Régen jártam Bécsben, vonatjegyet váltottam, mint mindig a négynapos, kedvezményes turistaosztályra, magyarul másodosztályra. Igaz, három éve még nyolcezerbe került, ma több mint 15 ezerbe – de hát persze nincs infláció.

 

Régen jártam Bécsben, vonatjegyet váltottam, mint mindig a négynapos, kedvezményes turistaosztályra, magyarul másodosztályra. Igaz, három éve még nyolcezerbe került, ma több mint 15 ezerbe – de hát persze nincs infláció.

 

A taxit korábban kifizettem ezerötszázból, ma 2700-ból csak a Keletiig, oda-vissza nem számolom. A Keleti pályaudvar meglehetősen lepusztult, minden rozsdás, mállik. Ülőhely nincs, ahonnan figyelni lehet a beérkező szerelvényeket jelző egyetlen táblát, és ahol nem lehet leülni, sem támasztani a falat, akármilyen nyavalyája van az embernek.

 

A vonaton a WC leírhatatlan állapotban bűzlik – a szokásos módon. Az úton pocsék állapotú, elhagyott ipari épületek mellett haladunk. Az első állomás Tata. Tökéletesen jelentéktelen hely, innen nem látszik a felújított, kikövezett főtér – esetleg szökőkúttal. A tájat nem érdemes nézni, mert ápolatlan, sok a lakatlan, elhagyott ház, a gondozatlan mező. Az igazi szégyen azonban a győri állomás: üres, festetlen, ócska betontákolmány. Innen nem látszik a szépséges barokk város egyetlen darabja sem. Győr után valamivel gondozottabb vidék következik, kevesebb a rom.

 

Mosonmagyaróvár az első tisztességesebb állomás. A leszállókból ítélve, csak elhízott, egyedülálló hölgyek lakják a várost, ahonnan egykor sokan szöktek Ausztriába. Meglepő a szép mezőgazdasági táj, illatos a lila levendulamező. És kezdődik a szélmalmok erdeje, vagyis közeledünk a határhoz. Úgy néz ki, hogy csak Nyugatról fúj a szél, másutt nem érdemes szélmalmokat építeni.

 

Hegyeshalom észrevétlen közelségben van Mosonmagyaróvártól. Itt csend, halál uralkodik. Az állomásépület laktanyára emlékeztet szigorú hivatalosságával és barátságtalanságával. Miért állnak még mementóként a betört ablakú, nyomorult őrtornyok? Mintha az egész környék senki földje volna. Hegyeshalom után nincs útlevél ellenőrzés, csak a jegyeket kezelik hidegen, bár köszön a kalauz, de az utazó nem érdekli. Vám sincs. Bármit csempészhetnék – ha érdemes volna. Hiába takargattam – a régi gyakorlatnak megfelelően – a hátizsákomba rejtett 80 deka füstölt szalonnát, ami Bécsben nem kapható.

 

Ausztriába lépünk. Azt jelenti, hogy az út menti árok zöldebb, nyírják a füvet, nincs gaz, nincs szemét. Úgy látszik, a terület valakié, aki gondozza. A takaros házak sora mutatja, hogy az osztrák állam támogatja a felújításokat. Nemcsak Burgenlandban, hanem Bécsben is, állítják az ottani ismerősök.

 

DOBI ILDIKÓ

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük