No, nem igazán, csak majdnem. Nem sajnáltatni akarom magam, nem is a jövedelmi különbségekről kívánok most eszmét cserélni. Egy számomra szokatlan helyzetbe kerültem – szokatlan megoldással.

 

 No, nem igazán, csak majdnem. Nem sajnáltatni akarom magam, nem is a jövedelmi különbségekről kívánok most eszmét cserélni. Egy számomra szokatlan helyzetbe kerültem – szokatlan megoldással.

 A cikksorozat második részéből már kiderült, hogyan ragadtam az American Airlines „jóvoltából" egy egész napra Miamiban. Hát, ha már így történt – gondoltam – kovácsoljunk a szükségből erényt és nézzünk körül egy kicsit!

A repülőtérhez közeli szállodából a „J" jelzésű busz visz keresztül a városon, egészen a híres Beach-ig. A meglepetés mindjárt itt kezdődött. A jegy ára két dollár. Nekem viszont csak egyetlen árva egydollárosom volt, meg ötös és tízes. A pénzt a vezető szeme láttára, a mellett álló automatába kell betenni, az elnyeli és már mehetnék is a kocsi belsejébe. Ilyen egyszerű – volna, csakhogy! Az automata visszaadni nem tud, a vezető pedig nem válthat, nem lehet nála pénz. Viszont mikrofonján át készséggel megkérdezi az utasokat, fel tud-e valaki váltani egy ötdollárost? Senki! Mögöttem már feltorlódott a sor, próbálok odébb lépni, de bemenni nem merek fizetés nélkül. A jelenet már úgy fél perce tart, amikor az egyik közeli ülésen egy férfi elővesz egy dollárt és felém nyújtja. Hogy adjam vissza – kérdezem, legyint, hogy nem is kell. Megköszönöm, leülök, a következő megállónál ő leszáll, nagyjából tíz perc múlva az eset megismétlődik. Ezúttal egy nő száll fel egy gyerekkel, nála is egy dollár hibádzik, csak tízese van. Őt egy másik nő segíti ki – úgy látszik ez itt bevett szokás! Egyébként a busz tiszta, a megállók nevét – és a pontos időt – folyamatosan kiírják, hozzá még jól érthetően be is mondják.

 A város – az autóbuszból nézve – sok látványosságot nem ígér. A beach pedig olyan, amilyennek a filmekben látjuk. Persze azért aki akar, észrevehet néhány dolgot. Az óceán felé néző parti részen folyamatos az építkezés. Újabb és újabb szállodák épülnek. Kiegészítik a meglevőket, fedett medencékkel, a szórakozást szolgáló különféle létesítményekkel bővül a kínálat. Hosszú, legalább két – három kilométeres partszakaszon egyszerre folyik a munka.

 A legújabbak között van néhány igazán látványos épület; szállodák – amerikai méretekben! Ami viszont a leginkább feltűnő: az a szemét és törmelék halom, amit nálunk mindenki az építkezések elkerülhetetlen velejárójának tekintene, itt teljességgel hiányzik. A még fel nem használt építőanyag rendezett alakzatban áll, a por sem száll felhőkben. Az építési terület és a homokos tengerparti strand közötti sávot fából épült, magasított, cölöpökön álló sétány választja el, mely néhány helyen biztonságos átjárási lehetőséget is kínál. Az utcai részről könnyen átjuthatunk a félig kész épületek között, le, egészen a vízig.

 Az óceánpart és a város között lagúnák sora húzódik. Jól látszik: errefelé nem szegény emberek laknak! Sétálgatni persze itt is szabad, ám – eltérően az Amerika más tájain megszokottól – a házak körül itt van kerítés. Ennek ellenére olyan az egész, mintha valami nagy parkban lennénk. Különféle fajtájú, dúsan virágzó bokrok élénkítik az utcaképet. Azt talán már említeni sem kell, hogy szemét – sehol. A szárazföldi városrésszel ezt a területet hosszú híd köti össze, az autók, buszok ott jönnek – mennek.

Akadt dolgom a „belvárosban" és az sem volt minden tanulság nélkül. A gyakorlott utazó tudja, a repülőtéren nem szabad pénzt váltani, mindig ott a legrosszabb az árfolyam. Az érkezéskor New Yorkban csak percekig, átutazóban voltam. Majd vissza is megyek még oda az elnökválasztáskor – terveztem – de addig is, pénzre van szükségem. Floridába indulásom előtt pár napot Pennsylvaniában töltöttem, ott akartam váltani. Nem sikerült. Pennsylvaniában nem akadt helyi bank, amelyik hajlandó lett volna eurót dollárra váltani, pedig többnél is próbálkoztam. Nézzük Miamiban, persze már csak a nagyobbakat! Itt sem volt szerencsém. Sem a Citibank, sem a Bank of America nem volt hajlandó váltani. Az elsőnél még sajnálkoztak: éppen most romlott el a számítógép, a másodiknál egyenesen közölték: csak azoknak váltanak, akiknek számlájuk van ebben a bankban. Ilyen választ egyébként Pennsylvaniában is kaptam az egyik helyi bankban. Végül – talán a harmadik vagy negyedik helyen – nagyon kétségbeesett képet vághattam, mert egy barátságosabb pénztáros megszánt és megsúgta: két utcával odébb van egy posta, oda menjek! Igaza volt, ott szó nélkül váltottak!

 Miamiban járva könnyen megbizonyosodhatunk: az U.S.A. északi részén élők mindinkább erősödő aggodalmának van némi alapja. A város egyes területein, az utcán már több spanyol szót hallunk, mint angolt és ugyanez igaz az üzletek felirataira is. Néhol már a bolti blokkok is kétnyelvűek. A közbiztonság lazulására egy felirat hívta fel a figyelmemet a visszaúton az autóbuszban. „Accepting a ride from a stranger could lead to dead end!" A hozzá tartozó képen egy „udvarias" autóvezető egy fiatal lánynak kínálja fel, hogy elviszi a kocsiján. A figyelmeztetés lényege tehát: ha beszállsz egy idegen kocsijába, annak halálos vége lehet!

Búcsúzzunk Miamitól inkább egy kellemesebb tapasztalattal! Volt már pénzem, és amikor a vezető ismét pénzváltásra kérte az utasokat én jelentkeztem és váltottam is – kezdtem magam amerikainak érezni! Egy fiatal fiú felszállását könnyítettem meg és ekkor újabb tapasztalatra tettem szert. Amíg a váltást lebonyolítottuk, a vezető leszállt és felakasztotta a fiú kerékpárját kívül, a busz elejére! Volt ott erre szolgáló két tartó is! Lehet, hogy egyszer mi is eljutunk idáig?

(folytatjuk)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük