A kisfiú hazafelé lépegetett az óvodából. Az utca fölött rigók röpdöstek át egyik kertből a másikba. A kertekből innen is, onnan is kesernyés füstszag érzett.

A kisfiú hazafelé lépegetett az óvodából. Az utca fölött rigók röpdöstek át egyik kertből a másikba. A kertekből innen is, onnan is kesernyés füstszag érzett.

– Égetik a tavalyi lombot – állapította meg a kisfiú, ahogy kíváncsian ide is, oda is be-bekukkantott a kerítések résein. „Zöldül már a fű. Szép zöld lesz újra minden" – gondolta a kisfiú. És megállt. A zsendülő fű között, a kerítésen túl, alig karnyújtásnyira icipici, kék szemű ibolya nézett szembe vele.

– Hát ezt hazaviszem édesanyámnak – határozta el a kisfiú, s már nyúlt volna is, hogy leszakítsa.

– Ne szakíts le, kisfiú! – szólalt meg az ibolya, olyan halkan, hogy csak a kisfiú hallhatta.

Erre valaki nagyokos azt mondaná, hogy az ibolya nem is tud beszélni. De én állítom, hogy tud beszélni. Tanúm rá a kisfiú, aki hallotta. És magam is számos történetben, mesében hallottam, olvastam, hogy a virágok beszélgettek. Még a tévében is láttam, hallottam, s éppen az ibolyát hallottam beszélni. A hóvirággal beszélgetett. Csak hát tudni kell meg is hallani az ilyen finom hangokat. A kisfiú meghallotta.

– Miért ne szakítanálak? – nyúlt be a kisfiú a rácsos lécek között.

– Mert még kicsi vagyok, ki sem nyíltam egészen. Különben is, lopni szégyen.

– Szégyen? – torpant meg a kisfiú.

– Egyenesen bűn.

– Egy ilyen kis virágot is?

– Azt is. Kicsi szégyen. Kicsi bűn.

– Pedig nagyon szerettelek volna hazavinni édesanyámnak.

– Várd meg, amíg kinyílok egészen!

– Akkor nem lesz szégyen, nem lesz bűn?

– Nem, ha megkéred a bácsit.

– Melyik bácsit, azt a gereblyést ott, aki a tüzet rakja?

– Azt.

– Kérni nem bűn?

– Nem.

– Nem is szégyen?

– Nem is szégyen.

– Akkor jó, megvárom, amíg kinyílsz egészen.

– Köszönöm – mondta a kis ibolya a kisfiúnak -, de hogy ne menj üres kézzel, itt egy levelem, ezt vidd el édesanyádnak.

– Kösz – mondta a kisfiú.

– Viszontlátásra! De szedte is már a lábát szaporán, mert a beszélgetéssel eltelt az idő, s az édesanyja biztosan már várja a sarkon. Várta is.

– Hát te hol maradtál, kisfiam?

– Láttam neked egy szál ibolyát, de még nem nyílt ki egészen. Addig is ezt a levelet küldi szeretettel.

– Hát ez valóban ibolyalevél, köszönöm – mondta az édesanyja, s nemcsak kézen fogta, mint máskor, hanem egy picit ölbe is kapta az ő kisfiát, aki olyan kedves volt, hogy látott neki egy szál ibolyát.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük