Révay András: Sors és Jelkép

Ezzel az elgondolkodtató címmel nyílt kiállítás az erdélyi magyar képzőművészet 1920-tól 1990-ig terjedő időszakáról a Magyar Nemzeti Galériában. A tárlaton mintegy 430 mű – festmények, szobrok, grafikák, plakátok és egyéb illusztrációk – láthatók, egészen augusztus 23-ig.

Komoly hiányosságként értékelhető, hogy eddig még nem volt nagyobb szabású kiállítás az erdélyi magyar művészetről a Magyar Nemzeti Galériában – állapította meg dr. Baán László főigazgató. Az is igaz, hogy hetven évet a maga teljességében átfogni szinte lehetetlen, de ez a mostani mégis igyekszik a lehető legtágabb betekintést nyújtani. A látogató itt olyan képet kap a magyar művészet rendkívül fontos, de a trianoni döntést követően az ország határain kívülre került területéről, amit eddig nem szemlélhetett egységében. Bár a kiállítás maga nagy, tekinthető úgy is, mint kilenc kis kamaratárlat, mely értelmes, végiggondolható kérdésekre próbál választ adni.

Az időszakot, amit a kiállítás felölel, a történelem határolta be – mondta el a megnyitón Szűcs György, a kiállítás kurátora, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese. Trianon előtt az erdélyi művészet Magyarország művészeti életének, normális, szerves része volt. Az 1990 utáni évek, a Kelet-Európában lezajló folyamatok pedig másfajta nyitottságot eredményeztek. Romániában megszűnt a személyi kultusz és a határok átjárhatósága miatt a kulturális élet is változott. A két időpont közötti hetven évet tehát önálló történelmi korszaknak tekinthetjük. A koncepció kialakításánál felmerült az is, hogy művészeti centrumok – például Nagybánya, Kolozsvár, Székelyföld – köré csoportosítva jelenítsük meg az alkotásokat. Ennek ellentmondott, hogy vannak olyan centrumok, mint Nagybánya is, ahol több korszakon átívelő tevékenység létezik.

Az erdélyi művészethez két nagy sztereotípia kapcsolódik. Az egyik a természet, a másik az ebben a környezetben dolgozó, kétkezi munkát végző ember. Ez a két fogalomkör a kiállítás felépítésében is megmutatkozik. Az első egység – „Ember a tájban" címmel – Nagybánya örökségére és a tájfestészeti hagyományra koncentrál. „A kőben, a fában…" című szekció az archaikus kő- és fafaragásnak a modern erdélyi művészetben továbbélő gyakorlatával foglalkozik. A harmadik egység („Akik előttem jártak") a nagy erdélyi személyiségekről készült portrésorozatokat mutatja be, legyen szó akár történeti panteonról, vagy kortársakat megörökítő szobor-együttesről. Mindezektől függetlenül, a szobrok között egyaránt megtalálható példa a rusztikus, természet-közeli fafaragásra és a fokozatosan lekerekített formák felé forduló plasztikára.

Külön területet kapott a húszas évek avantgárd művészete. Köztudomású, hogy a „Nagy háború" és a Tanácsköztársaság után több művész visszament Erdélybe, ahol két nagy centrum is létrejött: Kolozsváron, illetve a Periszkóp folyóirat körül. A világháború utáni években az erdélyi avantgárd különösen sikeres volt. Az új, szebb világban reménykedő utópiák számára mind az avantgárd elvontsága, mind pedig a neoklasszicizmus objektivitása hiteles művészi kifejezési módokat kínált. Az avantgárd hatásával és a klasszikus tradíció feléledésével is egy-egy kiállítási egység foglalkozik („Avantgarde sugárzás", „Klasszikus értékek nyomában").

Jelentős volt Erdélyben a „szociális" vagy „társadalmi" művészet, melynek legismertebb alakjai Derkovits Gyula és a kolozsvári származású Dési Huber István. Az erdélyi művészetben – akár csak Magyarországon – a szocializmus idején érzékelhető volt a realizmust erőltető nyomás, bár a realizmus problémája szinte korszakoktól függetlenül örök kérdése a művészetnek. Erdély magyar művészetében is vissza-visszatérő kérdések fogalmazódtak meg a realizmus ábrázolási hagyományában. Mind a művészet és társadalom összefüggését vizsgáló művek, mind a szürrealizmus és a fotórealizmus kritikai tartalma a valóság ábrázolásának más és más felfogásából érthetők meg. A kiállítás két nagy tematikus egysége „Művészet és társadalom" és „A realizmuson innen és túl" címmel a realizmus e kérdéseit járja körül.

Az ötvenes évek után nagy lendületet kapott a grafikai művészet. Az 1960-as évektől egyrészt nagy reprezentatív megbízások hiányában, másrészt a szigorú művészi cenzúra miatt a grafika megújulásának lehetünk tanúi, ez a témája a nyolcadik, a „Hagyomány és megújulás a grafikában" című egységnek. Akár a tipográfiában, akár a grafikai kifejezési eszközök tekintetében az erdélyi grafika nemzetközi mércével mérve is kiemelkedő. De legalább ennyire jelentős az erdélyi neoavantgárd művészet is, amelynek a diktatúra éveiben sokszor ironikus, sokszor kétértelműségen és félreérthetőségen alapuló szemléletmódja összetett kritikai tartalmak kifejezésére is alkalmas volt. Ezt azonban a hivatalos művészetpolitika egyáltalán nem tűrte. Az erdélyi neoavantgárd különösen izgalmas alkotásait az utolsó, „Itt és mást!". „Expanzió és kísérletezés" című szekciója mutatja be. Ekkor elképesztően változatos formanyelvvel, fantasztikus manuális és szellemi invencióval mutatkozott be egy egész generáció. Eltérőt, frisset akartak létrehozni. Ezekből is találunk grafikát, festészeti alkotást, sőt installációt is. Jól látható, hogy itt már a jelenből nézünk vissza a múltra és nem az erdélyi művészet függelékének tekintjük a kortárs kísérletezést. Szinte igényli, hogy hozzágondoljuk a következő, még meg nem rendezett, 1990-től napjainkig tartó kiállítást.