2024.március.29. péntek.

EUROASTRA – az Internet Magazin

Független válaszkeresők és oknyomozók írásai

Szubjektíven szent dolgaink, avagy a mindennapok moralitása

7 perc olvasás
  <p>Az, hogy a valláselmélet mit tekint szentnek, régóta vita tárgya. <span class="inline left"><a href="/node/14255"><img class="image thumbnail" src="/files/images/morality.thumbnail.jpg" border="0" alt="Christopher Lakony Moralités című festménye" title="Christopher Lakony Moralités című festménye" width="99" height="100" /></a><span style="width: 97px" class="caption"><strong>Christopher Lakony Moralités című festménye</strong></span></span>Ebben nem is kívánunk itt és most állást foglalni. S természetesen másokat sem kívánnánk zavarni abban, hogy saját vallási nézeteit vallva vitatkozzon a fogalom teológiai tartalmáról. Azonban ez korántsem jelenti azt, hogy a szó hétköznapi értelmében ne lenne meg kinek-kinek az a képzete, hogy mit, vagy akár kit tekint valamilyen szinten szentnek. Abban az értelemben mindenképpen, amennyiben számára különleges, szinte elidegenített értékkel bír, és sérthetetlen.</p><p>

 

Az, hogy a valláselmélet mit tekint szentnek, régóta vita tárgya. christopher lakony moralités című festményeChristopher Lakony Moralités című festményeEbben nem is kívánunk itt és most állást foglalni. S természetesen másokat sem kívánnánk zavarni abban, hogy saját vallási nézeteit vallva vitatkozzon a fogalom teológiai tartalmáról. Azonban ez korántsem jelenti azt, hogy a szó hétköznapi értelmében ne lenne meg kinek-kinek az a képzete, hogy mit, vagy akár kit tekint valamilyen szinten szentnek. Abban az értelemben mindenképpen, amennyiben számára különleges, szinte elidegenített értékkel bír, és sérthetetlen.

 

Az, hogy a valláselmélet mit tekint szentnek, régóta vita tárgya. christopher lakony moralités című festményeChristopher Lakony Moralités című festményeEbben nem is kívánunk itt és most állást foglalni. S természetesen másokat sem kívánnánk zavarni abban, hogy saját vallási nézeteit vallva vitatkozzon a fogalom teológiai tartalmáról. Azonban ez korántsem jelenti azt, hogy a szó hétköznapi értelmében ne lenne meg kinek-kinek az a képzete, hogy mit, vagy akár kit tekint valamilyen szinten szentnek. Abban az értelemben mindenképpen, amennyiben számára különleges, szinte elidegenített értékkel bír, és sérthetetlen.

Ez nyilvánvalóan kevés átfedést fog mutatni a teológiai, például a keresztény vallásban ismert fogalomkörrel, amelyben embereket, emberi maradványokat ruháztak fel a történelem során ezzel a tulajdonsághalmazzal. Szentnek tekintve azokat, akik az egyház szerint közvetlen kapcsolatba kerültek Istennel, s így közbenjárásuk kérhető a legfőbb szellemi hatalom irányában. A hétköznapok embere még ebben az értelemben is olyan ismerethalmazzal rendelkezik, amire a felszínes lenne a leginkább megfelelő jelző. Jó példa lenne azok körében felmérést végezni, akik egy vizsga alkalmával Szent Antalnak adakoznak szóban vagy tettben.

Vajon mennyire vannak tisztában az illető szent életének tényeivel? Azt hiszem borítékolható, hogy kevéssé. De ezzel nem lennének egyedül, és e sorok írója is töredelmesen bevallja, hogy roppant könnyen megfogható lenne bármely teológiai vizsgán az adott témakörben.

szent sebestyén vértanúsága: a hétköznapok nyilai nem emelnek szentté, de sebeznek...Szent Sebestyén vértanúsága: A hétköznapok nyilai nem emelnek szentté, de sebeznek…Tehát tényleg hagyjuk meg teológiát azoknak, akik azt a legjobban ismerik, s térjünk vissza arra, hogy mit tekintünk hétköznapi értelemben szentnek. Lett légyen az valójában sokkal inkább egyfajta szubjektív kötődés egy személyhez, morális norma egy viselkedésben. S bármennyire is, de tetten érhetők ezekben, a neveltetésben, a családi hatások és az iskola egyaránt. Azért, mert a legkevésbé áthágható, gyakorlatilag a szentség sok ismérvével rendelkező szabályaink éppen azok, amelyeket a személyiség fejlődése során belénk drótoz a gyermekkor. Nem egy alkalommal egész későbbi életünket meghatározva és a személyes kötődések rendszerét is nem egy esetben megalapozva. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy napjaink gyermekének szocializációjában mekkora szerepet kap az iskola, annak falai közé szórva a morzsákat nem kis részt hasíthatunk ki a morális nevelődésünk tortájából.

A nevelődés korai éveiben természetesen nem lehet elvonatkoztatni a társadalmi hatásoktól sem, mivel a családi életet magát sok tekintetben a társadalom határozza meg. Akár anyagi értelemben, de még inkább abban az értelemben, hogy a kezdeti szocializáció során megnyilvánuló kulturális hatások nem egy esetben alapvetők lehetnek. A jelen valónk középkorú népessége emlékezhet arra, hogy milyen kettősséget okozhatott a kereszteljünk vagy ne kereszteljünk gyereket kezdetű kérdésfeltevés. S persze számos más tényező, mely ugyanennek az éremnek a másik oldala is lehetne. A járjon hittanra, vagy ne járjon a gyerek, a beszéljünk-e neki a vallásról, vagy sem, hasonló dilemmákat okozhatott a családok egy részénél. Sajátos módon lehet, hogy az a gyermek járt jól, ahol a családban ugyan kapott valami vallásos „képzést", de az iskolába menet azt az útravalót is, hogy miről beszéljen, miről ne beszéljen a tanárok, vagy akár a diáktársak előtt.

