Távoli rokonomat  százéves születésnapján a polgármester személyesen köszöntötte fel hatalmas ajándék kosárral. Másnap váratlanul elhunyt. A rokonom. Nekem jutott az a szomorú kötelesség, hogy eltemessem és közöljem a történteket újsághirdetés útján. A temetés egy vagyonba került. De ez még semmi. Elballagtam az erre szakosodott céghez, amelynek kényelmes várótermében megfogalmaztam a gyászjelentés első változatát.

 

Távoli rokonomat  százéves születésnapján a polgármester személyesen köszöntötte fel hatalmas ajándék kosárral. Másnap váratlanul elhunyt. A rokonom. Nekem jutott az a szomorú kötelesség, hogy eltemessem és közöljem a történteket újsághirdetés útján. A temetés egy vagyonba került. De ez még semmi. Elballagtam az erre szakosodott céghez, amelynek kényelmes várótermében megfogalmaztam a gyászjelentés első változatát.

 

   „Fájdalomtól megtört szívvel tudatom az ismerősökkel, barátokkal, szomszédokkal, hogy Karvaly (Krügel) Elekné, született Kemény Abigél (Bice néni) folyó hó elsején, százéves korában rövid, de szívós betegség következtében elhunyt. Bice néni hetven évig dolgozott a Városgazdálkodási Zrt.-nél mint közterület felügyelő, csősz, élete egyik szakaszában mint főcsősz. Pótolhatatlan űrt hagyott maga után. Kívánsága szerint csendben temettük el. Drága Bicénk! Míg élünk, nem felejtünk!"

 

   A fekete Chanel-kosztümben, zsabós fehér blúzban pompázó kisasszony megnézte a szöveget, megszámolta a betűket, elkérte a személyi igazolványomat és a lakcímkártyát, megkérdezte hány napilapban kívánom közzétenni a hírt. Közöltem, hogy négy napilap elég lesz. Ekkor közölte a végeredményt. Vastag gyászkeretben, három napilapban, sürgősségi felárral kétszázharmincnégyezer forint.

 

   Elgondolkodtam, mondhatni elképedtem. Tulajdonképpen elég távoli rokonom volt    Abigél néni. Őszintén megvallva nem is szerettem olyan nagyon. Élete utolsó évtizedeiben elég szekánt volt szegény. Visszakértem a szöveget és újrafogalmaztam.

 

   „Fájdalmas szívvel tudatom mindenkivel, hogy Karvaly Elekné (Bice néni) százéves korában váratlanul elhunyt. A Városgazdálkodási Zrt. hűséges munkatársa volt. Halála nagy csapás mindannyiunknak. Óhaja szerint szűk körben temettük el.  Bice néni! Sosem felejtünk el!"

 

   Átnyújtottam az új szöveget. Két napilapban kértem a közlését. Vékony gyászkeretben, apró betűkkel. A kisasszony újra számolt. Száztizenhétezer ötszáz. Ejnye, morogtam magamban, tulajdonképpen ki nem állhattam a vénasszonyt, ronda egy természete volt, mindenbe beleszólt, kéretlenül osztogatta a tanácsait. Átfogalmaztam újra a hirdetést.

 

   „A gyászoló család közli, hogy K. Elekné elhunyt. Legott el is temettük. Részvétlátogatások mellőzését kérjük. Isten veled, Bice néni!"

 

   Új kalkuláció készült. Egy napilap, gyászkeret nélkül. Két hónapon belül közöljük, harminckétezer forint, ez a minimális díj, olcsóbb lehetőség nincsen.

 

   Akkor köszönöm, nem hirdetek, feleltem elszántan. Inkább veszek egy üveg Tokaji Szamorodnit és megiszom Bice néni egészségére. Kézcsókom hölgyem!

 

   Hogy mi ebből a tanulság? Nem kell az életet agyonkomplikálni. A halált meg pláne nem.

Láng Róbert

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük