Pilling János: A búcsú méltósága
Munkácsy ravatala Endenichben: fölötte a Krisztus Pilátus előtt festményének reprodukciója – 1900. május 1.Pilling János neves tanatológus egy tanulmányt készített és a MEK keretében hozzaférhetővé tette a végtisztességről, a búcsú méltóságáról. Arról, hogy az emberi porhüvelynek is joga van a méltó bánásmódra, a hozzatartozóknak tisztességre. Mindenszentek előtti napon ezt az anyagot teljes egészében közreadjuk.
Munkácsy ravatala Endenichben: fölötte a Krisztus Pilátus előtt festményének reprodukciója – 1900. május 1.Pilling János neves tanatológus egy tanulmányt készített és a MEK keretében hozzaférhetővé tette a végtisztességről, a búcsú méltóságáról. Arról, hogy az emberi porhüvelynek is joga van a méltó bánásmódra, a hozzatartozóknak tisztességre. Mindenszentek előtti napon ezt az anyagot teljes egészében közreadjuk.
Pilling János
A búcsú méltósága
(A holttesttel való méltó bánásmód kérdései)
TARTALOM
1. Jogszabályi háttér 1.1. A vonatkozó joganyagok áttekintése és vázlatos ismertetése
1.2. A hazai joganyag vonatkozó részeinek részletes bemutatása
1.3. A hazai joganyag értékelése
3. Nemzetközi jogi és bioetikai kitekintés
4. Botrányok, vizsgálatok, következmények
4.1. A hipofízis ügy
4.2. Az Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosainak jelentései
4.3. A gyöngyösi ügy
5. Méltó búcsúra lehetőséget nyújtó helyiségek kialakítása a kórházakban
5.1. Gyászszoba, búcsúszoba
5.2. A méltó búcsú lehetőségei a kórteremben
Összefoglalás: A jogszabályok, a bioetikai állásfoglalások valamint a tanatológiai könyvek és tanulmányok sem Magyarországon, sem külföldön nem szentelnek jelentősebb figyelmet a holttesttel való méltó bánásmód kérdéseinek. A média azonban egyre gyakrabban ad hírt olyan botrányokról, amelyek a halottakkal való méltatlan bánásmód miatt robbantak ki. Jelen tanulmány áttekinti a kérdéskör jogi és bioetikai hátterét, elemzi a sajtóhírekben és az országgyűlési biztosok jelentéseiben szereplő botrányos eseteket, s mindezek alapján javaslatokat fogalmaz meg a holttesttel való méltó bánásmód körülményeinek megteremtésére.
"Ember-e még, mondd a halott is?
Ugye, hogy nem? Ő már nem ember!
Alvóhoz hasonlít – de mégsem!
Aki meghalt, nem álmodik már!
Szoborhoz hasonlít – de mégsem!
Holt kő az, de nem is volt élő!
A halál mindenhez hasonlít,
de nem azonos semmivel sem."
(Gilgames eposz)
Ember-e a halott? A Gilgames eposz kérdésére nem könnyű a válasz. Nem élő már, de mégsem úgy gondolunk az imént meghalt ember testére, mint ahogyan egy élettelen tárgyra. Nem is olyan régen a magyar nyelvben sajátos kifejezést használtak erre: holtember. Ír erről Krúdy Gyula ("A késő őszi napon megpirosodott a kis emeletes ház ódon vakolata, megpirosodott a falba épített gömbölyű kapu, amely csak akkora volt, hogy a legkövérebb vőlegény és holtember is kiférjen rajta…"[1]), és Tersánszky J. Jenő is ("Jó-jó, hátha úgy volna itten nálatok ezzel a verekedéssel, ahogy mondod, akkor csupa holtember maradna a fehérnépeknek köztetek"[2]), de őrzik ezt a földrajzi elnevezések is: a Bükkben van "Holtember tető", a nyírbátori járásban pedig két "holtember" nevű erdőrész is található (Hoffmann, 1993). Azonban ma már senki sem használja ezt a kifejezést az elhunyt testének megnevezésére: holttestről beszélünk vagy halottról, rosszabb esetben hulláról, tetemről. A holtember napjainkban már kevésbé ember, a test a halál pillanatában tárgyiasul. Bár a holttest magában hordozza az élettelen tárgyak sajátosságait, mégsem tudunk teljesen tárgyként viszonyulni hozzá. Nem tudjuk besorolni.
Ez a bizonytalanság nem csupán az egyén szintjén jelenik meg, hanem társadalmi szinten is. Könyvtárnyi szakirodalom foglalkozik ma már a haldoklók gondozásával, szerte a világon könyvek és tanulmányok ezrei értekeznek a gyász lélektanáról és a gyászolók segítéséről – alig található azonban szakirodalom a holttesttel való bánásmód kérdéseiről. Jogszabályaink foglalkoznak az élőknek a holtakkal kapcsolatos feladataival – alig mondanak azonban bármit is magáról a holttestről. Állásfoglalások, nyilatkozatok, szakmai irányelvek sokasága jelent már meg arról, hogy hogyan biztosítható a haldoklók emberi méltósága – ezek egyike sem tesz azonban említést a holttesttel való méltó bánásmódról. Ha azonban nincsenek elveink, szabályaink a holttest méltóságának biztosítására, akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy a jelenlegi gyakorlat újra és újra megdöbbenést és felháborodást válthat ki a hozzátartozókból, s így a holttestekkel való bánásmód körül újabb és újabb botrányok robbannak ki.
Szinte mindnyájunknak volt vagy lesz halottunk. Mindnyájunk érdeke, hogy méltóan bánjanak holttestükkel.
Tanulmányunkban áttekintjük a holttestekkel kapcsolatos hazai jogszabályokat, bioetikai elveket, megvizsgáljuk az utóbbi évek holtestekkel kapcsolatos botrányainak tapasztalatait, s megoldási javaslatokat fogalmazunk meg.
1.1. A vonatkozó joganyagok áttekintése és vázlatos ismertetése
A hazai jogrendben a következő jogszabályok rendelkeznek a holttestekkel kapcsolatos tennivalókról, s a kegyeletről:
– 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről
-
- XII. fejezet: A halottakkal kapcsolatos rendelkezések
216. § Meghatározások
217. § Halottvizsgálatra vonatkozó szabályok
218. § Rendkívüli halálra vonatkozó szabályok
219. § Kórbonctani vizsgálatra vonatkozó szabályok
220. § Szerv vagy szövet eltávolítása kórbonctani vizsgálat során
221. § Kórbonctani vizsgálat kérelmére vonatkozó szabályok
222. § Holttesten végzett orvosi beavatkozások
(Mivel vizsgált témánk szempontjából e joganyag kiemelt jelentőségű, ezért szövegét a következő alfejezetben teljes terjedelmében idézzük.)
-
- XI. fejezet: Szerv, szövet eltávolítása halottból
E fejezet egyes paragrafusai (211-214) ismertetik azokat a szabályokat, amelyek a halottból történő szerv ill. szöveteltávolításra vonatkoznak.
– 34/1999. (IX. 24.) BM-EüM-IM együttes rendelet az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvénynek a halottakkal kapcsolatos rendelkezései végrehajtásáról, valamint a rendkívüli halál esetén követendő eljárásról
A rendelet részletezi a halottvizsgálatra, a halottvizsgálati bizonyítványra, a kórbonctani vizsgálatra, a hatósági és az igazságügyi orvosi boncolásra vonatkozó szabályokat, valamint tartalmaz néhány rendelkezést a holttest szállításával, eltemetésével, elhamvasztásával kapcsolatban.
