Január A MÁV Szimfonikusokkal

Egy élő legenda, Rados Ferenc zongoraművész lép színpadra a MÁV Szimfonikusokkal az újév első koncertjén. Emellett folytatódnak a gyermekprogramok, a kamarazenei sorozatok a Francia Intézetben, és a hónap végén pedig színes farsangi műsorral örvendezteti meg a közönséget Csaba Péter művészeti vezető, de most a közelgő eseményeket tekintsék meg.

2015. január 9. 19:00 Zeneakadémia

„Meggyőződésem, hogy Rados Ferenc minden idők egyik legnagyobb zongoraművésze… mindent egybevetve azt hiszem, tőle tanultam a legtöbbet egész életemben." – mondta egyszer Schiff András. Rados 1964 óta volt a Zeneakadémia tanára; mint pedagógus, egy egész generáció számára bírt meghatározó jelentőséggel. Tanította Ránki Dezsőt, Kocsis Zoltánt és Schiff Andrást, kamarazene professzorként pedig a Bartók Vonósnégyestől Kelemen Barnabásig szinte mindenkit, aki a magyar zene élvonalához tartozik. Takács-Nagy Gábor, a MÁV Szimfonikusok egykori művészeti vezetője vonósnégyesével tanult Radosnál; máig vallja, hogy a kvartett sikereit nagyrészt annak köszönhetik, amit nála tanultak. A legendás zongoraművész néhány éve újra koncertezik – ezúttal Schumann a-moll zongoraversenyét hallhatjuk tőle. Ezt Beethoven VI. (Pastorale) szimfóniája követi, Takács-Nagy Gábor tolmácsolásában.

2015. január 10. Gyermekkoncert

Január 10-én folytatódik a zenekar új gyermekprogram-sorozata, az Évszak koncertek. A négy alkalomból álló, 3-7 éves korosztálynak szóló foglalkozás zenei anyaga mindig az aktuális évszakhoz igazodik Vivaldi: A négy évszak című hegedűverseny-ciklusa alapján. Az elhangzó darabokat az adott időszakra jellemző természeti képek, képzőművészeti alkotások vetítésével egészítjük ki.

Január 13-án 16.30 órakor kezdődik a Búgócsiga nevű zenés foglalkozás, zenehallgatás babákkal érkező családok számára. Rögtön ezután, 18 órától kezdődnek a zenekar Szeretethang elnevezésű koncertjei várandós kismamák, illetve az őket kísérők részére.

A programokat Ácsné Székely Edit fuvolaművész, zenepedagógus vezeti a zenekar próbatermében, a MÁV Szimfonikusok művészei közreműködésével.

Jegyár: 1000 forint. Bővebb információ a zenekar honlapján.

2015. január 11. Újévi koncert az Olasz Kultúrintézetben

Ingyenes újévi koncertet rendez a MÁV Szimfonikusok közreműködésével az Olasz Kultúrintézet január 11-én 16 órától. A zenekart ezúttal a modern zenei reperertoár elismert előadója, Tito Ceccherini vezényli, közreműködik Pasquale Iannone zongoraművész. A hangverseny műsorán Nino Rota és Mario Pilati két-két műve, valamint Respighi: Aira és a Tarantella c. műve hangzik majd el. A koncerten érvényes MÁV koncertbérlettel, valamint internetes regisztrációval rendelkezők ingyenesen vehetnek részt.

Jelentkezni kizárólag az iicbudapest@esteri.it e-mail címen lehet!

Végezetül a január 9-ei Zeneakadémiai koncert programjához útmutatónak idézném Pándi Marianne Hangversenykalauzát:

Schumann a-moll zongoraverseny, OP. 54

„Képtelen vagyok arra, hogy virtuózok számára írjak koncertet, így valami mást kell kitalálnom" – írja Schumann 1839-ben menyasszonyának. Valaha ugyan ő maga is zongoravirtuóznak készült, egy helytelen mechanizmussal megoldani próbált ujjgyakorlat következtében azonban keze mindörökre alkalmatlanná vált a nyilvánosság előtt való zongorázásra. A zongoraverseny komponálásának gondolata legelőször ebben az időben merült fel Schumannban. Később – Clara Wieck jegyeseként – ismét foglalkozott a tervvel, és 1841-ben meg is írta az a-moll koncert első tételét, a versenymű teljes alakjában azonban csak négy évvel utóbb készült el.

