Vatikáni Tudósitás:XVI Benedek Kihirdette A Régi-új Miserendre Vonatkozó ?Summorum Pontificum? K. Motu Proprio-ját

A kiengesztelõdés jegyében XVI. Benedek pápa közzétette ?Summorum Pontificum" k. Motu Proprio-ját az 1962-es Római Misekönyv használatára vonatkozóan.

A Szentatya nagy bizalommal és reménnyel helyezi a fõpásztorok kezébe az új Apostoli Levél, a ?Motu Proprio data" szövegét, amely az 1970-es reformot megelõzõ római liturgia használatára vonatkozik, és amelynek elõírásai szeptember 14-én, Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepén lépnek életbe. A dokumentumhoz írt kísérõlevélben a Pápa megállapítja, hogy a Motu Proprio hosszú megfontolások, konzultációk és ima eredménye.

A megfelelõ információk hiányában közzétett hírek és vélemények nem kevés zûrzavart okoztak. Egymással ellentétes reakciókról van szó, az örömteli elfogadástól a kemény ellenállásig menõen, egy olyan tervvel kapcsolatban, amelynek tartalma valójában ismeretlen volt.

A dokumentummal szemben fõleg kétfajta félelem lépett fel, amelyet a Pápa most kísérõ levelében közelebbrõl tárgyal.

Elsõsorban az a félelem tapasztalható, hogy a Motu Proprio kikezdi a II. Vatikáni zsinat tekintélyét és kétségbe vonja egyik alapvetõ döntését, a liturgikus reformot.

Ez a félelem alaptalan – szögezi le a Szentatya. Ezzel kapcsolatban inkább azt kell hangoztatni, hogy a VI. Pál által közzétett Misekönyv, amelyet II. János Pál pápa két további alkalommal újra kiadatott, természetesen továbbra is a normális, rendes formája marad az Eucharisztikus Liturgiának.

A zsinatot megelõzõ Missale Romanum – Római Misekönyv – legutolsó kiadását, amelyet 1962-ben tett közzé XXIII. János pápa, és amely szerint a zsinat idején miséztek, a szentmise bemutatásának rendkívüli formájaként lehet használni.

Nem helyes úgy beszélni a Római Misekönyv e két kiadásáról, mintha két szertartás lenne. Sokkal inkább ugyanannak az egyetlen rítusnak a kettõs használatáról van szó.

Az 1962-es Misekönyvvel, mint a mise liturgiájának rendkívüli formájával kapcsolatban a Pápa emlékeztet rá, hogy ez a Misekönyv jogilag soha nem volt eltörölve, használata mindig engedélyezett volt. Az új Misekönyv bevezetésének pillanatában nem tûnt szükségesnek, hogy olyan normákat bocsássanak ki, amelyek az elõzõ Misekönyv használatát engedélyezték volna. Valószínûleg feltételezték, hogy pusztán néhány, egyedi esetrõl lett volna szó, amelyeket külön-külön, a helyszínen oldottak volna meg. Késõbb azonban kiderült, hogy sokan erõsen kötõdtek a római rítusnak ehhez a használatához, amely gyermekkoruk óta ismerõs volt számukra. Ez elsõsorban azokban az országokban fordult elõ, amelyekben a liturgikus mozgalom sok személyben és mély nyomot hagyott.

Mindnyájan tudjuk – folytatja levelében a Szentatya, – hogy a Lefebvre érsek által vezetett mozgalomban a régi miséhez való hûség külsõ meghatározó jellé vált, de az ekkor született szakadásnak mélyebb okai vannak. Sokan, akik nyilvánvalóan elfogadták a II. Vatikáni zsinat kötelezõ jellegét, és akik hûségesek maradtak a Pápához és a püspökökhöz, szerették volna a szent liturgia számukra olyan kedves formáját ismét használni. Erre azért is kerülhetett sor, mert sok helyen nem az új Misekönyv elõírásainak megfelelõen mutatták be a liturgiát. Ezt gyakran úgy értelmezték, mint a kreativitás engedélyezését, sõt egyfajta kötelezõvé tételét, amely gyakran a liturgia tûréshatárig történõ eltorzításához vezetett. A Szentatya személyes tapasztalatait osztja meg a világegyház híveivel, emlékeztetve rá, hogy õ is átélte azt az idõszakot, elvárásaival és zûrzavaraival együtt. Azt is látta, hogy milyen mély lelki sebeket szenvedtek el a liturgia önkényes eltorzítása miatt azok a személyek, akiknek egyébként mélyen gyökerezett a hite az egyházban.

II. János Pál pápa ezért érezte kötelességének, hogy ?Ecclesia Dei" k. Motu Propriójával, amelyet 1988. július 2-án tett közzé, meghatározza az 1962-es Misekönyv normatív kereteit. Ez a dokumentum azonban nem tartalmaz részletes elõírásokat, hanem a püspökök nagylelkûségére számít, tekintettel azoknak a híveknek a ?jogos elvárásaira", akik kérték a római rítusnak ezt a használatát. A Pápa így fõként a Szent X. Piusz Testvériséget akarta segíteni, hogy ismét megtalálja a teljes egységet Péter utódával. Be akart gyógyítani egy egyre fájdalmasabbá vált sebet.