– 18/1998. (XII. 27.) EüM rendelet az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvénynek a szerv- és szövetátültetésre, valamint -tárolásra és egyes kórszövettani vizsgálatokra vonatkozó rendelkezései végrehajtásáról
Ez a rendelet tartalmazza a halottból történő szerv- vagy szöveteltávolítás részletes szabályait (6. 7. és 8. §-ok), valamint a szerv vagy szövet eltávolításával kapcsolatos tiltakozó nyilatkozatra vonatkozó szabályokat (9. 10. és 11. §-ok). A rendelet 2. számú melléklete ismerteti az agyhalál megállapításának kritériumait.
– 1999. évi XLIII. törvény a temetőkről és a temetkezésről
A mindennapokban gyakran "kegyeleti törvény"-ként emlegetett jogszabály főbb részei az alábbiak:
I. Fejezet: Általános rendelkezések
1. § Alapelvek
2. § A törvény hatálya
3. § Értelmező rendelkezések
II. Fejezet: A temető
4-7. § Általános szabályok
8-12. § Temető létesítése, lezárása, megszüntetése, újra-használatbavétele
13-15. § A temető fenntartása
16-18. § A temető üzemeltetése
19-24. § A temetés
III. Fejezet: Temetkezési szolgáltatások
25-27. § Általános rendelkezések
29-34. § A temetkezési szolgáltató
35-36. § Halottszállítás
37-38. § Halotthamvasztás
IV. Fejezet: Vegyes rendelkezések
39. § A kegyeleti közszolgáltatási szerződés
40. § (1) A temetési helyek, illetőleg az újraváltás díja
41. § Felhatalmazások
42. § A temető használatának szabályaira vonatkozó önkormányzati rendelet megalkotásáról
43. § Átmeneti és záró rendelkezések
– 145/1999. (X. 1.) Korm. rendelet a temetőkről és a temetkezésről szóló 1999. évi XLIII. törvény végrehajtásáról.
A kegyeleti törvény végrehajtási utasítása tartalmazza a temetőre, temetkezési emlékhelyre, a temető létesítményeire, a temetési helyre, a temetési hely feletti rendelkezési jog időtartamára, a lezárásra és a megszüntetésre, a temetői munkákra, a temetés feltételeire, a hamvasztásos temetésre, az urnaelhelyezésre, -kiadásra, hamvak szórására, a sírnyitásra, a nyilvántartásra, halottszállításra, a temetkezési szolgáltatásra, a temetőüzemeltetésre, valamint a hamvasztóüzemi működésre vonatkozó rendelkezéseket.
– 146/1999. (X. 1.) Korm. Rendelet a Nemzeti Kegyeleti Bizottság szervezetéről és feladatairól
A kegyeleti törvény adott lehetőséget a Nemzeti Kegyeleti Bizottság megszervezésére. Az erről szóló rendelet – 146/1999. (X. 1.) Korm. Rendelet a Nemzeti Kegyeleti Bizottság szervezetéről és feladatairól – alapján a Bizottság feladatai elsősorban a nemzeti sírkertekkel és a nemzeti gyásszal kapcsolatosak. A nemzeti sírkertté nyilvánítás szabályait 2001. MK 93 közlemény részletezi, míg a nemzeti gyásszal kapcsolatos rendelkezéseket a 237/2001. (XII. 10.) Korm. rendelet tartalmazza.
Tanulmányunk témaköréhez kapcsolódnak még a következő jogszabályok:
– Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény néhány további paragrafusa:
10. § A beteg ember méltóságáról
19. § (2) A beteg önrendelkezési joga halála esetén a holttestet érintő beavatkozásokra vonatkozóan
99. § A haldokló méltóságáról
– A Büntető törvénykönyv egyes paragrafusai
173/H. § Egészségügyi önrendelkezési jog megsértése
173/H. § Emberi test tiltott felhasználása
181. § Kegyeletsértés
– Az 1959. évi IV. törvény a Polgári Törvénykönyvről
A személyek polgári jogi védelme. A személyhez fűződő jogok
85. § (3) Meghalt személy emlékének megsértése
– 1062/B/1997. AB végzés
Tanulmányunk témaköre szempontjából az Alkotmánybíróságnak ez a végzése – amely az Alkotmány 54. §-ának értelmezésére irányuló indítványt visszautasításáról szól -, kiemelt figyelmet érdemel, mivel ebben az esetben az indítványozó arra vonatkozólag kérte az Alkotmánybíróság értelmezését, hogy a holttestet is megilleti-e az élő embert alkotmányosan megillető emberi méltósághoz való jog. Az indítványt az Alkotmánybíróság formai ok miatt, érdemi vizsgálat nélkül utasította el.
1.2. A hazai joganyag vonatkozó részeinek részletes bemutatása
A fentiekben ismertetett jogszabályok jelentős része olyan adminisztratív rendelkezéseket tartalmaz – pl. a halottvizsgálati bizonyítványra, a halotti anyakönyvi kivonatra vonatkozólag -, amelyek a vizsgált témakörünk szempontjából kevésbé relevánsak, ezért ebben a részben a hazai jogszabályok közül a holttesttel való bánásmódra, az emberi méltóságra, a kegyeletre vonatkozó részeket emeljük ki.
1.2.1. 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről
XII. fejezet: A halottakkal kapcsolatos rendelkezések
216. § E fejezet alkalmazásában
a) klinikai halál: a légzés, a keringés vagy az agy működésének átmeneti megszűnése, amely nem jelenti a halál vagy az agyhalál beálltát;
b) agyhalál: az agy – beleértve az agytörzset is – működésének teljes és visszafordíthatatlan megszűnése;
c) halál: amikor a légzés, a keringés és az agyműködés teljes megszűnése miatt a szervezet visszafordíthatatlan felbomlása megindul;
d) perinatális halál:
da) a halál a méhen belül a terhesség 24. hete után következett be, vagy ha a méhen belül elhalt magzat hossza a 30 cm-t vagy tömege az 500 g-ot eléri,
db) amikor a halál az újszülött megszületését követő 168 órán belül következik be, függetlenül az újszülött hosszától vagy tömegétől.
217. § (1) A halál bekövetkezését halottvizsgálattal kell megállapítani. A halottvizsgálat minden olyan körülményre kiterjed, amely a halál
a) bekövetkezése tényének,
b) bekövetkezése módjának (természetes módon bekövetkezett vagy rendkívüli halál),
c) okának
megítéléséhez szükséges.
(2) Az (1) bekezdés a) pontjában foglaltak megállapítására a mentőtiszt vagy a külön jogszabály szerinti orvos jogosult. Az (1) bekezdés b)-c) pontjában foglaltak megállapítására kizárólag a külön jogszabály szerinti orvos jogosult.
(3) A halottat, perinatális halál esetén a magzatot, valamint az újszülöttet csak a halál bekövetkezését megállapító orvosi halottvizsgálat után lehet kórbonctani vizsgálat, eltemetés, elhamvasztás vagy szerv-, szövetkivétel céljából a halál bekövetkezésének helyéről elszállítani.
(4) A halottvizsgálatra és a halottakkal kapcsolatos orvosi eljárásra vonatkozó szabályokat külön jogszabály állapítja meg.
218. § (1) Rendkívüli halál esetén hatósági eljárást kell lefolytatni és az elhunyt hatósági boncolását kell elrendelni.
(2) A hatósági boncolás célja a halál okának, bekövetkezése körülményeinek tisztázása.
(3) Rendkívüli az a halál, amelynek természetes módon való bekövetkezését a körülmények kétségessé teszik, így
a) bekövetkezésének körülményei bűncselekmény elkövetésére utalnak,
b) közlekedési vagy foglalkozás körében bekövetkezett baleset okozta vagy annak gyanúja merül föl,
c) egyéb baleset vagy mérgezés okozta, és a halál bekövetkezésével összefüggésben szükséges a felelősség vizsgálata,
d) öngyilkosság okozta, vagy a körülmények arra utalnak,
e) az egészségügyi ellátás során következett be, és az egészségügyi dolgozó foglalkozási szabályszegésének gyanúja merül föl,
f) bekövetkezésének előzményei, körülményei ismeretlenek, és nem állnak rendelkezésre olyan adatok, amelyekből megalapozottan következtetni lehetne a halál bekövetkeztének körülményeire,
g) fogvatartott elhalálozása esetén.
(4) A személyazonosság megállapításáig a rendkívüli halál esetén követendő eljárást kell alkalmazni, ha az elhunyt személyazonossága ismeretlen.
(5) A rendkívüli halál esetén követendő eljárásra és hatósági boncolásra vonatkozó rendelkezéseket külön jogszabály állapítja meg.
219. § (1) Az elhunyt személyt – függetlenül attól, hogy fekvőbeteg-gyógyintézetben vagy azon kívül hunyt el – kórbonctani vizsgálat alá kell vonni, ha
a) a halál oka klinikai vizsgálatokkal nem volt megállapítható,
b) perinatális halál esetén,
c) az elhunyt szervátültetés donora vagy recipiense volt,
d) az elhunyt foglalkozási eredetű megbetegedésben szenvedett, és annak gyanúja merült föl, hogy a halál oka ezzel van összefüggésben,
e) az elhunyt szervezetébe újra felhasználható, nagy értékű műszert vagy eszközt ültettek – amennyiben az nem képezi az elhunyt tulajdonát -, kivéve, ha a műszer vagy eszköz jellege nem kívánja meg az elhunyt kórbonctani vizsgálatát,
f) az esetnek tudományos vagy oktatási jelentősége van,
g) az elhunytat hamvasztani kívánják, kivéve a (3) bekezdés szerinti rendelkezéseket,
h) a 16. § (1)-(2) bekezdése szerinti személy ezt kéri.
(2) Az (1) bekezdés szerinti esetek kivételével az elhunyt személy kórbonctani vizsgálatától el lehet tekinteni az alábbi feltételek együttes fennállása esetén:
a) a halál természetes eredetű,
b) a halál oka egyértelműen megállapítható,
c) a kórbonctani vizsgálattól további lényeges megállapítás nem várható,
d) fekvőbeteg-gyógyintézetben elhunyt esetén a kezelőorvos és a patológus szakorvos, fekvőbeteg-gyógyintézeten kívül elhunyt esetén a kezelőorvos a kórbonctani vizsgálatot nem tartja szükségesnek.
(3) A kórbonctani vizsgálat elvégzésétől a (2) bekezdés szerinti feltételek fennállása esetén el lehet tekinteni, ha az elhunyt még életében vagy hozzátartozója a halált követően kérte a kórbonctani vizsgálat mellőzését, az (1) bekezdés f)-g) pontjában meghatározott esetben is. Nem mellőzhető a kórbonctani vizsgálat, ha az elhunyt még életében vagy a halált követően a hozzátartozó azt írásban kérte.
(4) A kórbonctani vizsgálat mellőzéséről fekvőbeteg-gyógyintézetben elhunyt személy esetében a fekvőbeteg-gyógyintézet (egyetemi klinika) orvos igazgatója, egyéb esetekben az egészségügyi hatóság írásban dönt.
(5) A kórbonctani vizsgálat célja
a) a halál bekövetkezését megelőzően kialakult valamennyi kóros állapot részletes vizsgálata és a betegség megállapítása,
b) a népesség megbetegedési és halálozási okainak feltárása,
c) az egészségügyi ellátás során alkalmazott diagnosztikai és gyógyító eljárások hatékonyságának ellenőrzése,
d) az orvosi és gyógyszerészeti tudomány fejlődésének elősegítése.
220. § (1) Kórbonctani vizsgálat vagy hatósági boncolás során szerv-, illetve szövet
a) a halál alapjául szolgáló betegség, a halál közvetlen okának, továbbá a halál körülményeinek megállapítása,
b) amennyiben ellene az elhunyt életében nem tiltakozott, oktatás és kutatás, egyéb gyógyító célú felhasználás, valamint átültetés [211. § (1) bekezdés] érdekében távolítható el.
(2) Fogva tartott személy holttestéből szerv vagy szövet nem távolítható el, kivéve, ha az a halál okának és körülményeinek megállapítása érdekében történik, illetőleg tudományos célt szolgál.
(3) Az átültetés kivételével egyéb gyógyító célú felhasználás érdekében történő szerv vagy szövet kivételével járó költségek megtérítését a fekvőbeteg-gyógyintézet kérheti a szervet vagy szövetet felhasználótól.
(4) A kórbonctani, illetve a hatósági boncolás elvégzése után a holttestet a kegyeleti szempontok figyelembevételével helyre kell állítani.
221. § (1) A 219. § (1) bekezdés h) pontja szerinti nyilatkozatot közokiratba vagy teljes bizonyító erejű magánokiratba kell foglalni.
(2) A nyilatkozattételnek az (1) bekezdés szerinti formai követelményeitől el lehet tekinteni, ha a beteg fekvőbeteg-gyógyintézetben van és az írásbeli nyilatkozattétel jelentékeny nehézségekkel járna. Ebben az esetben két tanú együttes jelenlétében szóbeli nyilatkozatot lehet tenni, amelyet a fekvőbeteg-gyógyintézet írásba foglal.
222. § (1) Orvostudományi egyetemi oktatási célból holttesten orvosi beavatkozást végrehajtani akkor szabad, ha az elhunyt ez ellen életében nem tiltakozott. Az elvégzett beavatkozás nem zavarhatja a halál okának megállapítását és a holttest kegyeleti szempontok figyelembevételével történő helyreállítását.
(2) Orvostudományi egyetemi anatómiai oktatás céljára átadható azon személy holtteste, aki életében
a) ehhez kifejezett beleegyezését adta, vagy
b) ez ellen nem tiltakozott, továbbá temetésére kötelezett hozzátartozója – amennyiben van ilyen – a halált követően 30 napon belül írásban beleegyezett.
(3) Az átadás csak ingyenes lehet.
1.2.2. Önrendelkezési jog
Az egészségügyi törvény lehetővé teszi az önrendelkezési jog bizonyos keretek közti kiterjesztését a halál utáni időszakra is. A törvény 19. § (2) szerint: A betegnek – e törvény keretei között – joga van arra, hogy halála esetére rendelkezzen a holttestét érintő beavatkozásokról. A beteg e törvény rendelkezései szerint megtilthatja, hogy holttestéből szervet és szövetet átültetés, egyéb gyógyító célú felhasználás, kutatás vagy oktatás céljából eltávolítsanak.
E szabály megszegését a BTK büntetni rendeli:
173/H. §: Egészségügyi önrendelkezési jog megsértése.
(2) Az (1) bekezdés szerint büntetendő, aki tiltakozó nyilatkozat ellenére halottból szervet, illetőleg szövetet távolít el.
(3) Aki a beleegyezéshez, illetőleg hozzájáruláshoz kötött, az (1) bekezdés szerinti egészségügyi beavatkozást, orvostudományi kutatást, szerv- vagy szövetkivételt, illetőleg szerv- vagy szövetátültetést gondatlanságból a jogosult beleegyezése, illetőleg hozzájárulása nélkül végez, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.
173/I. §: Emberi test tiltott felhasználása
(1) Aki emberi gént, sejtet, ivarsejtet, embriót, szervet, szövetet, halott testét vagy annak részét jogellenesen megszerez, vagyoni haszonszerzés végett forgalomba hoz, vagy azzal kereskedik, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés öt évig terjedő szabadságvesztés, ha az (1) bekezdésben meghatározott bűncselekményt gyógyintézet alkalmazottja a foglalkozása körében követi el.
(3) A büntetés az (1) bekezdés esetén öt évig, a (2) bekezdés esetén két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekményt
a) üzletszerűen,
b) bűnszövetségben
követik el.
(4) Aki az emberi test tiltott felhasználására irányuló előkészületet követ el, vétség miatt az (1) bekezdés esetén egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel, a (2) bekezdés esetén két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.
Az önrendelkezési jog kiteljesítése egyes esetekben kiterjedhet a boncolás tilalmára, vagy éppen annak kérelmére is. Az Egészségügyi törvény 219. § (1) szerint: Orvostudományi egyetemi oktatási célból holttesten orvosi beavatkozást végrehajtani akkor szabad, ha az elhunyt ez ellen életében nem tiltakozott. Az elvégzett beavatkozás nem zavarhatja a halál okának megállapítását és a holttest kegyeleti szempontok figyelembevételével történő helyreállítását.
A 219. § (3) szerint: A kórbonctani vizsgálat elvégzésétől a (2) bekezdés szerinti feltételek fennállása esetén el lehet tekinteni, ha az elhunyt még életében vagy hozzátartozója a halált követően kérte a kórbonctani vizsgálat mellőzését, az (1) bekezdés f)-g) pontjában meghatározott esetben is. Nem mellőzhető a kórbonctani vizsgálat, ha az elhunyt még életében vagy a halált követően a hozzátartozó azt írásban kérte.
1.2.3. Szerv vagy szövet eltávolítása halottból
Az egészségügyi törvény értelmében halottból szerv vagy szövet abban az esetben távolítható el, ha az elhunyt ezzel kapcsolatban korábban nem tett tiltakozó nyilatkozatot. Szerv vagy szövet eltávolítására abban az esetben kerülhet sor, ha egy háromtagú orvosi bizottság tagjai (egybehangzóan, s egymástól függetlenül) megállapították az agyhalál beálltát.
A törvény vonatkozó részei a következők:
211. § (1) Halottból szerv, illetve szövet eltávolítására átültetés céljából akkor kerülhet sor, ha az elhunyt életében ez ellen nem tett tiltakozó nyilatkozatot. Tiltakozó nyilatkozatot a cselekvőképes személy írásban (közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban) vagy – amennyiben írásbeli nyilatkozatot egyáltalán nem vagy csak jelentékeny nehézséggel tudna tenni – kezelőorvosánál szóban tehet. Korlátozottan cselekvőképes személy tiltakozó nyilatkozatot törvényes képviselőjének közreműködése nélkül is tehet. A cselekvőképtelen személy helyett tiltakozó nyilatkozatot törvényes képviselője tehet.
(2) A kezelőorvos a szerv, illetve szövet eltávolítására rendelkezésre álló időn belül köteles meggyőződni arról, hogy az elhunytnál maradt-e tiltakozó nyilatkozat.
(3) Amennyiben az írásbeli nyilatkozat az eltávolításra rendelkezésre álló időn belül nem kerül elő, illetve ilyet nem juttatnak el a kezelőorvoshoz, annak hiányát kell vélelmezni.
(4) Amennyiben az elhunyt kiskorú volt és tiltakozó nyilatkozat nem lelhető fel, a szerv-, szöveteltávolítás csak akkor kezdhető meg, ha ahhoz törvényes képviselője írásban hozzájárult.
212. § (1) A szerv, szövet eltávolítása akkor kezdhető meg, ha egy háromtagú orvosi bizottság (a továbbiakban: bizottság) tagjai – véleményüket egymástól függetlenül kialakítva – egybehangzóan, az egészségügyi miniszter rendeletében meghatározott módon megállapították az agyhalál beálltát.
(2) A bizottság tagjai az egészségügyi intézmény vezetője által erre a feladatra kijelölt, kellő gyakorlattal rendelkező és erre irányuló továbbképzésben részt vett szakorvosok.
(3) A bizottságnak nem lehet tagja az az orvos, aki a szerv, szövet kivételében, átültetésében vagy a recipiens gyógykezelésében részt vesz.
(4) A bizottság jegyzőkönyvben rögzíti a klinikai és eszközös vizsgálatok eredményét és a halál valószínű okát.
(5) Az agyhalál megállapítása után a gépi lélegeztetés, valamint a szervezet egyéb funkcióinak mesterséges fenntartása csak abban az esetben indokolt, ha azt az átültetés céljából felhasználandó szervek, illetve szövetek működőképességének megtartása érdekében végzik.
213. § A halottból transzplantáció céljára eltávolított, de fel nem használt szerveket, szöveteket kórszövettani vizsgálatnak kell alávetni.
214. § Szerv- és szövetátültetés céljára – jogszabály eltérő rendelkezése hiányában, a 211. §-ban foglalt keretek között – bűncselekmény áldozatából is sor kerülhet szerv és szövet eltávolítására, amennyiben a nyomozó hatóság ahhoz előzetesen írásban hozzájárulását adta. Ebben az esetben a beavatkozás során okozott elváltozásokat részletesen dokumentálni kell.
1.2.4. Az emberi méltóság tiszteletben tartása
Az emberi méltóság tiszteletben tartása Magyarországon az alkotmányban rögzített alapjog. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerint: A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.
Az Egészségügyi törvény több helyen is említést tesz a beteg ember és a haldokló emberi méltóságáról:
10. § (1) Az egészségügyi ellátás során a beteg emberi méltóságát tiszteletben kell tartani.
99. § (1) A haldokló beteg gondozásának (a továbbiakban: hospice ellátás) célja a hosszú lefolyású, halálhoz vezető betegségben szenvedő személy testi, lelki ápolása, gondozása, életminőségének javítása, szenvedéseinek enyhítése és emberi méltóságának haláláig való megőrzése.
Tanulmányunk témaköre szempontjából kiemelkedő jelentőségű az a kérdés, hogy az emberi méltóság tiszteletének az élő embert megillető joga kiterjed-e a holttestre is. E témakörben született az Alkotmánybíróság említett, 2001. szeptember 11-én kelt, 1062/B/1997. AB végzése:
Az Alkotmánybíróság az Alkotmány rendelkezéseinek értelmezésére irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő végzést: Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 54. §-ának értelmezésére irányuló indítványt visszautasítja.
