Lévai Katalin: Karácsonyi égbolt- Egy titkos szerelem története

A Károly Körúti Alexandra Könyvesház  Irodalmi Kávéházának 2011. októberi bemutató estjén az Alexandra Kiadó gondozásában megjelent műről a szerzővel Gábor György író, filozófus beszélgetett, a kötetből Tallós Rita színművész olvasott fel részleteket. 

A Károly Körúti Alexandra Könyvesház  Irodalmi Kávéházának 2011. októberi bemutató estjén az Alexandra Kiadó gondozásában megjelent műről a szerzővel Gábor György író, filozófus beszélgetett, a kötetből Tallós Rita színművész olvasott fel részleteket. 

A könyvbemutató előtt  adták át a Könyvesháznak  az idei Hermész-díjat, a könyvesboltoknak adományozható legmagasabb szakmai kitüntetést. 

 A politikusként és szociológusként ismert írónő, Lévai Katalin legújabb regényében három generáció asszonyainak a 20. századon átívelő, titkokkal teli családtörténete bontakozik ki, egy tragikus szerelmi háromszög múltból eredő, jelenig ható története boldogságról és szenvedésről, amit az elmúlt hetven évben a világnak ezen a szegletén élnek meg, állandó megújulásban.

A főhős, Laura a múlt elhallgatott titkai miatt nem tud együtt maradni partnerével,  s a felfedett titkok után válik élete hazugság nélkülivé.  Elsárgult levelek kerülnek elő,  ezekből ismeri meg apja egykori szerelmi történetét, családja történelmét;  a  zsidó származású Beregi István beleszeret egy vezérkari tiszt keresztény lányába, Kunos Klárába.  1944 őszén történik ez,  amikor ordas eszmék és alantas indulatok szabadulnak el a magyar társadalomban.  

Beregi családját kiirtják, Klára, hogy megmentse szerelmét a biztos pusztulástól, otthonában bújtatja a férfit.  Ezek azok a titkok és elhallgatások, melyek feloldásával a regény hősnője rátalál valódi önmagára.

 Gábor György bevezetőjében utal rá, ebben a műben a szerző kivételes, szinte zavarba ejtően személyes kitárulkozásának vagyunk tanúi, bár a történet számos fiktív összetevővel bővült. Egy nagy szerelem regénye adja a könyv személyi összetevőjét, az ellenpontot pedig a történelem, amely elvágtat a fejek felett. A kettőt ütközteti a mű. 

 A szerző is egyetért ezzel az észrevétellel, egyszerre akart szerelemről és történelemről írni, de amikor a múltról ír, akkor a jelenről akar beszélni. A főhős Laura apránként ismeri meg apja titkát, s ez a fokozatosság a szerző számára lehetőséget adott arra, hogy megmutassa, a múlt feltárása, egy titok felfedése hogyan változtatja meg életét, lépésről lépésre. Így fonódik össze a történelem és a szerelem.

 G.Gy. felveti, egy családregény megírása az egyik legnehezebb írói feladat. Nem véletlen, hogy Thomas Mann vagy 

R.M du Gard  írták a családregényeket, hiszen az idő múlását kell valamilyen módon ábrázolni, nemzedékek életében.

L.K.  kedvenc idézetét veti közbe;  minden regény az időről és a szeretetről szó, s ezt  ars poetica-jának is elfogadja. Senki nem tud úgy megírni egy könyvet, hogy ne birkózzon azzal a kérdéssel,  mit is kezd az idővel. Ebben a könyvben a valós időkeret karácsonytól karácsonyig terjed, ezt feszíti szét, töri részekre a múlt, a leveleken keresztül. Belőlük kerül elő a múlt.  Az idővel való bánás minden szerzőnek nagy probléma, s nem lehet elékezdeni írni anélkül, hogy eldöntse az ember az időkeretek határait.  

G.Gy., a családregény jelleg mellett ez a mű történelmi regényként is működik. Tág történelmi időszak, minden rémséges borzalmával. A mű egyúttal az eltűnt idő nyomába is szegődik, bizonyos értelemben, a szó átvitt értelmében krimi-jellege is van; valami kiderül a múltból. Ez a múlt viszont teljes mértékben meghatározza jelenünket. 

L.K.;  egy titok derül ki, Laura megtudja a titkot, hogy apja zsidó volt, s a háborúban egy keresztény nő mentette, bújtatta, óriási szerelem volt közöttük.  A nagy kérdés, egy keresztény úrinő és egy zsidó kispolgári származású fiú a háborúban élhet-e át beteljesedett szerelmet… A titok megismerése Laura számára relevációként hat, de ugyanakkor azt is megtudja,  ezt a titkot apja mindvégig őrizte, erről senki nem beszélt a családban. Utólag felidézi a régmúlt egyes eseményeit, világossá válik, miért is lappangott mindig valami titok mindegyik mögött.

Az olvasó mindig kiváncsi, mennyi, a szerzőt érintő személyes tartalom van egy történetben. Erről szólva elmondható, saját családjában is volt titok, nem beszéltek róla, hogy édesanyja mentette édesapját. A mama egy hős volt, de csak nagyon ritkán beszélt róla, hogy ő megmentette az édesapa életét és bújtatta, sőt másokat is segített.  

A mű megírásakor a szerző emléket akart állítani egy olyan keresztény nőnek, aki ilyen hősiességre volt képes, miközben nem tartotta magát hősnek.  Igazi hétköznapi hősről van szó.

G.Gy.:  A világnak ezen részében nem tisztán megéljük a történelmet, de elhallgatjuk, el is hazudjuk magunk, vagy mások elől.

L.K..  A '80-as években indított kutatást két társadalomkutató és szociológus, amibe még hallgatóként bevonták.

Témája volt; „hogyan tudtam meg, hogy zsidó vagyok?".  Feltételezték a kutatók, hogy rengetegen élnek ebben az országban, akik nem ismerik még felnőtt korban sem saját származásukat, de feltételezhető, hogy ez a titok „befonja" az életüket. Ez az elhallgatás, ez a hazugság, ez a titok az emberek életét döntő módon befolyásolja úgy, hogy közben nem tudnak róla. 

A szerző utal rá, minden könyvében felvetődik valamilyen formában ez az identitás probléma, a szereplők mindig keresik saját identitásukat. Azaz, valaki nehéz helyzetben hogyan tud ráébredni, kicsoda ő, hogyan tudja megtalálni önmagát. 

Valóban elhallgatjuk történelmünket, sőt elhazudjuk, kettős nevelése volt ennek a generációnak. Az iskolában azt mondták, ellenforradalom, otthon azt mondták forradalom, és így tovább. Egyáltalán nem tudtunk tisztába jönni önmagunkkal, ezért történhetnek meg olyan dolgok, amilyenek megtörténnek. 

G.Gy.:  A XX. század irodalmában olyan szemilységüket vesztett emberekkel találkozunk, akiknek még a nevét sem tudjuk, pl. „K" úr Kaffkánál. Egy embernek az identitását, személyiségét alapvetően a neve adja pedig. 

Itt viszont, mintha az egész identitás veszett volna el ezekkel a titkokkal. Az a nagy kísérlet (ebben a műben), hogyan lehet visszarendezni ezt az identitást. Ez nagy gyötrelem a személynek, de az országnak is.

L.K.:  Vissza lehet szerezni az identitást, ha az illető felismeri a problémát magát, ráébred, megfogalmazza magának.  Ebben a könyvben három női generáció eltérő sorsa is megmutatkozik. A nagymama az elfogadó nő archetípusa, elfogad mindent,  befogja a szemét.  Megcsalnak, nem baj, én szeretlek, te szeretsz…Ha nem beszélünk róla, akkor ez nincs.  Imádja Laurát, és viszont, nagyon erős vonzalom van közöttük, Laurának nagyon nehéz azt mondani, hogy szeretem de nem követem azt a mintát, amit elém állít. Ez a konfliktus közöttük. Ott van a lánya, a huszonéves Nikó, aki ezekkel a konfliktusokkal egyáltalán nem szembesül, mert bohókás fiatalsága ellenére olyan erős egyéniség, aki nem küszködik. Ő önmaga. 

G.Gy.:  Nem a mi hazugságban felnőtt nemzedékünk, valami egészen más…

L.K.:  A nagymama csodálatos jellem, varrónő, ő mindent elhallgat, származást, történelmet, a férje szerelmi ügyeit.

Laura küzd és viaskodik ezzel, a harmadik generáció számára pedig ez már egyáltalán nem probléma. Nem tudjuk, ebben a kislányban honnan van ez az erő, ez a szabadság, hogy így viselkedjen. 

G.Gy.:  Ebben a regényben az idő folyása nem a szokványos, a szubjektív jellege mutatkozik erősebben. Az időt valamennyien valamilyen saját formában éljük meg. A regény összes szereplője teljességében éli meg az időt, s ezért mozaikszerű, új és új idősíkokkal bővülő a regény időszerkezete. Jellemző, hogy a szereplők maguk mesélik el történetüket, több narratívát ismerünk így meg, s az derül ki számunkra, hogy a múlt is nagyon rétegződött. 

A múlt a sok-sok narratívából áll össze.  

L.K.:  …az ember utólag tudja meg pontosan, hogy mit írt… („Gondolta a fene!…")

Minden íróembernek nagy küzdelmet jelent az idővel való bánás. Az a könyv, ami a fejünkben van, mindig jobb, mint amit papírra vetünk. A képzeletünk olyan gazdag, olyan sok mindent rejt magában, hogy soha nem sikerül azt a sok mindent megírni ami a fejünkben van.  A jelenben élünk, de gondolunk a múltra, a jövőre, összevissza ugrálunk az időben. Írónál ez egyfajta fegyelmezetlenséget jelent, de lehet írói technikának is tekinteni az idősíkokban való ugrálást, erényt kovácsolva belőle.  Ez egyfajta gondolkodásmód, ami állandóan magába foglalja a múltat, a jelent és a jövőt, s a szerző (L.K.) ugyanezt hiszi összes szereplőjéről is. Amikor a múltról ír, a jelenről beszél, tehát benne van, benne élünk. Minden ember valamilyen módon magában hordozza a múltját, a rétegzett, töredezett, sokféle, ismert és ismeretlen múltat.  A szerző vallja, a szabályos kronológia szerinti írás számára nagyon unalmas lenne. Szereti gondolatai szabad csapongását, bár ez a mű nem tekinthető un. asszociációs regénynek, azt a műfajt is kedveli, ha dús képzelet és csapongó fantázia szerint épül fel egy mű, s ez gazdag, lebilincselő előadásban jelenik meg.

G.Gy.:  Félő, hogy a regényről megjelenő kritikák női regényként, s feministaként fogják azt elkönyvelni. Ezt vissza lehet utasítani, mert, bár a regényben három markáns hölgy a főszereplő, de mindegyik mellett ott van a férfi. Mindegyik attól olyan, hogy ott van a férfi így, vagy úgy, hogy az emlékezetében, vagy különleges viszonylatokban mindig megjelenik. Tehát, nincs női regény férfi nélkül. 

L.K.:  Ennek a regénynek az igazi hőse István valamilyen módon.  Ő határozza meg az összes nő életét. Erre rá lehet érezni. Ő az, aki a nagymama Nanus életét meghatározza, aki Klára életének nagy szerelme, Laura miatta 

dönt úgy, ahogy dönt, István tehát minimum négy nő életét befolyásolja ebben a regényben, miközben nem ő a leghangsúlyosabb és legtöbbet szereplő figura.  Nem „női regény", nem „női írótól".    

A szerző vallja, ezzel a művével eljutott az őszinteségnek arra a szintjére, amikor már írónak tekintheti magát.                  

 Lévai Katalin az Alexandra Könyvjelző magazinnak elmondta; a Karácsonyi égbolt részben fikció, de sok mindent megírt saját családja történetéből, amely olyan sokszínű volt, mint maga az Osztrák-Magyar Monarchia.  Sokféle származású ember élt benne, de a gyerekek nem mindenkinek ismerték a múltját.  Édesanyja büszke volt arra, hogy szülei Szerbiából érkeztek Budapestre, még az ezerkilencszázas évek elején, és őrizte szerb identitását. Vasárnaponként a Szerb utcai görög keleti templomba jártak, ahol Vujicsics Sztoján volt a pap, és a fia, Tihamér is énekelt a kórusban. De édesapja keveset mesélt a múltjáról, a gyökereiről.  Az apai nagymama olasz volt, a szerző apjával olaszul is beszéltek otthon, nagyapja pedig zsidónak született. De ez tabu volt a családban, és az apja azt gondolta, amiről nem beszélünk, az nincs is. Ugyanakkor nem tudott kibújni a bőréből: egész életében a kisebbségi létre örökké érzékeny, a kirekesztettekkel, szegényekkel szolidáris ember maradt. Gyönyörű, magas, kék szemű férfi volt, még 80 éves korában is  megfordultak utána a nők. Ő persze nem így látta magát.  A regénybeli hős, István, aki másként gondolkodik, és más utat jár be a könyvben, mint a szerző apja, csak annyiban hasonlít rá, hogy ő is a hallgatást választja. Nem gondol arra, milyen következményekkel jár, ha a sokszínű múlt egy fontos fejezetéről nem beszélünk, és elhallgatások fonják körül egy család életét. 

A háború alatt keresztény édesanyja sok embert bújtatott, elsősorban édesapját, akivel nagy szerelemben éltek. Amikor ezt szerzőnk későn, felnőtt korban megtudta, azt kérdezte édesanyjától: nem féltél?  Ő elmosolyodott, és röviden csak ennyit válaszolt: 1944-ben láttam a feliratokat, hogy aki zsidót bújtat, az felkoncoltatik, és ettől bizony összeszorult a gyomrom. De hogy féltem-e? Nem is tudom. Hát ilyen asszony volt a mama, hétköznapi hős, aki soha nem kérkedett a bátorságával, de később is mindig, minden helyzetben kimondta a véleményét.  Klára alakját a Karácsonyi égboltban róla mintázta a szerző, és azoknak akar emléket állítani, akik veszélyben élő embereket mentettek, de nem képzelték magukat hősnek. 

A regény lényege;  akkor tudunk valóban szembenézni magunkkal, akkor értjük igazán, mi zajlik bennünk, ha ismerjük gyökereinket és vállaljuk múltunkat.

fotó: kaiser ottó

Harmat Lajos