Mesél a templom – II. rész

A Múzeumok éjszakáján két rendezvénynek is otthont adott Budapesten a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia templom. Nem meglepő, hogy az évenként megrendezett és roppant népszerű rendezvényhez a főváros legöregebb temploma is csatlakozott, hiszen ez az épület már önmagában felér egy múzeummal. Az altemplomban megtartott második előadás a fővárosi fürdőkultúráról szólt és bár témája – első hallásra – nem nagyon illet a helyszínhez, rövidesen kiderült; az előzetes feltételezés téves volt, két okból is.

Állításunkat, mármint hogy ez fővárosunk legöregebb temploma, illik alátámasztani. Régészeti leletekből megállapították, hogy ahol a jelenlegi templom áll, ott egykor az úgy nevezett Contra-Aquincum területe volt. A 200-as évektől egészen a 700-as évek közepéig római helyőrségi tábor állt ezen a területen és itt volt a kiindulópontja a későbbi Pest városának. A plébánia számára a legfontosabb volt a román kori bazilika fölfedezése és föltárása, amelynek alapfalai jó állapotban kerültek elő. A régészeti munka befejezését követően a templom padozatának helyreállításakor gondoskodtak arról, hogy ez a páratlan érték látható maradjon, ezért a padló egy részét vastag üveglappal helyettesítették. A római bazilika falainak maradványa az altemplom oldalában is jól látható. A testápolás az egyház tanításaitól sem áll távol. Avilai Szent Terézhez köthető a mondás, mely szerint: „Tégy jót a testeddel, hogy a lelked szívesen lakjon benne.” Nemcsak a bazilika, de a katonai tábor falainak egy része is látható az altemplomban – erősítette meg előadásában dr. Szegedi Andrea turisztikai szakértő. Elmondta: a rómaiak számos fürdőt építettek, a Budán feltárt Aquincum neve is ezt rejti: AQ INC = vízben gazdag. A pesti oldalon álló tábor katonái a Duna túloldalára, a mai Rudas helyén épült fürdőbe jártak. Számukra a fürdő nem csak a tisztálkodást jelentette, az volt a közösségi élet színtere. Az akkori fürdők alaprajza bizonyítja, hogy azoknál jobbat ma sem tudnánk kitalálni. Volt benne hideg-, langyos-, meleg- és gőzfürdő, sportolási alkalom, ráadásul felismerték a gyógyvizek hatását, ivókúrára is lehetőség volt. Igaz, a férfiak és a nők akkor még nem együtt, hanem elkülönítve jártak fürdőbe.

A honfoglaló magyarokról sokan azt hiszik, hogy szinte még barbárok voltak. Pedig volt hordozható fürdőkádjuk! Bőrből készült, kerek volt, kicsit kiszélesedő szájjal, elsősorban rituális fürdőzéshez használták. A letelepedéskor számukra is elsőrangú szempont volt, hogy bővizű forrásokat találjanak. Tudjuk, hogy István király adománylevelében a pécsváradi bencés apátságnak 8 fürdőszolgát is adott. A fürdőépítés joga akkoriban szinte azonos rangú volt a vásártartás jogával. A Belvárosi Nagyboldogasszony templom történetéhez tartozik, hogy 1211-ben az akkor négyéves Árpád-házi Szent Erzsébetnek itt volt az eljegyzése a türingiai Herman őrgróffal. A középkorban az egyház és az orvoslás elválaszthatatlan volt. Szent Erzsébet legendájához is hozzátartozik, hogy gyógyfürdővel gyógyította a leprásokat. Mátyás király sem csak igazságosságáról volt híres, a fürdőkultúrának is nagy hódolója volt. A mai Rác-fürdő helyén álló fürdőt Eredetileg Zsigmond építtette, de Mátyás fedett folyosóval köttette össze a várral, hogy a savanyú vizek jótékony hatását élvezhesse. Amikor pedig a törökök foglalták el az országot, a meglévő fürdőket ők vették gondjaikba. Hagyományaikhoz híven – a nyolcszögletű márványlap helyett – nyolcszögletű medencéket építettek. Iszlám szokás szerint rögtön, magára a forrásra. Nekik köszönhetjük a Rác fürdő mellett a mai Rudas, a Király és a Veli Bej fürdőt is. Ez utóbbit sokan még Császár fürdő néven ismerik. A török és az angol utazók feljegyezték, hogy a Hódoltság területén rengeteg fürdő épült és azt is tudjuk, hogy ekkortáj Bizánc mellett Buda volt a legnagyobb fürdőváros!  Mária Terézia császárnő kezdte el összeíratni, hogy hol van a birodalma területén gyógyvíz. A megélénkülő érdeklődés a következő századokra is átterjedt, elkezdték kutatni a gyógyvizeket. Than Károly magyar kémikus fedezte fel a karbonszulfidot a harkányi gyógyvízben. Ennek az anyagnak köszönhető, hogy ez a víz gyógyítja a kellemetlen bőrbetegséget a pszoriázist! A hazai gyógyvízkutatás legnagyobb alakja Zsigmondi Vilmos bányamérnök, negyvenéves korában kezdett el gyógyvizek kutatásával foglalkozni. Harkányban ő fúrta az első artézi kutat, de a Margit-szigeten is ő talált először gyógyvizet. Egyik legnagyobb munkája 1868-ban kezdődött, Pesten, a Városligetben akart forrást találni. Sokan nem hittek neki, saját költségén kezdte a fúrást – ma neki köszönhetjük a Széchenyi- fürdőt! A fürdőkkel való foglalkozás tudománnyá vált, 1891-ben megalakult a Magyar Balneológiai Egyesület. Kutatásai európai színvonalúak voltak. Nem volt véletlen, hogy 1937-ben Budapesten rendezték a Nemzetközi Fürdőügyi Konferenciát. Legközelebb ilyenre nálunk 1982-ben került sor. Az első konferencián hangzott el az a mondat, amit a mai napig is szem előtt kellene tartanunk: Budapest a világon az egyetlen olyan főváros, ahol közel 130 termálforrás található. Ezért aztán méltán viselheti a „Világ fürdőváros” nevet és egy német vendég a rendezvényen a következőket mondta: „Egyetlen város sem tarthat igényt erre több joggal, mint Budapest, amelyet a természet pazar bőkezűséggel halmozott el kitűnő hatású gyógyvizekkel, páratlan természeti szépségekkel, amellett Budapestet magas orvosi felkészültsége, gyógyintézeteinek kitűnő felszerelése, a tudományos kutatás magas színvonala méltóvá teszi, hogy a gyógyfürdők ügyét innen intézzék!” Azóta éppen 85 év telt el!