Rendkívül koncentrált kidolgozásmód jellemzi Schumann egyetlen zongoraversenyét. Csaknem valamennyi témája egy tóról fakadt, mégis mindegyik önálló profillal rendelkezik, saját regisztere, hangszerelése, ritmikája van. Epikus témák ezek, különösen az első tételt jellemzi az elbeszélő hang. Ezt az „elbeszélést" a szólóhangszer és a zenekari tutti közösen készíti elő, általában az egész tétel zenei anyaga arányosan, szinte kamarazeneszerűen oszlik meg a zongora és a zenekar között. A zongora faktúrája ugyanaz, mint Schumann csodálatos fiatalkori zongoramuzsikájáé: finom polifóniával átszőtt, fantáziaszerű és bensőséges; ornamentikája nem oly gazdag, mint Chopiné, és virtuozitása nem oly mutatós, mint Liszté (nem is oly hálás egyébként!).

A „közjáték"-nak nevezett második tétel nem más, mint zongora és zenekar meghitt párbeszéde, amely középső tagjában valóságos kamarazenévé nemesül: a „kérdést" ezúttal a gordonka teszi fel, s a zongora „felel" rá, sejtelmes-ábrándos sóhajával. A tétel befejezésénél ismét felhangzik az alsó tétel főtémája, töredékeire szakadozva, mint egy tűnő emlék. Majd megállás nélkül sodor a vonósok felfelé ívelő glisszandója a finálé kirobbanó és diadalmas, táncos révületébe. A fiatal Dávid-szövetségbeli harcos Schumann hangja ez, amelyet a Karneválból, vagy a C-dúr fantáziából ismerhetünk már. Sőt, a tétel kidolgozásában felhangzó új anyag valóságos Davidsbündler-induló, 3/4-es ütemben.

Sajátságos, formaalkotó szerepet kap a fináléban a zenekar rövid fugatója, amelyet Schumann előtt Beethoven is alkalmazott (c-moll koncert), az ő példáját pedig Brahms követte, d-moll zongoraversenyében.

Beethoven VI. (Pastorale) szimfónia OP. 68

Beethoven mélységesen vonzódott a természethez. Ez nem csupán a városlakó ember örök nosztalgiája volt a szabad levegő és az üdítő növényzet iránt, hanem összefüggött a zeneköltő betegségével, amely egyre inkább elszigetelte embertársaitól. „Szerencsétlen hallásom itt nem kínoz" – írta egyik vallomásában. „Úgy tűnik, mintha falun minden fa így szólna hozzám: szent, szent. Ki tudná kifejezni az erdő valamennyi gyönyörűségét – az erdő édes csendjét."

De éppen, mert pihenésre, enyhülésre vágyva kereste fel a természetet, nem óhajtott ihletet a megnyugvásnak ettől a forrásától. Amikor természeti képeket megjelenítő programzene komponálására határozta el magát, szándékosan nem azon az úton indult el – a romantika útján -, amelyre a IV. szimfóniával egyszer már rálépett, hanem a természetábrázolás régi mintáit követte. Ma már kevesen ismerik annak a maga idejében híres stuttgarti zeneszerzőnek, Justin Heinrich Knecht-nek nevét, akinek 1784-ben megjelent pasztorális szimfóniájából Beethoven a programot, csaknem szó szerint, átvette. A partitúrába azonban ezt jegyezte be: „Pasztorális szimfónia, avagy emlékezés a falusi életre. (Inkább az érzelem kifejezése, mint festészet.)" A zárójelbe tett szavak elhatározó jelentőségűek a programzene történetében, ezekkel ugyanis Beethoven eleve elhatárolja magát a természet jelenségeinek naturalista másolóitól, a hangutánzások és „hangfestő" elemek alkalmazóitól. A természet ölén is az embert figyeli meg, azt, hogy milyen hatást tesz rá a patak, a madárcsicsergés, a vihar és a napsütés. Bár azzal áltatja önmagát, hogy menekül az emberektől, mégis egész gondolkodása, még természet-élménye is emberközpontú.

