Szociális Póthálók, Pókhálók, Hálólikak

Az ősz és az évvége a költségvetések időszaka. Nem a jelenlegi teljes évé, hanem a jövőé. Van, aki országosan gondolkodik, és van, aki ezt akkor sem teheti meg, ha különben ezt szívesen megtenné. Mert elég a buszon, villamoson úgy utazni, hogy az ember nem követi Vazul példáját. Különösen, mivel az említett sem saját magának öntött ólmot a fülébe, bár az uralkodónak kedvére volt, hogy süketté tette. Míg azonban Vazul és István konfliktusában kétségtelenül országos volt a tét, a közjárműveken nyomorgók számára a problémák sokkal földhözragadtabbak.

Főleg, ha nem csak a szó átvitt értelmében nyomorognak. Mert a statisztika lehet, hogy a reálbérek emelkedését mutatja ki, a statisztika igen rossz árfolyamon számítódik át zsemlére. Kalácsra átszámolva is hasonlatos az árfolyam, de arra esetleg már nem is telik. No nem a statisztikából, hanem a pénztárcából. Márpedig költségvetéskészítési kényszer van kardként függve az emberek feje felett. S a kard bele is vág kegyetlenül a napi költségek közé. Elég a gázárak emelkedését, a távfűtések költségeit, a beiskoláztatási költségeket, valamint számos egyebeket figyelembe venni. Mert a költségek ide-oda gyűrűznek befele. Rutinos honlakó tudhatja, hogy az ilyesminek az a dolga. Mármint a begyűrűzés. Persze, néha jó lenne. ha valami felfele is gyűrűzne, nem csak befele, de minden mégsem várható el a nagyvilág folyamataiban.

Az utca embere számára tehát elsősorban begyűrűznek a költségek, melyek saját megszorító intézkedések életbe léptetését szorgalmazza. Nem országosan, hiszen ahhoz egyre inkább úgy tűnik köze se, de legalább családilag. Mert már a régi filozófusok megmondták a tutit arról, hogy az ember alapvetően jónak születik. Következésképpen nem születik adócsalónak, adókerülőnek, feketén foglalkoztatottnak, és táppénzcsalónak sem. S nem is elsődleges célja, hogy azzá váljon, mivel mindenki alapvetően harmóniában szeret élni a nagyvilággal és a saját normáival egyaránt. Így sokszor választ olyan túlélési stratégiát, ami törvényesség határai közt marad akkor is, ha különben nem tartozik azok közé, melyről gyermekkorában álmodott, és amelyre nevelődött. Kezdetben. A keleti, orosz piactól való, indulatvezérelte elfordulás áldozatai közt valószínűleg nyugodtan lehetne közvéleménykutatni ezügyben. Nem biztos, hogy azok, akik ma nyomorognak, nem lennének-e szívesebben akár idénymunkások is, az orosz piacra termelő almaültetvényekben. Már ha lennének akkora számosságban, mint annak idején.

Természetesen nem mindenki lesz alkoholista, és nem mindenki lesz hajléktalan sem. Van, aki szakmát vált, és ez jó. Mármint a statisztikák szerint. Elvégre élethosszig tanulunk, vagy mi a szösz. De feltétlenül ez-e a jó megoldás? Nem a túlélés szempontjából, mert az társadalom adott fogaskerekének ott helyben biztosan jobb a májzsugornál, és az azon való kesergésnél, hogy a rendszerváltó kormány hozzánemértése, indulati politizálása hány száz milliárdos társadalmi kárt okozott annak idején, és mit lehetne jobban kormányozni manapság. Összességében az átképzéskényszer mégis egyike lehetne a szociális háló fenntarthatóságát érintő kérdéseknek. A ma beiskolázódóknak jó eséllyel egy-, egyetem esetén öt éve van arra, hogy erre a kérdésre választ kapjanak. Mármint akkor, ha sokadik diplomájuk megszerzése a cél, ha esetleg kiderül, már az elsővel sem tudnak mit kezdeni. Mert erre nézve szép hagyományokkal büszkélkedhetünk.

Példaként, az, aki az 1980-as években szerzett diplomát, esetleg tudományos fokozatot, valami olyan ágazatban, aminek a nehéziparhoz, mezőgazdasághoz köze volt, ma igen alkalmatosnak tarthatja a papírt a billegő asztal megtámasztására. Márpedig az akkor sem volt ingyen. Sem neki, sem a társadalomnak. Már a diploma sem. A tudományos fokozatok meg pláne nem. Annak idején ugyanis létezett az egyetemi doktori, mint fokozat. Ezt meg lehetett szerezni ugyan ólomöntéssel, bár nem fülbe, hanem ülőrészbe és szigorúan képletesen, de meg lehetett szerezni a gyakorlat terén való tudományos munkássággal. Ez utóbbiak sok millióba fájtak akkortájt a társadalomnak eszközben, munkabérben, miegymásban. S nem ritkán komoly, akár évtizedes tudományos munkásságot takartak, hasznosítható eredményekkel. Melyek eléréséhez sok éves tapasztalat vezetett, melyet a szakmátváltó a sufniban, agytekervényeinek végváraiban őriz, vagy igyekszik lelki önvédelemből inkább elfelejteni a rárakódó társadalmi kudarcok okán.