Indokolás: Az indítványozó az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 1. § g) pontja és 21. § (6) bekezdése alapján indítványozta, hogy az Alkotmánybíróság értelmezze az Alkotmány 54. §-át. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerint: "A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani." Az 54. § (2) bekezdése alapján: "Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és különösen tilos emberen a hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletet végezni." Az indítványozó álláspontja szerint az emberi méltóság morálisan nem szűnik meg a halál bekövetkeztével, ezért kérte az Alkotmány 54. § (1) bekezdésének értelmezését arra vonatkozóan, hogy az élő embert megillető emberi méltósághoz való jog megilleti-e az emberi holttestet a halál pillanata és a holttest eltemetése közötti időszakban. Kérte az indítványozó az Alkotmánybíróság értelmezését arra vonatkozóan is, hogy az embertelen, megalázó elbánásnak az Alkotmány 54. § (2) bekezdésébe foglalt tilalma kiterjed-e a halott emberi testre.
Alkotmányértelmezésre vonatkozó indítványt az Abtv. 21. § (6) bekezdésében, valamint külön törvényben meghatározott jogosult nyújthat be. Az indítványozó nem tartozik a jogosultak közé, ezért az Alkotmánybíróság az indítványt visszautasítja.
Nyitott jogértelmezési kérdés tehát, hogy az emberi méltósághoz való jog megilleti-e a holttestet. A válasz keresésekor mindenesetre érdemes tekintetbe vennünk, hogy a temetés kapcsán a hatályos joganyagok biztosítják az elhunytnak a méltó temetéshez és az emléke méltó megőrzéséhez való jogot.
A Polgári Törvénykönyv 85. § (3) szerint:
Meghalt személy emlékének megsértése miatt bírósághoz fordulhat a hozzátartozó, továbbá az a személy, akit az elhunyt végrendeleti juttatásban részesített. Ha a meghalt személy (megszűnt jogi személy) jó hírnevét sértő magatartás közérdekbe ütközik, a személyhez fűződő jog érvényesítésére az ügyész is jogosult.
A 85. § (3) bekezdéséhez fűzött Bírósági Határozat a következőket tartalmazza:
A temetés méltatlan körülmények között történő lebonyolítása sérti a hozzátartozók kegyeleti jogait [Ptk. 75. § (1) bek., 84. § (1) bek., 85. § (3) bek.].
A kegyeleti jog tágabb értelemben mindenkit megillet, akinek emlékében az elhunyt él.
Bizonyos jogosítványok gyakorlására azonban csak a Ptk. 685. § b) pontjában felsorolt hozzátartozók, a végrendeleti juttatásban részesítettek (örökös, hagyományos), illetve meghatározott feltételek mellett az ügyészjogosult.
A meghalt személy emlékének megőrzését a jóhírnevének, becsületének, emberi méltóságának, magántitkainak és személyes adatainak, továbbá valós gondolatainak a védelme szolgálja leginkább (BH 1996. 250.).
A védelmezett érdekkör másik nagy csoportja azonban szorosan a halálhoz kapcsolódik és a végtisztesség megadását, a halott földi maradványainak tiszteletben tartását követeli meg. Így e sajátos személyhez fűződő jog megsértését jelenti a közfelfogás szerint méltatlan körülmények között lebonyolított temetés (BH 1997. 525.), az eltemetett sírhantjának megszüntetése, fejfájának eltávolítása és a sírhelyére más személy temetése (BH 1976. 311.), a síremlék eltávolítása még akkor is, ha a sírhely-használati jog jogosultja rendelkezett ekként (BH 1981. 356.).
A kegyeleti törvény szerint:
Az Országgyűlés az elhunyt személyek emlékének méltó megőrzése és ápolása, a temetkezés közegészségügyi és kegyeleti rendeltetésének érvényesítése, valamint a temető és temetkezési kultúra fejlesztése érdekében a következő törvényt alkotja:
[…]
1. § (1) A tisztességes és méltó temetés, valamint a halottak nyughelye előtt a tiszteletadás joga mindenkit megillet az elhunyt személyére, vallási, illetőleg lelkiismereti meggyőződésére, valamely faji csoporthoz tartozására, nemzeti-nemzetiségi hovatartozására, a halál okára vagy bármely más megkülönböztetésre tekintet nélkül.
[…]
27. § Az elhalt méltó búcsúztatása céljából a koporsóban történő eltemetés, külföldre szállítás előtt az eltemettető kérésére és költségére a holttest konzerválható. A halottkonzerválás egészségügyi intézet patológiai osztályán végezhető el.
50. § (2) A szolgáltatásban közreműködők a munka során kötelesek méltó magatartást tanúsítani, a kegyeleti igényeknek megfelelő öltözetben munkát végezni.
A kegyeleti törvény indoklása pedig kifejezetten az emberi méltósággal hozza kapcsolatba a törvény céljait:
A temetkezési tevékenység ellátása és a temetők fenntartása, üzemeltetése olyan – részben anyagi-műszaki, részben humán jellegű – egyéni és közösségi célú szolgáltatás, amelynek megszervezése, zavartalan lebonyolítása alapvetően kegyeleti célokat szolgál. Ezt a szolgáltatást – szoros összefüggésben az emberi méltósághoz való alkotmányos alapjoggal – kényszerűen el kell végezni, hiszen a temetkezéssel összefüggő feladatok ellátása közegészségügyi okból nem halasztható.
(1999. évi XLIII. törvény indokolása a temetőkről és a temetkezésről – általános indokolás.)
1.2.5. Jogképesség
Az Alkotmány 56. § szerint: A Magyar Köztársaságban minden ember jogképes.
A Ptk. 22. § szerint: A jogképesség a halállal szűnik meg.
1.2.6. Kegyeletsértés
A köznyelvben gyakran használt "halottgyalázás", "hullagyalázás" kifejezések nem jogi fogalmak. A jog ezek helyett a "meghalt személy emlékének megsértése", illetve a "kegyeletsértés" kifejezéseket használja.
A PTK 85. § (3) szerint: Meghalt személy emlékének megsértése miatt bírósághoz fordulhat a hozzátartozó, továbbá az a személy, akit az elhunyt végrendeleti juttatásban részesített. Ha a meghalt személy (megszűnt jogi személy) jó hírnevét sértő magatartás közérdekbe ütközik, a személyhez fűződő jog érvényesítésére az ügyész is jogosult.
A kegyeletsértést a BTK "A szabadság és az emberi méltóság elleni bűncselekmények" közé sorolja. A BTK 181. §-a szerint: Aki halottat vagy emlékét a 179. vagy a 180. §-ban meghatározott módon meggyalázza, vétséget követ el, és az ott meghatározott büntetéssel büntetendő. (Megjegyzés: a 179. § a rágalmazás, a 180. § becsületsértés vétségét és büntetését határozza meg.[3])
A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának és Polgári Kollégiumának néhány eseti döntése a kegyeletsértés fogalmát tovább pontosítja:
A kegyeletsértés vétségét az valósítja meg, aki a halottat vagy annak emlékét a becsület csorbítására alkalmas tény állításával, híresztelésével, ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezés használatával, avagy a becsület csorbítására alkalmas kifejezés használatával meggyalázza. (BK BH 98/5/212)
Ha a vádlott a temetőben levő síremlékeket megrongálja, magatartása a rongáláson túlmenően a kegyeletsértés vétségét is megvalósítja. (BK BH 82/8/321)
Az elhalt sírjára helyezett virágok széttépésével és szemétbe dobásával az elkövető a kegyeletsértés vétségét valósítja meg. (BK BH 88/7/217)
A meghalt személy emlékét sérti, ha a sajtóközlemény a felderített bűncselekmény áldozatává vált személy holttestéről azonosításra alkalmas módon, a hozzátartozók engedélye nélkül fényképfelvételt közöl. (PK BH 96/5/250)
A temetés méltatlan körülmények között történő lebonyolítása sérti a hozzátartozók kegyeleti jogait [Ptk. 75. § (1) bek., 84. § (1) bek., 85. § (3) bek.]. A kegyeleti jog tágabb értelemben mindenkit megillet, akinek emlékében az elhunyt él. Bizonyos jogosítványok gyakorlására azonban csak a Ptk. 685. § b) pontjában felsorolt hozzátartozók, a végrendeleti juttatásban részesítettek (örökös, hagyományos), illetve meghatározott feltételek mellett az ügyészjogosult. A meghalt személy emlékének megőrzését a jóhírnevének, becsületének, emberi méltóságának, magántitkainak és személyes adatainak, továbbá valós gondolatainak a védelme szolgálja leginkább. (BH 1996. 250.)
A védelmezett érdekkör másik nagy csoportja azonban szorosan a halálhoz kapcsolódik és a végtisztesség megadását, a halott földi maradványainak tiszteletben tartását követeli meg. (BH 1976. 311.)
1.3. A hazai joganyag értékelése
A hazai joganyag körültekintően részletes a holttesttel kapcsolatos tennivalók szabályozása tekintetében: a jogszabályok foglalkoznak a halottvizsgálat, a boncolás szabályaival, a holttest szállításával, eltemetésével, elhamvasztásával stb. A jogszabályok másik – kisebb – csoportja bioetikai jellegű kérdéseket szabályoz: ilyen a szerv vagy szövet eltávolításának, a holttesten végezhető orvosi beavatkozásoknak a szabályozása. Ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy a holttest egy sajátságos "ex lex" állapotban van: miközben vonatkoznak rá jogszabályok, jogi helyzete nem definiált. Részben ennek a következménye, hogy nem tudható bizonyossággal a válasz arra a kérdésre sem, hogy az emberi méltóság védelme vonatkozik-e a holttestre. A hatályos jogszabályok alapján nyilvánvaló, hogy az emberi méltósághoz való alkotmányos jog megilleti az élő embereket, s az is nyilvánvaló, hogy a méltó temetés is mindenkit megillető jog, de a halál időpontja és a temetés közötti időszak megítélése jogi szempontból bizonytalannak tekinthető. Ennek pedig folyománya, hogy fájóan hiányoznak a hazai jogrendből azok a jogszabályok, amelyek biztosíthatnák a holttesttel való méltó bánásmódot ebben az időszakban.
Nyitott kérdésnek tűnik, hogy a jogban egyáltalán jogalanynak tekinthető-e a holttest? Alkotmányunk szerint minden ember jogalany – de az ember fogalmába beletartozik-e a holttest? A kérdés megválaszolásában nem segítenek az analógiák sem, hiszen hasonló kérdés többször merült már fel a magzattal kapcsolatban is, az Alkotmánybíróság azonban e kérdésre nem adott egyértelmű választ. Az Alkotmánybíróság 64/1991. (XII. 17.) határozatában a következőképpen fogalmaz:
A magzat jogalanyiságának kérdése az Alkotmány értelmezésével nem dönthető el. Ezért az Alkotmánybíróság csak a magzat jogalanyiságáról való törvényhozói döntés után, és attól függően mondhat érdemi véleményt az abortusz adott szabályozásának alkotmányosságáról.
A 48/1998. (XI. 23.) AB határozat megerősíti az Alkotmánybíróság korábbi álláspontját.
Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban részletesen kifejtette, hogy a terhességmegszakítás szabályozása során a törvényhozónak (esetleg az alkotmányozónak) abban az előkérdésben kell döntenie, hogy a magzat ember-e, rendelkezik-e jogalanyisággal, azaz kiterjedjen-e az ember jogi fogalma a születés előttre, egészen a fogantatásig. Az Alkotmánybíróság megállapította: az Alkotmány rendelkezései nem adnak kifejezett eligazítást a tekintetben, hogy a magzat jogalany-e, és a kérdés az Alkotmány értelmezésével sem dönthető el. Az Alkotmányból nem következik, hogy a magzat jogalanyiságát el kellene ismerni, de az sem, hogy ne lehetne a magzatot jogilag embernek tekinteni (ABH 1991, 312).
[…] Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság az Abh.-ban a magzat jogalanyisága tekintetében kifejtett gondolatmenetét továbbra is irányadónak tekinti.
(Meg kell azonban jegyeznünk: a magzat jogalanyiságának kérdését esetleg rendező jogszabály természetesen nem adna választ arra a kérdésre, hogy a holttest jogalanynak tekinthető-e; tanulmányunkban a magzat jogalanyiságának kérdését annak az illusztrálására használjuk, hogy az élet végéhez hasonlóan az élet kezdetén is vitatható a jogalanyiság fogalma.)
A jogalanyiság kérdésének megítélésekor figyelembe kell vennünk azt a tényt is, hogy az elhunyt egyes jogai éppen a halál beálltát követően lépnek érvénybe. Sótonyi Péter így ír erről: "A halál folyamat, az egyén biológiai létezésének vége, amely azonban számos jogi következményt von magával. Az állampolgár alapvető jogai és jogosultságai megszűnnek, ugyanakkor más jogai – kegyeleti jog, halál esetére tett rendelkezéseihez fűződő jog – ekkor keletkeznek." (Sótonyi, 2000: 335).
A jogalanyisággal, jogképességgel kapcsolatban eme legfőbb hiányosságok mellett a holttestre vonatkozó jogszabályok helyenként további jogértelmezési kérdéseket is felvetnek. A Ptk. 22. § szerint a jogképesség a halállal szűnik meg – mivel azonban a természetes halál folyamat, nem tudható, hogy a törvényalkotó valójában e folyamatnak melyik pontját jelöli meg, mint a jogképesség végét. Jogképesnek tekinthető-e a klinikai halál állapotában lévő ember, vagy az a kómában lévő ember, akinek életfunkcióit csak mesterségesen, gépek segítségével lehet fenntartani?
A hatályos jogszabályokkal kapcsolatos problémák másik csoportja a jogalkalmazás gyakorlati kérdéseivel kapcsolatos. Ezek egyike a boncolások kérdése. Mivel a jogszabályok nem a boncolás elrendeléséhez, hanem a boncolástól való eltekintéshez követelnek meg lépéseket, ezért a hazai gyakorlatban a kórházban elhunytak többségénél a boncolások szinte rutinszerűen megtörténnek. A jogaikat általában kevéssé ismerő hozzátartozók a boncolást szükségszerű lépésnek vélik, általában nem tudják, hogy bizonyos feltételek mellett kérelmezhetnék ennek az elmaradását.
