Sólyom László köztársasági elnök újévi beszéde – 2008 január 1.

  Sólyom László – 2008 újévi beszéd

Tisztelt Honfitársaim! Magyarok a Kárpát-medencében és az egész világon!

Ősidők óta minden civilizációban megünnepelték, hogy a világ a sötétségből újra a világosság felé fordul. Ez a remény, az újrakezdés ünnepe.

  Sólyom László – 2008 újévi beszéd

Tisztelt Honfitársaim! Magyarok a Kárpát-medencében és az egész világon!

Ősidők óta minden civilizációban megünnepelték, hogy a világ a sötétségből újra a világosság felé fordul. Ez a remény, az újrakezdés ünnepe.

Az óévet vidámsággal búcsúztatjuk, s így fogadjuk az újat is. Éjfélkor egy pillanatra elkomolyodunk – ám a Himnusz könyörgését is bizakodással énekeljük: víg esztendőnek kell végre jönnie!

Reménykedhetünk-e? Az nem remény, ha arra hagyatkozunk, hogy majdcsak lesz valahogy. A remény ennek az ellentéte. A remény azt jelenti, hogy nem adtuk fel. Aki reménykedik, annak van belső iránytűje, van miből erőt merítenie.

Hogy állunk tehát? Az ország állapotát nem lehet csak gazdasági adatokkal jellemezni. Az, hogy egy országban jó-e élni, azzal mérhető leginkább, hogy milyen az emberek egészsége, meddig élnek, jók-e az iskolák, milyen a természeti környezet, mennyire sikerült a szegénységet és a kirekesztettséget visszaszorítani.

De még fontosabb, hogy van-e az országban általánosan elfogadott, közös elképzelés a jövőről, hogy van-e összetartás az emberek között. Azoknak az országoknak a sikere, amelyek kilábaltak a miénkhez hasonló nehéz helyzetből, ezen a kettőn alapult: egy határozott cél akarásán és a szolidaritáson.

Nálunk ezzel szemben mindenki az ország pusztító megosztottságáról panaszkodik. S valóban sok kárt okoz a mindent a mi-ők sémára leegyszerűsítő fekete-fehér gondolkodás.

De az élet színesebb, és teljesebb. Sok-sok példáját mutatja fel annak, mit érnek el azok, akik függetlenítik magukat a megosztástól, de nem is húzódnak vissza a magánéletbe. Országjárásaim során rengeteg igyekezettel, jóakarattal, találékonysággal és együttműködéssel találkozom. Ezek az emberek mind hisznek egy közös célban. Hány település jut előre, ahol az emberek szót értenek egymással, és milyen jó tapasztalni jogos büszkeségüket! A család maga is közösség, de a nagycsaládosok mozgalma településeket és egész vidékeket szervez meg. Nagyon sok iskola nemcsak jól tanít, hanem hatása messze kisugárzik az iskola falain túlra; bizony nemcsak kis falvakban, hanem – mint unokáim révén magam is örömmel tapasztalom – a fővárosban is. Rengeteg a segítő szervezet. Belegondolni is rossz, mi lenne nélkülük. A civil szerveződések immár nélkülözhetetlenek az ország számára. Az is reményt keltő, milyen sokan őrzik szakmájuk tisztességét és színvonalát!

Ezek látszólag mind apró ügyek; többnyire egy-egy helyi közösséghez kapcsolódnak. De végül is ebből áll össze az ország. A kérdés az: akarjuk-e, hogy ami kicsiben működik és jó, az országosan is úgy legyen? Tudjuk-e, hogy az embereknek ez a belső hozzáállása nem kis ügy, hanem éppen ez a legfontosabb. Ettől függ, mi lesz Magyarország helye az átalakuló világban; ettől függ, lesz-e közös akarat arra, hogy a magyar nemzet fennmaradjon a Kárpát-medencében.

Újévkor, újrakezdéskor érdemes meggondolnunk és megerősítenünk, hogy van belső iránytűnk, hogy megőriztük a reményt. Ezért tudjuk ilyenkor szívből énekelni a Himnuszt.

Boldog, reményteljes, új esztendőt kívánok!