fiúra. Tény, hogy ebben a városrészben a „Françoise" név a hűség szinonimája. Magyarázata a következő.

 

  Négy fiatal altiszt, köztük Jean-Claude Bories őrmester belekeveredett egy magát bonapartistának nevezett titkos társaságba. XVIII. Lajos, aki királysága előtt húsz évet töltött száműzetésben hisztérikusan féltette a hatalmát, teljes szigorral csapott le minden Bourbon-ház ellenes megmozdulásra. Az altiszteket a hadbíróság halálra ítélte, noha jóformán semmit sem csináltak.

 

  A kivégzendők szekere a Rue de Rivolin vonult át, a „bűnösök" lehajtott fejjel. Kivéve Bories őrmestert, aki házasodni készült, egyre a bámészkodó tömeget nézte, keresett valakit. És megtalálta, meglátta zokogó menyasszonyát, Françoiset. A fiú virágbokrétát tartott a kezében, ajkához emelte, megcsókolta és odadobta a lánynak.

 

   A szekér tovább gördült a Carrousel-tér akasztófáinak három méter magas emelvénye felé. Az ártatlan bűnösök kivégzésük előtt együtt kiáltották: „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség". Aznap este fényes udvari bál volt a Tuilleriákban, a vendégek odaláttak a kivégzésekre, de ez nem zavarta az előkelő hölgyek és urak mulatságát.

 

   Françoise minden nap elzarándokolt a Montparnasse-i temetőbe. Vőlegénye sírjához ment és letett egy csokor friss rózsát. A virág sohasem hervadt el, mert a lány minden nap friss csokrot tett oda. Minden nap, hétről-hétre, hónapról-hónapra, évről évre. A csinos, fiatal Françoisenak akadtak volna kérői, még Bories barátai, tisztelői között is, de a lány mindannyiszor nemet mondott. Naponta járta a temetőt. Negyven éven át. Jó emberek kisebb munkákkal bízták meg. Varrás, takarítás, főzés, így tengette életét.

 

   Ötvenéves kora után Françoise anyónak szólították, szerették. Ellátták étellel, itallal, ruhával, tűzifával. Mindennap kijárt a temetőbe, akkor is, amikor már hatvan évesen csak kétrét görnyedve tudott járni, botra támaszkodva. Egy nap csak fonnyadt szál virágot tudott összeszedni a sírra, a jó emberek kicserélték friss rózsákra. Másnap örökre elaludt. Utolsó bokrétáját vele temették a sírjába.

 

Láng Róbert

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük