Visegrádi négyek: több, mint aminek látszik — Elemzés 1 rész

A migrációs válság, valamint az Európai Unió válságkezelésben megmutatkozó késlekedése és eredménytelensége relatíve megnövelte az e kérdésben egységesen és eltökélten fellépő visegrádi négyek (V4) politikai súlyát. A visegrádi márkanév ismertté, a V4-es migrációs politika bírálat tárgyává vált. Hibát követnek el azok, akik a visegrádi együttműködésben csak kötelező diplomáciai nyilatkozatokat, protokolláris egyeztetéseket és politikailag irreleváns közös projekteket látnak. Nem szabad a V4-es együttműködés jelentőségét túlértékelni, de észre kell venni, hogy közös fellépéssel a visegrádiak az uniós politikához alkalmazkodó végrehajtókból annak érdemi alakítóivá válhatnak.

 ( A második rész: http://euroastra.blog.hu/2018/03/28/visegradi_negyek_tobb_mint_aminek_latszik_–_elemzes_2_resz )

Újraalapítás: együtt, ha a nemzeti érdek ezt diktálja

A modernkori visegrádi együttműködés 1991-es elindításakor öt alapvető célt deklaráltak az érintett – Csehszlovákia révén akkor még V3-as – államok vezetői:[1]

• a függetlenség, a demokrácia és a szabadság helyreállítását;
• a totalitárius rendszer minden aspektusának felszámolását;
• a parlamenti demokrácia és a jogállam kiépítését, az emberi és a szabadságjogok tiszteletben tartását;
• a piacgazdaság megteremtését;
• részvételt az európai politikai, gazdasági, biztonsági rendszerben és jogrendben.

Ez utóbbit, az európai részvételt leszámítva, ezek a célkitűzések jellemzően a rendszerváltáshoz, annak gazdasági és politikai aspektusaihoz kötődtek, s intézményesített regionális együttműködés nélkül is elérhetők voltak. Értelemszerűen nem is ezek számítottak a közös fellépés legfontosabb céljának, hanem a résztvevők első rendszerváltás utáni külpolitikai stratégiáiban is alapvető prioritásként visszaköszönő európai, illetve euro-atlanti integráció. Ennek megfelelően a fenti nyilatkozatban az alapcélok elérése érdekében tervezett konkrét lépések között a visegrádiak „európai intézményekkel való együttműködése és szoros kapcsolatot célzó tevékenységei” összehangolása került az első helyre. A további hét tervezett lépés értelmében a visegrádiak gazdasági téren szabadkereskedelmi megállapodásra törekedtek, igyekeztek elősegíteni az alsóbb szintű és a nem kormányzati kapcsolatok fejlődését, az infrastrukturális hálózataik összehangolt fejlesztését, s együttműködésük kiterjesztését egyéb (kulturális, ökológiai, kisebbségvédelmi) területekre.

A megvalósult visegrádi együttműködés főbb megnyilvánulási formái között láthattunk legmagasabb szintű politikai deklarációkat és találkozókat, változatos formában és alacsonyabb szinteken zajló egyeztetéseket, rendszeres információcserét, közös szakmai programokat, kutatásokat és egyéb projekteket. Bár többször született javaslat közös intézmények felállítására, sokáig a kulturális és akadémiai együttműködést finanszírozó Nemzetközi Visegrádi Alap volt a szervezetépítés egyetlen megvalósult kezdeményezése, mígnem tavalyelőtt felállt a Visegrádi Harccsoport, a regionális televíziók együttműködése után idén várhatóan elindul a közös hírtelevízió, s tervben van egy regionális fejlesztési bank is.[2] A közös politikai fellépésnek azonban az első pillanattól fogva létezett egy komoly korlátja, amit maga a nyilatkozat is elismert, amikor az európai együttműködés összehangolását az egyes államok (nemzeti) „érdekeinek megfelelően” képzelte el. Márpedig a nemzeti érdekek követése gyakrabban vezetett rivalizáláshoz, mint összefogáshoz.

Közös célok mentén rivalizáló országok

Az „Európához visszatérést” szimbolikusan is beteljesítő, egyes vélemények szerint[3] a posztkommunista rezsimek átalakulását visszafordíthatatlanná tevő uniós tagság eléréséhez a tagjelölteknek rendezniük kellett viszonyukat szomszédjaikkal, a joguralmat, az emberi és kisebbségi jogokat tiszteletben tartó, demokratikus politikai rendszert, valamint a nemzetközi versenyben helytállni képes, működő piacgazdaságot kellett kiépíteniük, át kellett venniük az európai közösségi jogot, és demonstrálniuk kellett a tagságból adódó kötelezettségeik végrehajtásának képességét.[4] A jelentkezők a szomszédokkal fennálló konfliktusaikat az esetek többségében alapszerződések megkötésével kezelték; új alkotmányt vagy átfogó alkotmánymódosításokat fogadtak el; jogszabályi és intézményi garanciákat alakítottak ki az emberi és a kisebbségi jogok érvényesülésére, a hatalommegosztásra, a jogegyenlőségre, a választások tisztaságára és szabadságára; konvertibilissé tették valutájukat; átalakították a tulajdonviszonyokat, és garantálták a magántulajdon védelmét; liberalizálták az árakat, a béreket, a vállalkozásalapítást és a kereskedelmet; létrehoztak piacvédő és pénzpiaci intézményeket, szabályokat; megnyitották piacukat; leépítették az állami támogatásokat; és csatlakoztak számos nemzetközi és európai szervezethez.[5] Mindez nem egyforma gyorsasággal és sikerességgel ment végbe az uniós csatlakozást ambicionálók körében, ezért a tárgyalásokat sem egyszerre kezdték meg a jelentkezőkkel. Az Európai Bizottság mindegyik tagjelöltről külön-külön készített a felkészültségét bemutató éves jelentéseket. A felkészültebbek közé (az ún. luxembourgi csoportba[6]) tartozó Csehországgal, Magyarországgal és Lengyelországgal 1998-ban nyitották meg az első tárgyalási fejezeteket, míg a fejlettségben megkésettekkel (a Helsinki csoporttal[7]), köztük – az állam- és nemzetépítéssel megterhelt – Szlovákiával csak 2000-ben indultak meg a tárgyalások. Az Európai Bizottság bilaterálisan tárgyalt a tagjelöltekkel, akik a várható belépési dátum többszöri tolódása és a sokáig lebegtetett többkörös bővítés perspektívája miatt – egyeztetések és közös fellépés helyett – a fejezetek mielőbbi lezárásában, egyéni mentességek (ún. derogációk) elérésében és a megszerezhető közösségi támogatások maximalizálásában voltak érdekeltek.

A lengyelek a sokkterápia eredményeit, a transzformácós recesszió – először náluk bekövetkezett – végét, illetve a régiós mércével kiemelkedő piacnagyságukat hangsúlyozva igyekeztek kihagyhatatlannak tetszeni, miközben nagyon rossz szerkezetű mezőgazdasággal, komoly mértékű állami támogatásra szoruló nehéziparral és viszonylag fejletlen infrastruktúrával rendelkeztek.[8] A csehek a nyugati (központi) elhelyezkedésük, a fejlett ipari tradíciójuk, a pénzügyi egyensúlyuk valamint a társadalmi stabilitásukat óvó, fokozatos reformjaik alapján tekintették magukat a régió éllovasának, ám a privatizációval és a közszféra átalakításával elmaradtak mind a lengyelek, mind a magyarok mögött.[9] Ugyancsak élenjárónak tekintette országát a magyar vezetés, amihez a kormányzati stabilitáson túl a gazdasági szerkezetváltás gyorsasága, a privatizáció előrehaladottsága és kiterjedtsége, valamint a beérkező FDI – akkoriban a többiek együttesét is meghaladó – mértéke teremtette meg az alapot, noha az államadósság és a szinte folyamatos pénzügyi egyensúlytalanság számottevő problémát jelentett.[10] Az átalakulás több dimenziójában is lemaradó, a mečiari nacionalizmus és önkény miatt a NATO keleti bővítésének első köréből kihagyott Szlovákia[11] csak késéssel, az 1998-as kormányváltást követően kezdhette meg az európai uniós csatlakozási tárgyalásokat. Ennek ellenére a visegrádiak végül a big bangről hozott EU-döntésnek[12] megfelelően, egyszerre, 2004. május 1-jén váltak az Európai Unió tagjává, Szlovákia pedig a V4-ek közül elsőként – és máig egyedüliként – lett az eurózóna tagja, s váltotta fel nemzeti fizetőeszközét az euróval.[13]

A politikai együttműködés korlátai

A NATO- és az EU-tagság elérésével a V4-es együttműködés elsődleges céljai teljesültek, miközben a visegrádiak több területen, például az uniós támogatások és a külföldi befektetések vonzása terén versenytársak maradtak. Az együttműködés már az uniós csatlakozási folyamat alatt meggyengült, s bár Visegrád keretei az EU-tagság elnyerését követően sem változtak érdemben, sőt a döntéshozatalban rendszeressé váltak a V4-es előzetes egyeztetések, az Európai Tanács ülései előtt pedig a kormányfői mini-csúcstalálkozók,[14] a politikai kooperáció – a schengeni csatlakozás kivételével – többnyire csak olyan kérdésekben ment túl a protokoll által megkívánt általános deklarációkon és diplomáciai udvariasságon, amelyekben a keleti tagállamok egyenrangúsága sérült. A politikai szálak gyengülésében – a versenyhelyzeten kívül – több egyéb tényező is közrejátszott.

Lengyel oldalról a Tusk-kormány külpolitikai prioritásai, a Lengyelországot uniós mércével is befolyásos tagállammá tenni akaró politikája jelentette a szorosabb együttműködés legfőbb gátját: a régiós mércével nagyhatalomnak számító, a többi visegrádi országot területében és népességében együttvéve is felülmúló Lengyelország a Polgári Platform (PO) kormányzása idején a Párizs-Berlin-Varsó (az ún. weimari) háromszög újjáélesztésén dolgozott, s igyekezett – a PO hatalomátvételét megelőzően, a Kaczynski-ikrek (Jog és Igazságosság, PiS) vezetése alatt megromlott – német-lengyel viszonyt stratégiai szövetséggé alakítani.[15]

A cseh kormányok is inkább nyugat felé tekintettek, miközben belpolitikai helyzetük eleve gátat szabott külpolitikai aktivitásuknak. Topolánek kormányalakítási nehézségei, koalíciójának heterogenitása, idő előtti bukása, a Fischer- és a Rusnok-kormány átmenetisége, Nečas miniszterelnök távozása rámutatott a cseh politikai vezetés gyengeségére.[16] Ellentétben a nemzetközi pénzügyi válságot viszonylag könnyebben átvészelő[17] lengyel kormánnyal, a cseh kabinetek figyelmét és erőforrásait 2008-tól jelentős részben lekötötte a válságkezelés,[18] ezért akkoriban ők sem ambicionálták a visegrádi együttműködés felpörgetését.

Részben hasonló helyzetben volt a 2006 és 2010 közötti szlovák kormány is, mely nemzetközi mozgástere szűkülését mégis leginkább saját magának köszönhette, mivel a koalíció összetétele – a Mečiar-vezette Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS) és a szélsőséges Szlovák Nemzeti Párt (SNS) részvétele – nem volt összhangban a demokratikus (nyugati) értékrenddel. Így vélte ezt az Európai Szocialisták Pártja is, amikor 2006-tól 2009-ig felfüggesztette a kormány fő erejét és miniszterelnökét adó Smer (Irány) párt szervezeti tagságát.[19]

Nemzetközileg ugyancsak ellehetetlenült a 2006-ban megválasztott magyar miniszterelnök, akinek politikai szavahihetőségét belpolitikai téren az őszödi beszéd, a rákövetkező őszi zavargások kezelése és a koalíció szétesése, nemzetközileg pedig a Déli-Áramlat – Nabuccoval szembeni – előnyben részesítése kérdőjelezte meg. Gazdasági téren sem volt jobb a helyzet: a kormány és vezetője hitelességét a maastrichti kritériumok folyamatos megsértése, a rendre elbukó konvergencia-programok és az ország lényegében fizetésképtelenné válása tette tönkre.[20] Az átmeneti válságkezelés egy éve után, 2010-ben hatalomra került – és 2011-ben még sikeres uniós elnökséget adó – új kormány ugyancsak elszigetelődött az európai porondon, mivel unortodox gazdaságpolitikája és a közjogi átalakítások politikai bírálata az Unió „fekete bárányává”[21] tette Magyarországot. A politikai vitákban egyetlen nyugati kormány sem kelt Budapest védelmére, és a visegrádiak sem álltak ki mellette. Az ukrán-orosz konfliktust követően, az Oroszország elleni uniós szankciók ügyében azonban a magyar kormány ki tudott törni regionális magányából, amikor az állampolgársági törvény módosítása miatt eredendően vele szemben ellenséges szlovák kormánnyal[22] közösen képviselte azt az álláspontot, hogy a gazdasági szankció nem megfelelő eszköz a politikai konfliktus feloldásához.[23]

A migrációs válság mint a politikai egység megteremtője

A regionális politikai együttműködésben a 2015-ös év hozott érdemi fordulatot. Olyannyira, hogy az év legfontosabb fejleményének számító európai migrációs válság nem csupán megteremtette a V4-ek politikai együttműködésének feltételeit, hanem ahhoz is hozzájárult, hogy az addig elenyésző befolyással bíró visegrádiak az uniós politika formálásában is számon tartott csoporttá válhassanak. Utóbbiban ugyancsak nagy szerepe volt a 2015-ös lengyel kormányváltásnak, hiszen a Jog és Igazságosság vezette kabinet számára elődjénél fontosabb volt a régión belüli támogatottság és összefogás, s ezzel új lendületet és nagyobb súlyt adott a visegrádi kooperációnak.[24]

A relokációs kvótára vonatkozó (2015/1601-es) tanácsi döntésnél a V4-ek közül 3 ország elutasította a javaslatot, Lengyelország pedig csatlakozott a többségi állásponthoz, és megszavazta az előterjesztést.[25] Az ellene szavazók egyrészről az Európai Tanács korábbi, az adott kérdésben konszenzusos szavazást elváró álláspontjára, másrészről országuk szuverenitására és biztonságára hivatkozva utasították el a kvóta kötelező jellegét, s egyúttal arra hívták fel a figyelmet, hogy a kvóták végrehajthatatlanok, mivel a menedékkérelmet benyújtók óriási többsége nem várja meg a tranzitországokban a hatósági eljárás végét, hanem idő előtt továbbindul valamelyik célország felé.[26]

A lengyel kormány osztotta ugyan ezeket a nézeteket és eredetileg egyetértett a visegrádiakkal közös álláspont képviseletében, a tanácsi szavazáson a képviselője végül mégis megszavazta a relokációs kvótát. A hivatalos indoklás szerint Lengyelország ezáltal szerette volna elkerülni az elszigetelődést, s mivel a támogatók súlyából látszott, hogy mindenképp könnyedén átmegy a javaslat, abban bíztak, hogy így a végső uniós menekültpolitikára is megőrizhetik a befolyásukat.[27] Vélelmezhető azonban, hogy a lengyel álláspontra az is hatást gyakorolt, hogy az Európai Tanács elnöki posztját betöltő, s az Európai Bizottság előterjesztését hivatalból is felkaroló Donald Tusk azelőtt a PO elnöke és miniszterelnöke volt. A lengyel kormányváltást követően a – kvótapolitikát már a kampányban bíráló – PiS miniszterelnöke, Beata Szydło először még az elődje által vállalt nemzetközi kötelezettségek, így a relokációs kvóta teljesítése mellett foglalt állást, a párizsi és a brüsszeli merényletek fényében viszont országa szuverenitásra és biztonságára hivatkozva elutasította a relokáció végrehajtását,[28] és ragaszkodott ahhoz, hogy Lengyelország saját maga dönthessen arról, hogy kiket enged be a területére.[29] Ráadásul a Szydło-kormány egy olyan határozatot is előterjesztett a lengyel parlamentben, amely szerint a kötelező kvótamechanizmus ellentmond az EU egyik alapelvének, a szubszidiaritásnak. Az előterjesztést a parlament minden frakciója megszavazta, ami egyúttal azt is jelentette, hogy a kvótát korábban még elfogadó Polgári Platform álláspontja is megváltozott, és alkalmazkodott a többségi lengyel értékrendhez.[30]

A Szydło-kormány érveiben ugyanúgy központi helyet kapott a biztonságpolitika és a közbiztonság, mint a magyar kormányéban, mindazonáltal a magyar miniszterelnök jóval korábban, már a migrációs válság kirobbanása előtt – első és mondataiért akkor még széles körben bírált uniós vezetőként – nyilatkozott 2015 januárjában a gazdasági bevándorlás kockázatairól a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni támadást követően.[31] Pár hónap kivárás után a magyar kormány intenzív politikai kampányba kezdett, majd jogi és határvédelmi lépéseket tett az irreguláris migráció feltartóztatására, és népszavazást kezdeményezett a kötelező betelepítés ellen. A magyar politikában eredetileg gazdasági és kulturális kihívásként bemutatott migrációs probléma fokozatosan kapott biztonságpolitikai dimenziókat (közbiztonság, terrorizmus, közegészség), míg végül a kormány a tömeges bevándorlást az egész európai civilizációt veszélyeztető jelenségként értékelte.[32] Az eredetileg a kormány radikális jobboldali ellenzékének számító Jobbik pártelnöke – a bevándorlás- és muszlimellenes nyugati szélsőségekkel ellentétben – többször tett arabokat és az iszlámot támogató nyilatkozatot,[33] miközben a cigányságot és a zsidó közösséget ő és párttársai többször támadták rasszista megjegyzésekkel.[34] Bár a Jobbik a migrációs válság alatt változtatott retorikáján, a markánsan bevándorlásellenes kormányzati lépésekre nem tudott konzisztensen reagálni, – s mivel a baloldali pártok jellemzően megragadtak a humanitárius érveknél és az összeurópai megoldások sürgetésénél – így a Fidesz-kormány a hazai politikában tartósan uralni tudta ezt a témát és a napirendjét.[35]

Szlovákiában a politikai pártok 2015 májusától kampányüzemmódra álltak át, s a tömeges irreguláris migráció tisztán uniós ügyből a szlovák politika kiemelt nemzetbiztonsági kérdésévé vált. A legfontosabb politikai pártok, csakúgy, mint Robert Fico, akkori kormányfő és kormánya, egyértelműen a kötelező betelepítést elutasító álláspontra helyezkedtek, s ebben a vonatkozásban a 2016 márciusi választás után, az Unióba érkező menedékkérők számának csökkenésével sem következett be változás.[36] Csehországban 2015-től több kisebb – részben újonnan alapított – párt tűzte zászlajára a tömeges migráció bírálatát, és kapcsolta a terrorizmus kockázatát az iszlámhoz. Hasonló hangot ütött meg a nagyobb pártok egy-egy politikusa vagy a településükhöz tartozó befogadóhelyek miatt érintett helyi szervezete is, miközben pártjuk napirendjét a migrációs válság csúcspontján is – a cseh pártrendszer egyetlen meghatározó törésvonalához tartozó – gazdasági kérdések uralták. A migráció és vele járó kockázatok ezzel együtt is fennmaradtak az aktuális témák között; olyannyira, hogy a 2016-os parlamenti választás kampányában élénken visszaköszöntek, s gyakran vezettek érzelmileg túlfűtött vitákhoz.[37] A választási előnyt remélő migrációellenes pártok és a hasonló nézeteket képviselő államfő hatására a kormány egyes tagjai is markánsabban kezdtek viszonyulni ehhez a témához.[38]

Viszonylagos visszafogottsága ellenére a cseh kormány mégis fontos és aktív szerepet játszott a visegrádiak politikai egységének megteremtésében, mivel a V4-es elnökséget 2015 nyarától egy éven keresztül ellátó kabinet a kül-, bel- és igazságügyi témákban megtartott uniós tanácsülések és csúcstalálkozók előtt összehívta és levezette a visegrádi egyeztetéseket, s koordinálta az egységes álláspontok, valamint az azokat alátámasztó, konzisztens érvrendszerek kialakítását.[39] Míg a visegrádiak álláspontja olyan fontos kérdésekben, mint például az Oroszországhoz fűződő viszony vagy az Európai Unió jövője, korántsem egységes, addig a migrációs ügyben többnyire egymással egyetértésben tudtak fellépni, és következetesen bírálták az uniós menekültpolitika számos elemét.

Az Olaszországban és Görögországban menedékkérelmet benyújtottak közül 120 ezer fő kötelező relokációs kvóták alapján előírt átvételét a visegrádiak – a tagállamok többségéhez hasonlóan – a mai napig nem hajtották végre: Csehország 12, Szlovákia 16, Magyarország és Lengyelország pedig nulla menedékkérőt vett át. (Bár a többi érintett tagállam – Ausztria kivételével – érdemben több átvételt hajtott végre, az összes eddigi relokáció alig haladja meg az eredeti döntésben előírt egynegyedét.)[40] A Tanács relokációs döntését Szlovákia és Magyarország jogi úton megtámadta, keresetüket azonban elutasította az Európai Unió Bírósága.[41] Kevéssel a bírósági határozat meghozatala előtt a relokációs kvóta végrehajtásának elmulasztása miatt az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárást indított Varsó, Prága és Budapest ellen, amivel azonban a visegrádi kormányok nem értenek egyet, ezért e kérdésben is várhatóan a Bíróságé lesz a döntő szó.[42]

A visegrádi kormányok az Európai Bizottság tagállamokban nemzetközi védelem alá helyezettek elosztására vonatkozó (ún. áttelepítési) kvótajavaslatát egységesen ellenezték, de az automatikus, plafon nélküli elosztási mechanizmus kötelező jellegét is bírálták.[43] A visegrádiak szerint csakis az önkéntességen alapuló megoldások lennének összhangban a tagállami szuverenitással, a legutóbbi önkéntes áttelepítési felajánlásoknál azonban mind a négy ország nulla fő befogadásáról rendelkezett.[44] A V4-ek a rugalmas, azaz többféle módon és eszközzel kifejezhető szolidaritásban hisznek.[45] Szerintük az összeurópai megoldást elsősorban jól működő schengeni határvédelemre, a kibocsátó és a tranzitországokkal közös fellépésre és az EU területén kívül működtetett befogadóállomásokra lehetne alapozni. A visegrádiak a kibocsátó és a tranzitországokat anyagilag is segítve képzelnek el közös fellépést, melynek a kiváltó okok enyhítésére-megszüntetésére, a nemzetközi együttműködés és fejlesztés eredményességének javítására, a nemzetközi védelemért folyamodók regisztrálására és szülőföldjükhöz minél közelebbi helyen létesített befogadóállomásokra, támogatásukra, az uniós határok hatásosabb ellenőrzésére, az embercsempészek és szervezett bűnözésben részt vevők elleni erélyes fellépésre, valamint az elutasított kérelmezőkkel szembeni hatékony kiutasítási eljárásra és a kibocsátókkal kötendő visszafogadási megállapodásokra kell irányulnia.[46]

Uniós bírálat, rugalmas szolidaritás

A V4-ek uniós kvótapolitikával szembeni közös és következetes ellenállása meglepte az uniós politika főbb alakítóit. Korábban – az eltérő nemzeti érdekek és/vagy az egyéni haszonmaximalizálás miatt – nem volt példa a visegrádiak ilyen politikai egységére és eltökéltségre, ráadásul a hagyományosan aszimmetrikus erőviszonyok közepette a keleti tagállamok általában kevés hatást gyakoroltak az uniós döntéshozatalra. A visegrádiak ellenkezése bevezette az uniós döntéshozatalba a V4-es márkanevet,[47] de egyúttal komoly kritikát is kiváltott a többségi uniós álláspontot kialakítók és támogatók részéről. A több uniós és nyugati kormányzati szereplő által megfogalmazott bírálatok elsősorban a közös európai értékek megsértését, kiemelten a szolidaritás elvének feladását, illetve az uniós kötelezettségek és a közös döntés végrehajtásának elmulasztását emelték ki.[48] Többen hangsúlyozták, hogy az uniós tagállamoknak nem csak jogaik, hanem kötelmeik is vannak,[49] s voltak, akik a közös menekültpolitika végrehajtását a strukturális alapokból nyújtott támogatások folyósításának feltételéül szabták volna.[50]

A visegrádiak mindezt elfogadhatatlan pénzügyi nyomásgyakorlásként, zsarolásként értékelték,[51] és kitartottak a rugalmas szolidaritás mellett. Azzal kívánták kifejezni, hogy a közös uniós politika egyes elemeinek elutasítása nem jelenti a szolidaritás hiányát, hogy más területeken maguk is kivették részüket a válság kezeléséből és a segítségnyújtásból. A visegrádi államok 2015 őszén cseh, szlovák és lengyel erők is csatlakoztak a magyarokhoz a schengeni határok őrzésében, s a V4-ek együttesen segítették Szlovéniát hasonló feladatai ellátásában. A V4-ek a határvédelem fokozására viszonylag jelentős létszámban küldtek szakértőket és rendőröket a FRONTEX-be és az EASO-ba, s növelték befizetésüket az Európai Unió Afrikáért szükséghelyzeti alapjába.[52] Szlovákia kivételével a legutóbbi – további befizetésekre és a Parti Őrség gyorsreagálású határállományába küldendő tisztekre vonatkozó – felajánlásaikat is maradéktalanul teljesítették.[53] A válság idején bilaterális alapon segítséget ajánlottak Bulgáriának, Macedóniának és Görögországnak, de ők nem kívántak élni ezzel a lehetőséggel. Csehország önkéntes vállalást is tett az áttelepítési programban való részvételre, s bár nem teljesítette a teljes vállalását, átvett több tucatnyi menekültet. Az ország csatlakozott a humanitárius befogadási programhoz és az EU-török megállapodás önkéntes felajánlásához, melyek keretében szintén befogadott menekülteket. A visegrádiak többnyire fokozták a nemzetközi fejlesztési együttműködés keretében nyújtott támogatásukat, míg az erre fordított előirányzatát csökkentő Magyarország a célzott segítségnyújtásokat összefogó keretprogrammal[54] próbál a válságövezetek országain és lakosságán segíteni.

A visegrádi pártok és a közvélemény többsége ellenzi az uniós menekültügyi irányvonalat

Az EU menekültügyi irányvonalának bírálata és az Unióval szemben migrációs kérdésekben felvállalt konfliktusok eddig egyetlen visegrádi politikai szereplőnek sem vetették vissza a hazai népszerűségét, sőt… A helyhatósági választásokra készülő lengyel kormánypárt, a PiS népszerűsége jelenleg magasabb, mint a 2015-ös parlamenti választási győzelmekor volt.[55] A legutóbbi választáson a migrációt elfogadó-támogató pártok visszaestek, az újonnan bekerülők pedig – ha megengedő is volt az eredeti hozzáállásuk – alig fél éven belül, jellemzően a brüsszeli terrortámadás és a kötelező kvótajavaslatok hatására szigorúbb álláspontra helyezkedtek.[56] Magyarországon a 2010-es után a 2014-es választást is megnyerő Fidesz épp a migrációs válság alatt, s nem utolsósorban markánsan migrációellenes politikájának köszönhetően lábalt ki az átmeneti népszerűségvesztéséből, s azóta is őrzi támogatottságbeli fölényét,[57] így győzelmi eséllyel fordul rá az áprilisi országgyűlési választásra. Szlovákiában továbbra is a Smer számít a politikai élet és a kormány meghatározó pártjának, bár a 2016-os választáson jelentősen visszaesett a támogatottsága, és koalíciós kormányzásra kényszerült. A kormány migrációpolitikai irányvonalában a választásokat követően sem történt érdemi változás. A releváns pártok – a Most és a Siet’ kivételével – egyértelműen biztonsági kockázatot látnak a tömeges bevándorlásban, a parlamentbe újonnan bekerült, illetve a mandátumaik számát növelni képes pártok között pedig több olyat is találunk, amelyek kifejezetten markánsan ellenezték-ellenzik a tömeges migrációt. Nem ez volt tehát az oka a Smer népszerűségvesztésének, hanem a közoktatás és az egészségügy állapota, s e két szektor munkavállalóinak elégedetlensége.[58] A párt azonban ennél is súlyosabb veszteségeket szenvedhet a politika és az olasz maffia kapcsolatát vizsgáló oknyomozó újságíró és mennyasszonya meggyilkolása után kirobbant politikai válsághelyzetben, amit a koalíció felbomlását megakadályozni szándékozó kormányfő lemondása is jelez.[59] Csehországban a fősodorhoz tartozó pártok közül az ANO (teljes nevén: az Elégedetlen Állampolgárok Akciója) és vezetője, Andrej Babiš ütötte meg a migrációs válság alatt az uniós politikával szemben a legkritikusabb hangot.[60] Az előző, koalíciós kormányban a kormányfőhöz és a külügyminiszterhez képest – a pénzügyminiszteri és miniszterelnök-helyettesi posztot betöltő – Babiš migrációpolitikai jóval közelebb álltak Miloš Zeman köztársasági elnökéhez, akinek nyíltan bevándorlás- és iszlámellenes nézeteitől[61] a ČSSD-vezette kormány vezetője többször is elhatárolódott.[62] Ehhez képest a 2017-es képviselőházi választást Babiš pártja nyerte (bár koalíciós partnerek híján kormánya egyelőre nem kapott bizalmat), Zeman pedig idén megkezdhette a második elnöki ciklusát, miután viszonylag szűk többséggel ugyan, de megnyerte a januári államfőválasztást. (Az általa alapított párt ugyan ezúttal sem jutott be a parlamentbe, de a 2016-os régiós választásokon vele szövetségben induló, az iszlámot nyíltan elutasító Szabadság és Közvetlen Demokrácia tavaly a képviselőházi helyek 11%-át szerezte meg.)

