Munkabüszkeség

A munka egykor …A munkáról, a munkavégzésről manapság nem igazán lehet elfogulatlanul szólni, és talán nem is kell. Mármint akkor, ha nem a fizikaórákon elhangzó, és a gőzgépek elméleti alapjait taglaló munkavégzési fogalomkörben maradunk. Ez természetesen továbbra is többé-kevésbé egzakt módon megközelíthető és számokkal leírható. A hétköznapokban azonban inkább azt a fogalomkört értjük munka, illetve munkavégzés alatt, mely kiemelte állítólag az embert az állatvilágból. Vagy részben kiemelte. Vagy része volt a kiemelkedésben. Kinek-kinek vérmérséklete szerint, hiszen a személyes tapasztalatok nyomán szinte biztosan sokféle képzet jelenik meg az emberek tudatvilágában a munka, és nem különben a munkahelyek emlegetésekor.

A munka egykor …A munkáról, a munkavégzésről manapság nem igazán lehet elfogulatlanul szólni, és talán nem is kell. Mármint akkor, ha nem a fizikaórákon elhangzó, és a gőzgépek elméleti alapjait taglaló munkavégzési fogalomkörben maradunk. Ez természetesen továbbra is többé-kevésbé egzakt módon megközelíthető és számokkal leírható. A hétköznapokban azonban inkább azt a fogalomkört értjük munka, illetve munkavégzés alatt, mely kiemelte állítólag az embert az állatvilágból. Vagy részben kiemelte. Vagy része volt a kiemelkedésben. Kinek-kinek vérmérséklete szerint, hiszen a személyes tapasztalatok nyomán szinte biztosan sokféle képzet jelenik meg az emberek tudatvilágában a munka, és nem különben a munkahelyek emlegetésekor.

Ez utóbbiak kapcsán nem kerülhetőek meg azok a motivációs rendszerek, melyek az egyénben belül, vagy az egyéntől függetlenül szerepet kapnak a munkálkodás során. Ahogy arról korábban már esett szó az euroASTRA oldalain (http://www.euroastra.info/node/14242/  is. Nem feledkezve meg arról sem, hogy igen jelentős, de sokszor destruktív motivátor lehet a félelemkeltés, a megfélemlítettség. Beleértve ebbe természetesen azokat a tényezőket is, melyek közvetve hatnak. A fenyegetettségi paletta ugyanis folyamatosan bővülni látszik az emberiség történelme során, és a fizikai behatások mellett egyre nagyobb szerepet kapnak a társadalmi hatások. Például a jogi környezet kiváltotta vagy az egzisztenciális deprivációtól való félelem. Mert kár lenne figyelmen kívül hagyni a társadalmi státuszvesztéstől való félelmeket, vagy a már bekövetkezett státuszvesztés romboló hatásait. Ez utóbbi esetek természetesen már nem a munkavégzés motivációs rendszerében kapnak nagyobb szerepet. Bár kétségtelenül hatnak akkor, amikor valaki elvállal valamilyen munkát, vagy arcát adja az adott munkavégzéshez.

Az arc adása az, ami szöget üthet az ember fejében akkor, ha a minapi televíziós riportra gondol. Az ugyanis a közmunkáról szólt, és nagyban tudósítottak arról, hogy immár akár több diplomával is utcaseprésre lehet kényszeríteni valakit. Igaz, csak jogi és egzisztenciális kényszerrel. Ám ettől a kényszernek a kényszer volta aligha változik. Ismert természetesen az a mondás, melynek lényege szerint a munka nem szégyen. S tényleg nem az, ha van valami értelme. Ha pedig elég optimistán próbálunk a világba tekinteni, akkor a közmunkának van értelme, és nem a „Domb” című film munkavilágát idézik. Ugyanakkor a riportban megszólaltatottak rendre azt kérték, hogy arcuk ne szerepeljen közvetítésben. Mert bár a munka lehet, hogy nem szégyen, a kényszermunka mégsem hozza el a felhőtlen örömet. Különösen nem akkor, ha valaki több év elhivatott tanulás és pályaszeretet után kényszerül olyan munkát végezni, mely alapjaiban teszi ignorálttá egész korábbi szakmai életét. Ebből a szempontból tehát teljesen megérthető, ha a szélesebb környezete számára y anonim szeretne maradni. Éppen úgy, mint az az egyik ismeretterjesztő filmben megszólaltatott prostituált, aki, más városba költözve, még a szülei számára is ápolónő volt. Mert a társadalmi kényszer- és elvárás-rendszer nem minden esetben találkozik az egyén számára megélhető, és a közösség előtt felvállalható szereppel.

Az említett riport kapcsán megállapítható, hogy diplomás pszichiáterként az énkép összeütközésbe kerülhet az említett kényszer szülte szereppel. S valószínűleg ezzel magyarázható, ha a riportalany kéri arca kitakarását ahelyett, hogy büszkén felvállalná az egyébként akár hasznosnak is tekinthető közmunkát. Noha a társadalmi erőforrás pazarlását talán jobban is demonstrálná az utóbbi megoldás. Azon egyszerű okból, hogy egy diploma, melyet esetleg több éves szakmai munka is hitelesít, alighanem többre lenne érdemes, mint egy billegő asztal alá szorítva vagy nosztalgikus díszként őrizve. Ha tehát egy társadalom nem becsüli meg a szakmájában kiképzett embereket, akkor hiú ábránd elvárni, hogy a tudás megbecsült társadalmi érték legyen. Ez elvezet ahhoz a többször körberágott gumicsonthoz is, mely a tanárok életpályamodelljeihez és megbecsüléséhez is utat mutat. Amúgy parasztosan juttatva az emberek eszébe olyan gondolatokat, hogy vajon azok, akik az említett közmunkák elméleteit kidolgozták, és gyakorlati megvalósításukat gardírozzák, miért nem tesznek próbát maguk is. Lehúzva, például polgármesterként, pár hónapot akár ároktakarítással. Mert ugyebár a munka nem szégyen. Tehát neki sem lenne szégyen nem csak turistáskodni a munka frontján, hanem az első vonalban harcolni.

Vált vetve azokkal, akik kényszerből vállalják az említett szerepeket. Esetleg többet megőrizve emberségükből, mint ami elsőre látszana. Mert ők még szégyellik a kényszerből bevállalt szerepet. Olyan körülmények között, amikor egyre szélesebb rétegek találják magukat a munkahelyeken kívüli kényszerpályákon. Miközben az ígéreteken kívül semmi nem szól munkahelyekről, és a munka nélkül maradó pszichiáter is jobban teszi, ha új munkatársaiban a lelket tartva marad ember. Annyira amennyire a körülmények engedik, és addig, amíg a körülmények lehetővé teszik. Nosztalgiázva akár a korábbi korokról, amikor az ország már túlesett az utcaseprő diplomás közképén. Mert a nosztalgia jó dolog. Egy pohár bor mellett elpipázgatva biztosan. De nem feltétlenül akkor, amikor a tudás értékéről a társadalom szintjén kellene tudni állást foglalni.

Simay Endre István