Ilyen esetben ugyanis lehetőség volt egy bizalmi elkülönítésre, egyfajta külön bizalmi burok kiépítésére a családon belül, és a látszólagos kettősség számos olyan dologra is szocializált, melynek később akár hasznát is vehette a gyermek, miközben nőtt, növekedett és felnőtté vált. Az egyik ilyen hasznos tulajdonság, a sorok közt való olvasás képessége, mivel a saját moralitásának szűrőjén tanulta meg átengedni mindazt a kommunikációs betűhalmazt, ami nap-nap után ráömlött az iskolába, a rádióból, vagy később a TV-ből. S ez sokaknál a saját morális normák bevésését is segítette. Kinek ilye, kinek olyat, hiszen a család felelőssége kiugróan magas volt ezekben az esetekben. S a családi háttér nagyon erős befolyást jelentett a saját szubjektíven szent belső határvonalak meghúzásában.

Természetesen a múlt század 60-as, 70-es éveiben, de a korábbi évszázadkora vonatkoztatva sem mondhatnánk el, hogy az iskola nem kapott igen komoly szerepet a gyermek morális érésében, a feltétlen tiszteletet érdemlők megmutatásában. S itt nem a pillanatnyi politika által kínált pótszentekre kell gondolni, akiket a párttag-gyűlések úrfelmutatásán tapsoltak meg akár távollétükben is. Ilyenekben egyik politikai kurzus sem szenvedett hiányt a történelem során. Az iskola, a családdal ellentétben az emberi példák tárházát tudta és tudja a mai napig felmutatni. Így egy-egy kiváló tanár számos generációnak segíthet olyan emberi példa beégetésével, ami később akár észrevétlenül is a viselkedési normává válik. Úgy, hogy nem is kell tudatosan figyelni rá. Sőt, megszegése igényel nagyobb figyelmet, akarást.

Most persze sokan megingathatják a fejüket, hogy „nini, itt a nemzedéki ellentét", de ez nem így van. A jelenségek nem csak a korábbi évszázadokra, hanem a jelenre is igazak. Ha a család nem tud kellően stabil morális hátteret biztosítani ahhoz, hogy a gyermek saját moralitást érleljen, akkor az korántsem jelenti azt, hogy ez nem fog bekövetkezni. A viselkedési bevésődések megtörténnek, csak egy sokkal kevésbé védett, egy sokkal ingatagabb alapokra építkezve. Elmondható tehát, hogy ha, és amennyiben a családnak nem tud a társadalom egésze világos normarendszert felmutatni, akkor nehezen várható el egy ilyen közvetítése a gyermeknevelés során. Ha pedig a belső normarendszer a „minden áthágható, és mindennek az ellenkezője is kritika nélkül elfogadható„ szellemében épül fel, később szinte hitvitává fajuló ütközeteknek lehet az alapja akkor, ha immár felnőttként kellene tudni ellavírozni olyan viszonyok között, amikor csak a saját tartására hagyatkozhat. Betartva például az emberi kapcsolatokban akkor is bizonyos szabályokat, ha nem számíthat másra, mint önmagára. Ahogy a hétköznapokban sokszor mondjuk, másnap is a tükörbe kellene tudni nézni.

Mert lehetnek belső, áthághatatlan normák, és nem feltétlenül kell lenniük, ahogy lehet élni a panteon ismerete nélkül is. De sokat segíthet az, ha vannak. Ahogy sokat segíthet a viselkedési normákon kívül az emberi normák egyfajta bevésődése is. Ebben segíthet sokat az iskola. Megtanítva nem csak azt, hogy mit lehet, és mit nem lehet megtenni, hanem azt is, hogy hogyan. Hogy mik azok a társas viselkedési módok, melyek a közösségen belül elfogadhatóak. Anélkül, hogy itt újabb eszmefuttatást indítanánk azon tárgykörben, mely a morált és az etikát elválasztó határt járná körbe, kis kockázattal megtehető az a kijelentés, hogy ez a személyes normarendszerre épít rá egy társas normarendszert. Egy önfeladás nélkül nem kevésbé megszeghetetlen rendszert. Olyat ami, nem csak azt mondja, adj, ha tudsz, segíts, ha tudsz, hanem azt is, hogy miként adj úgy, hogy a másikat ne megalázd, hogy segíts, hogy ne árts, s hogy kérj anélkül, hogy megalázkodj, s hogy fogadd el, vagy akár ne fogadd el a segítséget úgy, hogy ezzel ne megsértsd, megalázd a másikat. Ezek az ütközőpontok nem csak a felnőttkorban jelentkeznek, amiről bárki egy napközis játékszobában bármikor meggyőződhet. De amit ott, az iskolában nem tanítanak meg, nem tesznek normává, az később, felnőttként már sokkal inkább a kapcsolatok rombolója, mint építője lehet, lesz. Mert a „tiszteld felebarátodat" elve függetlenül szent lehetne mindenkinek. Függetlenül attól, hogy egyébként milyen teológiai rendszert vall magának valaki. S ebben a nevelés intézményeiben dolgozók felelőssége évszázadok óta elvitathatatlan.

Simay Endre István

EZ IS ÉRDEKELHETI

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

1973-2023 WebshopCompany Ltd. Uk Copyright © All rights reserved. Powered by WebshopCompany Ltd.