Kontraszelekciós Nyomás Az Iskolában

Az iskolákkal kapcsolatban sokszor esik szó az iskolai munka különböző részeiről. Legtöbbször, talán érthető módon magáról az oktatási munkáról, és annak vetületéről a diákra. Fényeiről és árnyairól egyaránt. Dicsérve, vagy csepülve a tanárokat, oktatáspolitikát, pedellust és udvartakarítót. Szóval, úgy nagyjából, a pillanatnyi helyzetből kitekintve. Fától néha nem látván az erdőt, meg is ragadva a pillanatban. Ez kétségtelenül alkalmas a tünetek leltárazására, és a korábbi írások során e sorok szerzője sem volt mentes ettől a szemlélettől, ahogy talán az is könnyelmű ígéret lenne, ha olyan kijelentést tennők, hogy ezután erre nem kerül sor.

Nem véletlenül. Szülőként, diákként, egyszerű adófizetőként, de még tanárként is az adott időpillanat az, ami mentén legjobban megragadható a helyzet. Felállítható egy diagnózis, és megfogalmazhatóak a vágyak. Akár a tanár személyes vágyai is. A „mi lenne, ha" személetéből kiindulva. Mely lehet történelmietlen, de mindenképpen alkalmas arra, hogy a nagybetűs HELYZET egyfajta áttekintését adja. Egyfajta kívülnézetből is, mert azért még a pedagógusok között is ritka kivétel, ha szülőként nem szembesül a kollegák munkájával. Beosztottként pedig biztosan szembesül magával az intézménnyel. Annak hierarchiájával, finanszírozási rendszerével. Minden olyan részével és nézőpontjával, amivel akár a gazdaság bármely más területén is szembesülhetne.

Érdemes lehet tehát azon is elgondolkodni, hogy a gazdaság más területeihez képest mennyire szelektív, illetve mennyire kontraszelektív az a környezet, amiben a ma pedagógusai dolgoznak. Vagy akár az, amelyben a jövő tanárnemzedékeit képzik. Hozott anyagból, mivel csak azokra lehet számítani, akik a tanárképzésre jelentkeznek. Varga Júlia még 2007-ben egy cikk címében is azt a kérdést tette fel, hogy „Kiből lesz ma tanár?". A kérdésre akár az elmúlt időszakban is választ keresve sokszor hallani a fanyalgó felhangokat. De néha nehéz is elvonatkoztatni attól, amit sommásan, és leegyszerűsítve maradványelvű pedagógusképzésnek is mondhatnánk. Mint azt pár éve is megfogalmaztuk, ez nagyjából azt takarná, hogy a tanárképzésben sokszor azok találhatóak meg diákként, akik a veretes tudományt művelő szakokból valamiért kiestek, kimaradtak a felvételin. S ez mit sem von le azok elhivatottságából, akik mintegy előre megfontolt szándékkal szeretnének tanítani. De ameddig a tanárképzés társadalmi státusza olyan, amilyen napjainkban, addig nehéz áttörni a beiskolázáskor tapasztalható pályaválasztási falakat.

A társadalmi státuszt meghatározó szempontokból jelenleg pedig elég rosszul állunk, ha szétnézünk az iskolák környékén. Az egyik kétségtelenül az egzisztenciális viszonyrendszer, melynek legnyilvánvalóbb megjelenése az a fizetés, amit a pedagógus kap. Ebben a közelmúltban ugyan volt egy komolyabb bérrendezési törekvés, de a következetes és arányos bérszinvonaltartási törekvés hiányában annak hatása gyakorlatilag elinflálódott. S mielőtt az eddigiekre bárki rásütné, hogy a szerző pesszimista forgatókönyvének, iskolaallergiájának a tévképzete, a közoktatásról szóló Zöld Könyv hasonló gondolatokat vet fel a tanári kontraszelekciót tárgyalva. Ennek megállapításai között már csak hab a tortán, hogy a pedagógusbérezésben nem tükröződik a nehezebb körülmények között végzett minőségi munka sem.

A kontraszelekciós ciklus megszakításának egyik lehetőségeként gyakran emlegetik, hogy a pályakezdők jövedelmét kellene jelentősebben emelni. Ez azonban nem sokat nyom a latba akkor, ha a jelenlegi oktatáspolitika számos más tényezőt háborítatlanul hagy. Az egyik ilyen tényező a nagyobb jövedelem fenntartásának kinyilvánított, és valószínűsített szándéka. Erre nézve jelenleg csak a kevésbé jó gyakorlat az, ami manapság kiszámítható. Az eddigi évtizedes gyakorlat nem kedvez ugyanis a bizalomerősítésnek. Hiába van egy pillanatnyi növekedés, ha hosszú távon ez értékét veszti. Nem nominálisan, de reálértékét tekintve bizonyosan. Így a tanári életpálya továbbra is kiszámíthatatlan marad. S ezt a kiszámíthatatlanságot csak fokozza az iskolarendszer, és abban a foglalkoztatás bizonytalansága.

Így a tanárjelöltek beiskolázásánál könnyen lehet, hogy minden pillanatnyi politikai kinyilatkoztatás ellenére megmarad a maradványelvűség. Ha pedig a tanárképzésben továbbra sem a diákság krémje vesz részt diákként, akkor a kimeneti oldalon szinte tetszőleges, kevés bizalommal fogadott ígéretek tehetők. Az ígéretek rövid távú fedezete úgy von el erőforrásokat, hogy hosszú távú, kiszámítható hozadéka alig van. Így a bérpolitika mellé, sőt, részben helyette, egy kiszámítható, akár több évtizeden keresztül ható, átfogó oktatáspolitika lenne szükséges. Amíg ennek nincs realitása, addig azt is lehetne mondani, hogy kár belekezdeni a tüneti kezelésekbe. Különösen, mivel a kontraszelekciós környezet nem a közelmúlt találmánya.