Az egészségügyi törvény 220. §-a lehetővé teszi, hogy holttestből szervet vagy szövetet oktatási, kutatási célból vagy gyógyítási célzattal a hozzátartozók beleegyezése vagy akár tájékoztatása nélkül távolítsanak el, hiszen a jogszabály nem rendelkezik a hozzátartozók tájékoztatásáról, beleegyezésének szükségességéről.
Kovács József bioetikus egy hasonló problémára hívja fel a figyelmet a holttesten végzett orvosi beavatkozásokkal kapcsolatban. Az Egészségügyi Törvény 222. § (1) szerint: Orvostudományi egyetemi oktatási célból holttesten orvosi beavatkozást végrehajtani akkor szabad, ha az elhunyt ez ellen életében nem tiltakozott. Az elvégzett beavatkozás nem zavarhatja a halál okának megállapítását és a holttest kegyeleti szempontok figyelembevételével történő helyreállítását.
Kovács József erről a következőképpen vélekedik: "A paragrafus arra a lehetőségre utal, hogy közvetlenül a halál után a holttest felhasználható arra, hogy különböző – élőben veszélyes – beavatkozásokat rajta orvostanhallgatók, kezdő orvosok gyakoroljanak. (Például intubálás, centrális vénás katéter bekötése stb.) Ez nyilvánvalóan megengedhető, ha abba a hozzátartozók beleegyeznek. A paragrafus által javasolt feltételezett beleegyezés azonban csak akkor lenne elfogadható, ha a lakosság széles körben tájékozott lenne arról, hogy holttesteken, közvetlenül a halál beállta után – az orvosképzés céljából – gyakorolni lehet. Ebben az esetben az, hogy valaki ez ellen nem tiltakozik, valódi beleegyezést jelentene. A magyarországi lakosság azonban alig tud ezekről a lehetőségekről, s így azt sem tudja, hogy tiltakoznia kellene, ha ő ezzel a gyakorlattal nem ért egyet. Ezért meg kellene fogalmazni legalább egy másik variációt is, mely szerint orvostudományi egyetemi oktatási célból holttesten orvosi beavatkozást végrehajtani akkor szabad, ha ezt hozzátartozója kifejezetten megengedte" (Kovács, 1997).
Mindezek alapján a következő javaslatok fogalmazhatók meg:
- Hasznos volna, ha egy erre jogosult szervezet ismételten kérné az Alkotmánybíróság állásfoglalását a holttest emberi méltóságával kapcsolatban.
- Az Alkotmánybíróság esetleges pozitív állásfoglalása esetén érdemes volna kezdeményezni a hatályos jogszabályok kiegészítését a holttest emberi méltóságának biztosítására vonatkozó rendeletekkel.
- Hasznos lenne összeállítani egy olyan tájékoztató anyagot az elhunytak hozzátartozói számára, ami – többek között – a számukra szükséges jogszabályok magyarázatokkal ellátott ismertetését is tartalmazza. Ebben szerepelhetnének a jogaik (pl.: bizonyos feltételek megléte esetén kérhetik a boncolás mellőzését, megtilthatják a holttesten az orvosi beavatkozásokat, hozzájárulhatnak szervek vagy szövetek kivételéhez stb.), s emellett a tájékoztató tartalmazzon ismertetést a szükséges tennivalókról, ügyintézésekről, valamint a gyásszal kapcsolatos legfontosabb tudnivalókról.
A bioetika leginkább a szervátültetések kapcsán foglalkozik a holttest sorsával. E témakör leggyakrabban tárgyalt területei: a halál fogalmának kérdései, valódi és feltételezett beleegyezés a szerv vagy szövet eltávolításába, szervkereskedelem, a holttest feletti rendelkezés joga.
A halál megállapításának módszerei az emberiség történelme során változtak. Hosszú időn keresztül a szívműködés és/vagy a légzés megszűnése volt a halál kritériuma. Az ilyen állapotból történő újjáélesztések és a szervtranszplantáció kérdései azonban e kérdés újragondolását tették szükségessé. Ez vezetett el 1968-ban egy harvardi bizottság munkájának eredményeként az agyhalál fogalmának megállapításához. Napjainkban a halál beálltát az agyhalál megállapításától teszik függővé. Bár az orvoslásban ez a gyakorlat ma már széleskörűen elterjedt, egyes vallási irányzatok képviselői (pl. ortodox zsidók) és egyes népek (pl. japánok) körében ma is elterjedt, hogy a halál jelének a szívműködés megszűnését tekintik, s ezért az agyhalál kritériumát elutasítják, illetve az agyhalottból történő szerveltávolítást tiltják (Kovács, 1999).
A halottból történő szerveltávolítás szabályozására különböző rendszerek alakultak ki. Ezek egyike a valódi (pozitív) beleegyezésen, míg mások a feltételezett belegyezésen alapulnak. A valódi (pozitív) beleegyezés lényege, hogy holttestből szerv csak akkor távolítható el, ha ez egyén ebbe még életében beleegyezett, illetve ennek hiányában akkor, ha hozzátartozói ebbe beleegyeznek. E rendszer problémája, hogy sokan nem állítanak ki beleegyező nyilatkozatot, annak ellenére, hogy ez nem ellenkezne elveikkel, így viszont csökken a szervátültetéshez felhasználható szervek száma. (Egy angliai felmérés szerint a lakosság 70%-a hajlandó volna halála esetén szerveit felajánlani átültetésre, de csak a lakosság 29%-nak van erről rendelkező donorkártyája.) Ezt a problémát hivatott ellensúlyozni az úgynevezett kötelező kérdés gyakorlata, ami azt jelenti, hogy donorkártya hiányában a hozzátartozók dönthetnek a szervátültetésről. Ez azonban egy újabb etikai problémát vet fel: felmérések szerint ugyanis sokkal többen (közel kétszer annyian) járulnának hozzá hozzátartozóik szervkivételéhez, mint ahányan ezt önmaguk esetében engedélyeznék.
Míg a valódi beleegyezés a kinyilvánított elfogadáson alapul, addig a feltételezett beleegyezés a tiltakozás hiányán. A feltételezett beleegyezés elve szerint átültetés céljára a holttestből szerv vagy szövet eltávolítható mindazoktól, akik ez ellen életükben nem tiltakoztak. A feltételezett beleegyezésnek van úgynevezett gyenge és erős formája. A gyenge forma esetén tiltakozó nyilatkozat hiányában megkérdezik a hozzátartozókat, hogy az elhunytnak életében volt-e kifogása a szerv illetve szöveteltávolítás ellen. Az erős forma azt jelenti, hogy tiltakozó nyilatkozat hiányában a szerv vagy szövet eltávolítása a hozzátartozók beleegyezése nélkül is megtörténhet. Jelenleg a világ különböző részein – s Európán belül is – eltérő szabályozásokat használnak: egyes országok a pozitív beleegyezés, míg mások a feltételezett beleegyezés gyenge illetve erős formáját írják elő jogszabályaikban (Kovács, 1999). Magyarországon – mint láttuk – az egészségügyi törvény a feltételezett beleegyezés erős formáját rögzíti (csak kiskorú elhunyt esetében írja elő a jogszabály a törvényes képviselő írásos beleegyezésének szükségességét). A feltételezett beleegyezés erős formája etikai szempontból kritizálható lehet azért, mert a lakosságból sokan – különösen az alacsonyabb iskolázottságúak – nem ismerik a vonatkozó törvényt, így akár saját véleményük (vagy vallási meggyőződésük) ellenére is potenciális szervdonorokká válhatnak. Helyes volna, ha a szervátültetéssel kapcsolatban rendszeres, intenzív felvilágosítási kampányok folynának. Ezek része lehetne – külföldi minták alapján – a Transzplantációs nap rendszeres megrendezése, valamint olyan tájékoztató kiadványok készítése, melyek a lakosság széles köréhez eljuthatnának (pl. gépkocsivezetői oktatás kapcsán) (Kovács, 1999).