Manapság ilyen doctor universitatis fokozat nincs, de legalább átszámítási kulcs sincs hozzá. A köztudatban semmiképp, és az is csak a demagógia szintjén igaz, hogy simán átminősíttethető volt más fokozatba, mivel a követelményrendszerek nem fedték át egymást, a akit annak idején páros lábbal kényszerítettek életcélfeladásra, lehetőséget sem kapott rá. Van futószalagon megszerezhető egyetemi oklevél, és legalább olyan futószalagon megszerezhető ph.d., mely utóbbi kis jóindulattal megfeleltethető a régi kandidátusinak. Az egyetemi doktorok elmehetnek zabot hegyezni. No nem a magyar mezőgazdaságba, hanem úgy általában. Marad tehát egy új szakma megtanulása. Mivel jogosultak maradtak a dr. használatára kicsit nehezebben, kicsit esetleg kevésbé támogatottan, de mégis. A korábban befektetett erőforrásokat meg igen nagy ívben ki lehet dobni az ablakon. A személyes évtizedeket éppen úgy, mint a társadalmi befektetést. Természetesen a példaként felhozott tudományos fokozat nem egyedi, hiszen a régi szakik tudását, tapasztalatát éppen úgy lehet nemhasználni az átképzések után. Ez utóbbit persze félve írom, mert esetleg valami gazdasági zseninek még eszébe jut utólag megadóztatni, mint önszórakoztatásra költött milliárdokat. Tehát az új szakmák tanulása sem teljesen tejfeles a fenekéig.

S hogy ennek mi köze a költségvetésekhez? Sok, mivel ezeknek az embereknek is meg kellene élni valamiből. Ahogy a valamikori darusoknak, kohászoknak és másoknak is. Meg persze a jelen sikerfelsőoktatásából rögtön az utcára képzett rétegeknek is. Mert azért ne legyünk kizárólag nosztalgikusak, és múltrakesergőek, és igazságtalanok a jelen világgal szemben. Manapság is se szeri, se száma a feleslegesség-érzéssel jól ellátott friss-szakmásoknak. Szakmunkástól, OKJ-tanfolyamostól diplomásig. Hívják azt akár csak simán diplomának, vagy fellengzősebben b.sc.-től ph.d.-ig bárminek. Ez az a társadalmi jelenséghalmaz, mely szintén része a világunknak. Amúgy hétköznapiasan. Amikor éppen nem a gazdaság fehérítéséről hallgatunk szép tudósításokat, hanem felülünk a buszra, végigsétálunk az aluljárókon, beülünk egy kínai büfébe. Mert szép dolog lenne a gazdaság fehérítése, ezt bolond, aki nem látja. Hiszen senki sem született adócsalónak. Ám túlélni is kell, és a gyermeket sem okvetlenül koldulni tanítani egy olyan világban, ahol a szociális háló egyik legbiztosabb láncszemét és nem likját képezik az említett kínai büfék, a kínai piacok, boltok s azok, melyekről a köztudat így emlékezik meg. Az üzemeltetőktől függetlenül. Azok a helyek, ahol még egy nyugdíj is ér valamit, s ahol egy párszázforintos étel is kiadós, és ahol ehhez is mosolyog az eladó. Mert a fehérítés, nem a boltoké, a gazdaságé, egyik legfontosabb lépése az lehetne, hogy a társadalom tagjai valós tagjai lehessenek a társadalomnak. A megfeneklett, egyik napról másikra tengődők társadalma csak az egyéntől, az egyén vágyaitól, álmaitól elidegenedett hipotetikus társadalom. Ahol, az akár állami beruházásokkal fenntartott, biztos élet elvész, megjelenik az adócsaló. S ahol az ember nem fontos, ott minden más is elveszti jelentőségét. A meggyőződést felváltja a kényszer. A mosolyt a vigyor. Az önmegvalósítás örömét a törvénynek való alávetettség. A szolgáltatást a kiszolgáltatottság.

Simay Endre István

Az adószedést, a törvényes szabadrablás és jogbizonytalanság, a visszamenőleges jogalkalmazás, a jogi gumibot…(a szerk)