Ami az életmű egészét illeti, nem véletlen, hogy éppen ez idő tájt jelentkezett parancsoló erővel a természet, a nyugalom, az idill iránti vágy a zeneköltőben: az V. szimfónia világának roppant feszültsége, zenei megoldásának példátlan koncentráltsága az alkotó szellemének pihentetését, más irányú igénybevételét követelte meg. Ezt a célt szolgálta magas művészi fokon a Pastorale, amelyet ugyanazon a monstre „akadémián" mutattak be 1808 decemberében, mint a c-moll szimfóniát.

Az izmok és idegek jótékony fellazulásáról tanúskodik mindjárt a szimfónia első tétele, program-címe szerint: Vidám ébredések ébredése a falura érkezéskor. Kőbe vésett, pregnáns motívumok helyett itt könnyed, lebegő léptekkel járó tematika nyitja ránk a természet kapuját, és bár a téma egyes szelvényei a motivikus munkára kitűnően alkalmasak (ezzel a maga helyén él is a komponista!), mégis úgy érezzük, nem ez az alkotó elsődleges célja, hanem a miliő, a táj, az atmoszféra érzékeltetése, olykor hosszú, foltszerűen kitartott hangzatokkal vagy rendkívül sokszor ismételt egyetlen motívummal. A tétel levegős hangzását az F-dúr hangnem jelentős mértékben elősegíti, ez ugyanis a klasszikus zene hagyományos „természeti" hangneme. A második tétel (Patakparti jelenet) még kevesebb kommentárra szorul: önmagáért beszél a patak csobogása és a tételt befejező madárkoncert, amelyet maga Beethoven állítólag tréfának szánt, de talán tulajdon mottóját („Mehr Ausdruck der Empfindung als Malerei") akarta megkérdőjelezni.

A Vidám paraszti mulatság című harmadik tétel a scherzo funkcióját tölti be a szimfóniában. Bár a ritmus mindvégig szabályosan dobbantja a talp alá valót, a dinamika segítségével a zeneköltő egyúttal a táncra gyülekezők összesereglését is mesterien érzékelteti. A falusi muzsikusok, akikből Mozart annakidején olyan jóízű tréfát űzött szextettjében, itt is megkapják a magukét: az éles megfigyelőkészséggel rendelkező Beethoven kíméletlenül belekomponálta scherzójába a késve belépő, ritmusból kizökkenő malacbanda-tagokat. A vidámságnak a hirtelen kitörő vihar (IV. tétel) vet véget, amely közvetlenül kapcsolódik a scherzóhoz, sőt, annak befejezését félbe is szakítja. A vihar ábrázolása közkeletű hagyomány a zenében, Beethoven előtt Vivaldi és Haydn, kortársai közül Rossini több ízben is élt ezzel az effektussal. A Pastorale viharzenéjére megint csak azt mondhatjuk, amit a szimfónia egészére: ábrázolása emberközpontú, s a negyedik tétel – amint azt Bartha Dénes kifejtette – a vihartól megrettent ember drámája. Szerencsére ez a dráma nem katasztrófával, hanem derűs fordulattal ér véget: a vihar elmúltával kisüt a nap, és – ugyancsak megszakítás nélkül – elkezdődik az V. tétel (Pásztorének. Örömteljes és hálás érzések a vihar után), amely a kiállott megpróbáltatás után felszabadult, meghatott hangulat idillikus kifejezése. Ha az V. szimfónia befejezése a sorson győzelmet aratott emberiség diadalmas indulójaként marad emlékezetünkben, a Pastorale úgy cseng ki, mint a természet egyszerű gyermekének himnikus fohásza.

www.mavzenekar.hu

Lantai József