Látszólag a legegyszerűbb az volna, ha mindenkinek nyilatkoznia kellene arról, hogy halála esetén hozzájárulna-e, hogy szerveit átültetésre felhasználják, s erre adott válaszát egy központi számítógépes rendszerbe bevezetnék. (A bioetika ezt nevezi a kötelező választás elvének). Az "igen" és "nem" válaszok egyértelműen tisztáznák az egyén választását, a "nem tudom" válasz esetén pedig dönthetnének a hozzátartozók. Mivel azonban az emberek önmagukkal kapcsolatban nagyobb arányban utasítják el a szervkivétel lehetőségét, mint a hozzátartozóik esetében, ezért az a rendszer, amelyben regisztrálnak minden elutasítást, jóval kevesebb potenciális szervdonort eredményez, mint az, ami csak a hozzájárulás kinyilvánítását biztosítja (a hozzátartozók megkérdezésével lehetővé téve a szervek eltávolítását azokból is, akik ilyen hozzájárulást nem adtak), vagy az, amelyben a tiltakozást csak azoknál rögzítik, akik ezt jelzik (Kovács, 1999).
Ez azonban elvezet bennünket egy olyan területhez, ami témakörünk szempontjából kiemelkedő jelentőségű, ez pedig a holttest feletti rendelkezés jogának kérdésköre. A hazai jogszabályok helyzetektől függően eltérő válaszokat adnak arra a kérdésre, hogy ki rendelkezhet a holttest (illetve annak szervei) fölött. Egyes esetekben érvényesülhet egyfajta önrendelkezés, hiszen az egyén még életében hozhat olyan rendelkezéseket, amelyek halála esetén lépnek életbe (pl. boncolásáról, szervkivételről, temetése módjáról). Más esetben azonban az orvos hoz döntést (pl. a boncolás eseteinek döntő többségében, vagy szervkivételeknél tiltakozó nyilatkozat hiányában), de vannak olyan esetek, amikor a hozzátartozó ill. a törvényes képviselő dönt (pl. a temetés módjáról és helyéről, ha az elhunyt korábban erről nem rendelkezett, szervkivétel kiskorú elhunyt esetén). Különböző országokban különböző jogszabályok vonatkoznak a szervkivételre, s ezek helyenként a donornak, máskor azok hozzátartozóinak, gyakran pedig az orvosnak biztosítják a szervkivételről való döntés lehetőségét. Hasonlóan a joghoz, ezen a területen a bioetika álláspontja sem tekinthető egységesnek. A hazai bioetikusok közül pl. Gaizler Gyula több írásában is megfogalmazta azt az álláspontot, miszerint a holttestből történő szervkivétel megtörténhet az elhunyt korábbi beleegyezése illetve a hozzátartozók hozzájárulása nélkül is. Mint írja: "Számos etikai szakember abból indul ki, hogy a test mindenhogy elporlad, elrothad. Szükség esetén kötelező boncolást is el lehet rendelni. Ilyenkor egyes szerveket akár bűnjelként is kivesznek. Ebbe nem kell beleegyezni, s hatályosan tiltakozni sem lehet ellene. Vajon a szentek tiltakozhattak az ellen, hogy nyelvüket, szívüket, lábukat, kezüket, csontjaikat különválasztva tisztelet tárgyává tegyék? Ne feledjük, hogy a szervátültetéssel emberek életét megmenthetjük, életkörülményeiket megjavíthatjuk!" (Gaizler, 1997: 191).
Egy másik bioetikus, Blasszauer Béla azonban éppen Gaizler Gyula egy másik – hasonló szellemben megfogalmazott – írásával száll vitába. Az ő véleménye szerint: "Nálunk, Magyarországon gyakorlatilag a holtesttel mindent meg lehet csinálni, hisz a jogszabályok szinte korlátlan lehetőséget adnak arra, hogy az egyén, úgymond 'még holtában is az élőket szolgálja'. Ez a gyakran hallható és olvasható diktum arra utal, hogy a kadáver, vagyis maga a holttest oktatási tárgy lehet, tárgya lehet tudományos ismeretszerzésnek, forrása lehet különböző szerveknek, szöveteknek, csontoknak és egyebeknek, melyeket transzplantációs vagy gyógyszerkészítési célra felhasználhatnak. Talán emlékezetes még a szegedi hipofízis-ügy, amely országos felháborodást váltott ki. Sok tízezer halott agyalapi mirigyét távolították el és értékesítették a nyugati piacon az "adományozók", illetve a hozzátartozók beleegyezése nélkül. Ha Gaizler Gyula doktor ilyen cselekedetekre vonatkozó sorait olvassuk, akkor semmi kivetnivalót nem találunk abban, hogy az ember – az egyes ember – nem cél, hanem (még halálában is) pusztán eszköz" (Blasszauer, 1995: 223-224).
Ez az idézet már elvezet bennünket a szervkereskedelem kérdéseihez. Felajánlhatja-e valaki halála esetére saját szerveit pénzért? Kaphatnak-e pénzt a hozzátartozók azért, hogy halottuk szerveit felajánlják átültetésre? Az átültethető szervek számának növelése érdekében mindkét változatra (élő ajánlja fel szerveit pénzért ill. a hozzátartozók kapnak pénzt a halott szerveiért) készítettek már az USA-ban tervezeteket. Ezek szerint pl. az, aki halála esetére felajánlaná szerveit, alacsonyabb biztosítási díjat fizethetne, illetve az elhunyt családja adójóváírásban vagy az örökösödési illeték csökkentésében részesedhetne, ha az elhunyt szerveit felajánlják átültetésre. Bár a szervek felajánlásáért való anyagi ellenszolgáltatás bizonyos keretek közötti engedélyezéséről mindmáig vannak szakmai viták, legálisan sehol sem folyik ilyen gyakorlat. A WHO 1991-ben kiadott transzplantációs irányelvei egyértelműen elítélik a szervek kereskedelmi forgalmát. Hasonló tilalmat fogalmaz meg a hazai jogrend is. Az Egészségügyi törvény 207. § (1) szerint: "szerv, illetve szövet adományozása kizárólag ellenérték nélkül történhet". (Kovács, 1999) Illegálisan azonban számos – főleg fejlődő – országban zajlik a szervkereskedelem, s – amint ezt a hipofízis ügy mutatta – Magyarországon sem példa nélküli a halottak szerveinek felhasználásával történő nyerészkedés.
3. Nemzetközi jogi és bioetikai kitekintés
Az ismert hazai jogvédő szervezet, a Társaság a Szabadságjogokért "A betegjogok Európában" címmel olyan kiadványt készített, amelyben a hazai egészségügyi törvényt európai jogelvekkel hasonlítja össze. A kiadvány megállapítása szerint "a jelenlegi magyar szabályozás megfelel a betegjogok területén érvényesülő európai alapelveknek" (TASZ, 1999: 4). A hazai jogban – mint l