Ez a tisztes múltra visszatekintő hagyomány az oka, hogy a jelen iskolavezetésekben jó eséllyel olyanokat találunk, akik hasonló utat jártak be és hasonló elkötelezettséggel váltak tanárokká. Márpedig, ha a jelen tanárképzésének gyakorlati idejében a vezetőtanár is csak a jobb híján tanárok közül kerül ki, akkor még tovább konzerválódhat a helyzet. Márpedig a tanárképzés nem csak a beiskolázás tekintetében dolgozik hozott anyagból. A tanári oldalon is. Azon az oldalon, ahol az eddig tárgyalt egzisztenciális kontraszelekció mellett belép egy másik, a vizsgálatok szempontjából kevésbé népszerű kontraszelekciós tényező is. Érthetően kevésbé népszerű, mert politikai kurzusokon átívelő, és politikai ígéretek szintjén nehezen kezelhető.

Nem más, mint a hierarchikus kontraszelekció. Az a hatás, melynek nyomán a pillanatnyi vezető jobbára olyanokkal fogja körül venni magát, akik a pozíciójára nem látszanak veszélyesnek. Részben azért, mert alkalmatlan a feladatra, és így a vezetési alkalmatlansága szül rossz beosztási, alkalmazási döntéseket. Részben pedig, és sajnos gyakrabban, azért, mert a nálánál is kevésbé alkalmasak pozícióba helyezése biztosítja saját támadhatatlanságát. Vagy annak látszatát, mely gyakran azért válik valósággá, mert a különben alkalmatlan vezető kezében van a döntés a felmondásokról, továbbképzésekről, fizetésemelésekről. Ha egy ilyen hierarchia elég sokáig fennmarad, és lényegében háborítatlan, akkor a hierarchia szinte minden pontján a feladatra alkalmatlan, és ezért a főnöknek egzisztenciálisan kiszolgáltatott szereplőket fogunk találni.

Különösen, ha nincs alternatív megoldás annak a számára, aki a hierarchiából valamiért ki akarna törni. Lett légyen az egy olyan kisváros, ahol nincs másik iskola, ahova át lehetne lépni. Vagy olyan iskola, melyből távozni aránytalanul nagyobb hátrányt jelentene, mint maradni. Ahogy az úgynevezett elitiskolák esetében tapasztalhatjuk. Melyekből tanárként távozni szinte azt is jelentheti, hogy a távozók megbélyegzett páriái lesznek a szakmájuknak. Így akkor is sakkban tarthatók, ha különben nem feltétlen kiszolgálói tehetségtelenebb feletteseiknek. S persze a közben elszenvedett frusztrációk éppen úgy gátjává válnak szakmai fejlődésüknek, tanári teljesítményük javításának, mintha tehetségtelen, kontraszelektált, maradványelvű pályatársaik munkáját tekintenénk. Így az, aki kénytelen megfenekleni egy ilyen kontraszelektált iskolai rendszerben, előbb vagy utóbb, nagy valószínűséggel, alig fog kilógni a sorból.

Ez egyben azt is jelenti, hogy ha csak egy-egy tényezőt helyezünk a mikroszkóp alá, akkor igen pesszimista képet alkothatunk. Könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy kár hozzákezdeni bármihez, mert a kontraszelektált rendszerek megszüntetése kilátástalan. Ez azonban nem feltétlenül van így, még az előbb említettek fényében sem. Mert hiába az a látszat, hogy azok fogják a névsort olvasni, akiknek az első sorokban kellene szerepelniük egy átalakítás során olvasandó átképzési, felmondási névsorban. A megoldás kézenfekvő lenne. Nem csak az iskolai hierarchiák felülvizsgálatára lenne szükség, és nem csak az egzisztenciális kontraszelekció felszámolására. A kettő külön-külön nagy valószínűséggel van eredménytelenségre ítélve.

A megoldás a kettő összekapcsolásában lehetne elképzelhető. Először a meglevő iskolarendszer, meglevő pozícióit elfoglalók alapos szakmai felülvizsgálatát kellene megejteni. Nem az iskolaigazgatókra bízva, hanem egységesen, és akár fenntartók szakmai felügyeletet elvégző személyeire is kiterjedően. A tanárképzéstől kezdve a pedagógus-hierarchia teljes egészében. Utána az alkalmassági felülvizsgálaton kellően nehéznek találtak számára kortól, és korosztálytól függetlenül évtizedekre kiszámítható életpályát kellene tudni biztosítani. Olyan politikai garanciákkal, melyek alapján ez a szándék el is hihető. Ennek esélylatolgatásába talán kár is belemenni, mivel bőven túlmutat a pedagógusokon. Másként azonban nehezen képzelhető el, hogy néhány „szent őrült" kivételével, ne a kontraszelekciós nyomások mentén menjen végbe a tanárgenerációk evolúciója.

Kapcsolódó linkek, források:

Varga Júlia 2007-es cikke:

http://www.mktudegy.hu/?q=system/files/VargaJ.pdf

A szerző egy korábbi cikke nevelésileg.

http://www.euroastra.hu/node/1332

Zöld könyv a magyar közoktatás megújításáért:

http://oktatas.magyarorszagholnap.hu/images/ZKTartalom.pdf

(A cikk alapja a Budapesti Corvinus Egyetem Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézetén végzett tanulmányok során készült dolgozat)

Simay Endre István