Sajnos még nem jött létre ez a kiengesztelõdés, ennek ellenére számos közösség hálásan élt a Motu Proprio által felkínált lehetõségekkel. Nem volt könnyû azonban az 1962-es Misekönyv használata ezeken a csoportokon kívül, mivel hiányoztak a pontos jogi normák, sõt, a püspökök gyakran attól féltek, hogy használata megkérdõjelezi a zsinat tekintélyét. Közvetlenül a II. Vatikáni zsinat után arra lehetett számítani, hogy az 1962-es Misekönyv használatának igénye mindössze az idõsebb nemzedékre korlátozódik, de nyilvánvalóvá vált, hogy a fiatalokat is vonzza a liturgiának ez a fajtája. Így született meg a jogi szabályozás szükséglete, amely az 1988-as Motu Proprio idején még nem volt elõre látható. A jelen szabályozás egyben megszabadítja a püspököket attól a kötelességüktõl, hogy újból és újból mérlegeljék az egyes helyzetekre vonatkozó válaszaikat.

Másodsorban a jelenlegi Motu Proprio-ra vonatkozó vitákban az a félelem fejezõdött ki, hogy az 1962-es Misekönyv használatának nagyobb lehetõsége rendezetlenséghez, sõt szakadáshoz vezethet a plébániai közösségeken belül. A Szentatya annak a véleményének ad hangot, hogy ez a félelem is alaptalan. Az õsi Misekönyv használata feltételezi a liturgikus képzettség bizonyos fokát és a latin nyelvtudást. Mindkettõ elég ritka manapság. Már ebbõl a két konkrét elõfeltételbõl is világosan látszik, hogy az új Misekönyv marad minden bizonnyal a római szertartás rendes formája, nemcsak a jogi szabályzat szerint, hanem a miatt a valós helyzet miatt is, amelyben a hívek közössége él.

Az igaz, hogy vannak túlzások és olykor igazságtalan szociális megítélés alá esnek azok a hívek, akik ragaszkodnak az õsi latin liturgikus hagyományhoz. A püspökök szeretete és lelkipásztori óvatossága serkentse és vezesse majd a helyi közösségeket a tökéletességre való törekvésben. A római szertartás használatának két formája kölcsönösen gazdagíthatja egymást: az õsi Misekönyvbe be lehet és be is kell illeszteni az új szenteket és néhány új prefációt. Az ?Ecclesia Dei" Bizottság, amely kapcsolatban áll az ?usus antiquior" – õsi szokás mûvelõivel, tanulmányozza majd a gyakorlati lehetõségeket. A VI. Pál-féle Misekönyv szerint bemutatott szentmisében erõsebben kifejezõdésre juthat az a szakralitás, amely sokakat az õsi használathoz vonz. A legbiztosabb garancia arra, hogy a VI. Pál-féle Misekönyv egyesíti a plébániai közösségeket az az, ha nagy tisztelettel megtartják annak elõírásait. Ez láthatóvá teszi ennek a Misekönyvnek a spirituális gazdagságát és teológiai mélységét.

A Szentatya ezután levelében arra tér rá, hogy mi késztette az 1988-as Motu Proprio megújítására. A cél, hogy az egyházon belül kiengesztelõdésre jussunk el. Ha a múltat, a Krisztus Testét évszázadokon át szétszaggató megosztottságokat szemléljük, az az érzésünk, hogy azokban a kritikus pillanatokban, amikor a megosztottság született, az egyházi vezetõk nem tettek meg minden tõlük telhetõt, hogy megõrizzék, vagy újból megvalósítsák a kiengesztelõdést és az egységet. Az az érzésünk, hogy az egyház részérõl történt mulasztások is hozzájárultak ahhoz a tényhez, hogy ezek a megosztottságok megszilárdulhattak.

A múltba vetett pillantás most arra kötelez bennünket, hogy minden erõfeszítést megtegyünk, hogy mindazok, akik valóban kívánják az egységet, egységben maradhassanak, vagy újból megtalálhassák azt.

Nem áll fenn semmiféle ellentmondás a Római Misekönyv egyik vagy másik kiadása között. A liturgia történetében növekedés és haladás tapasztalható, de soha nincs törés. Az, ami az elõzõ nemzedékek számára szent volt, az szent marad számunkra is és nem lehet hirtelen az egészet megtiltani vagy egyenesen károsnak ítélni. Mindnyájunk javára szolgál, hogy megõrizzük azokat a gazdagságokat, amelyek az egyház hitében és imájában növekedtek, és meg kell adni számukra a megfelelõ helyet. Természetesen a teljes szeretetközösség megéléséhez az õsi szokáshoz csatlakozó közösségek papjainak sem lehet elvbõl kizárniuk az új könyvek szerinti misézést. Nem lenne ugyanis következetes, ha egyrészt elismernék az új rítus értékét és szent mivoltát, ugyanakkor azt teljes egészében kizárnák.

A Pápa levelében hangsúlyozza, hogy ezek az új normák semmiképpen sem csökkentik a püspökök tekintélyét és felelõsségét, sem a liturgiát, sem a hívek lelkipásztori ellátását illetõen. Minden püspök ugyanis saját egyházmegyéjében a liturgia irányítója a zsinati tanításnak megfelelõen.

A püspököknek kell továbbra is õrködniük a felett, hogy minden békében és kiegyensúlyozottan történjen. Ha esetleg olyan probléma adódik, amelyet a plébános nem tud megoldani, akkor a helyi püspöknek kell mindig közbelépnie, teljes összhangban a Motu Proprio új szabályaival.

A Pápa arra kéri püspöktestvéreit, hogy írásban számoljanak be tapasztalataikról, a Motu Proprio életbelépésétõl számított három év elteltével. Ha komoly nehézségek jelentkeznének, akkor megoldást lehet majd keresni rájuk.

A Pápa Szent Pál apostol szavait idézi levele végén: ?Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra. Azért rendelt ennek élére titeket elöljárókul a Szentlélek, hogy igazgassátok az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett meg".

A Szentatya végül Mária, az Egyház Anyja hathatós közbenjárásába ajánlja ezeket az új normákat és szívbõl adja Apostoli Áldását püspöktestvéreire, a plébánosokra, papokra és minden hívõre.