A migrációs válság tehát Lengyelországban és Magyarországon megerősítette a bevándorlást elutasító pártok pozícióját, gyengítette a humanitárius álláspontot képviselőkét, s némelyiküket önkorrekcióra késztette. Csehországban és Szlovákiában ugyancsak előretörtek a bevándorlásellenes pártok, tehát a migrációs válság hozzájárult a visegrádi országok pártrendszerein belüli átrendeződéshez. A tömeges bevándorlást és az uniós politika egyik kulcselemét, a kötelező kvótát markánsan elutasító pártok a SMER és a Jobbik kivételével növelni tudták népszerűségüket, az ezzel ellentétes irányvonalat felvállalók pedig többnyire veszítettek támogatottságukból. Az okok megértéséhez elegendő megnézni a szavazók migrációval kapcsolatos attitűdjeire vonatkozó közvélemény-kutatásokat.

A migrációs válság kitörésének évében az IPSOS reprezentatív felmérése szerint Csehországban a Cseh Szociológia Intézet 2016. januári felmérése alapján a válaszolók 61% szerint még háborús övezetekből sem lenne szabad befogadni menekülteket. Év végén egy másik közvélemény-kutatásban ugyanebben a kategóriában 64%-ot mértek. 2017 februárjában egy harmadik felmérés azt mutatta, hogy közel minden 3. válaszoló (31%) komoly veszélynek tartotta a migrációt.[63] Szlovákiában egy 2016-os felmérés alapján a válaszadók 63%-a látott biztonsági fenyegetést a harmadik országból érkezők bevándorlásában, és 70%-a ellenezte a kötelező kvótán alapuló betelepítést. Egy másik felmérés szerint a válaszolók 70%-a félt a bevándorlóktól.[64] Magyarországon a Migrációkutató Intézet és a Századvég közös felmérésében a válaszolók 90%-a elutasította az irreguláris migrációt, 71% ellenezte az EU kötelező kvótán alapuló elosztási javaslatát, 78%-a közvetlen kapcsolatot látott a migrációs hullám és a terrorista cselekedetek számának növekedése között. A tömeges bevándorlás 83% szerint a radikális iszlám terjedését, 90% szerint a szélsőséges iszlámellenes csoportok erősödését, 70% szerint a közbiztonság romlását eredményezné.[65] Lengyelországban a válaszadók 65%-a negatívan viszonyult az arabokhoz, 56%-uk pedig veszélyesnek tartotta őket Lengyelország biztonságára.[66] Az Eurobarometer felmérései és a Századvég Project28 közvélemény-kutatásának eredményei[67] alapján megállapítható, hogy az Unió keleti részein általában magasabb a bevándorlás elutasítottsága, a következményektől való félelem és az uniós válságkezeléssel szembeni elégedetlenség, ami természetesen összefügg a társadalom nyugatinál magasabb fokú etnikai homogenitásával, az idegenek társadalmi integrációjára felhasználható források korlátozottságával, a társadalmak előző rendszer alatti elzártságával és rendszerváltással visszanyert szuverenitás féltésével.

Folytatjuk

A második rész: http://euroastra.blog.hu/2018/03/28/visegradi_negyek_tobb_mint_aminek_latszik_–_elemzes_2_resz