Wittner Mária 1956-os halálraítélt beszéde a FIDESZ 56-os megemlékezésén

Emlékezünk. Emlékezünk az 1956-os forradalom és szabadságharc 51. évfordulójára. De nem lenne teljes az emlékezés, ha nem emlékeznénk az 50 éves évforduló gyalázatos szétverésére, és vérbe fojtására. Ezért az 1956-os bajtársaimmal és barátaimmal közösen úgy döntöttünk, hogy összevontan emlékezünk az 50. és 51. évfordulóra, remélve, hogy az emlékezet jogát és zavartalanságát még ebben az elkorcsosult demokráciában is biztosítják számunkra. Az elmúlt évek keserű tapasztalata arra az elhatározásra késztetett bennünket, hogy a 2008-as évet a megtorlás évének nyilvánítjuk. Sem a levert forradalom áldozatai, sem pedig az ötvenéves évforduló vérbefojtásának áldozatai nem kérjük a demokrácia megcsúfolóitól a beleegyezést.

Az 1956-os forradalom győzelmét október 31-én Nagy Imre így jelentette be: "az a forradalmi harc, amelynek ti voltatok hősei, diadalt aratott. Ennek a győzelemnek az eredménye hozta létre a mi nemzeti kormányunkat, amely hazánk függetlenségének és szabadságának szilárd talaján áll."

A forradalom győzött, majd megalakult az új Nagy Imre-kormány, melynek tagjai között Kádár János is helyt kap. Kádár, még buzdító felhívással fordul a lakossághoz, a forradalmat dicsőítve álnokul, majd eltűnik. Amikor ismét hallat magáról – már a szovjet nagytestvér tankjainak biztonságából – kikiáltja és megalakítja a munkás-paraszt kormányt. Kádár elárulta a forradalmat és a nemzetet, és ez nem az első árulása volt.

Megindult a szovjet invázió, amelyre az akkori amerikai politika is áldását adta. A szovjet túlerő előbb aknavetőkkel szétlövi a várost. Bár november 4-én hajnalban a rádió még azt harsogja: csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van, de ekkor már a kormány a jugoszláv követség menedékét élvezte. A magukra hagyott forradalmárok még valóban harcban állnak, de az óriási túlerő felmorzsolt minden ellenállást. Azután dermedt csend ült a romos városra. Megindult a menekültáradat Nyugat felé, az emberek joggal féltek a megtorlástól, bár Kádár még ekkor még forradalomról beszélt és büntetlenséget ígért.

Aztán beindult a szocialista megtorló gépezet. Statárium és sortüzek az ország különböző részein, és már az sem számít, hogy a megbízóik által kiterelt emberek fegyvertelenek voltak – köztük nők és gyermekek is. A kegyetlen bosszú haláltáncát járta. A félelmet akarták elültetni a társadalom zsigereiben, s hadd tegyem hozzá: mint most is.

A börtönök megteltek, az őrség jelszava a régi: a politikai elítéltet ne csak őrizd, hanem gyűlöld is. E gyűlölet szellemében folyt a megtorlás a szocialista halálgyárban. Az akasztás futószalagon történt, vagy ahogy ők mondták: körmenetben kell akasztani. Nap mint nap folyt az akasztás, olykor egymás után több is. Emlékezünk. Kikre is emlékezünk? Hogyan emlékezünk mi, és miként emlékeznek ők?

Az '56-os konferencia megnyitó beszédén Gy. F. azt mondta: üresek az ünnepeink. Nincs tartalommal megtöltve.

Üres lélekből csak üres és tartalom nélküli ünnepek fakadhatnak. Mi viszont emlékezünk arra a tartalomra, amit 50 és 51 évvel ezelőtt ők töltöttek meg súlyos emlékezettel.

Emlékezünk Brusznyai Árpádra, a humánum mártírjára, Angyal Istvánra, aki előtte már megjárta Auschwitzot – mielőtt felakasztották. Tóth Ilona szigorló orvosra, aki ma lenne 75 éves. Mansfeld Péterre, akinél megvárták, hogy betöltse a 18. életévét. Mányi Erzsébetre – Katira – akit mellőlem vittek akasztani. És a többiekre. A mi emlékezetünknek, akár ünnepünknek ők adják meg az emlékezés tartalmát. A mi látásmódunk, vagy éppen érzésmódunk egyértelmű tartalommal teli, melyet hazájukért életüket áldozó emberek töltik ki.

Emlékezünk arra a 19 éves Mányi Erzsébetre, akinek kivégzés okán – fához állítva – a laktanya udvarán golyószóróval szétlőtték az arcát. Emlékezünk Gérecz Attilára, a költőre, aki a barikádon áldozta életét, a börtönből szabadulva. A mi ünnepeink nem üresek, emlékezettel, tartalommal teliek. De emlékezünk a meghamisított, meggyalázott forradalomra, amit 33 éven keresztül sulykoltak a társadalom tudatába önigazolásként, és próbálják sulykolni még ma is azok, akik nemcsak az országot fosztották ki, hanem hullarablóként el akarják orozni az általuk kivégzett mártírok és áldozatok hazafias dicsőségét.

Itt vannak ők velünk, bennünk, és ők töltik meg tartalommal emlékezetünket, ünnepünket ma, holnap és mindig. Mert ők a magyar történelem kitörölhetetlen hősei.

Nem lenne teljes az emlékezés, ha nem idézném Krassó György barátom szavait: Ma még sokan állnak sorba prostituált bárcáért, de már szégyellik, és ez az idők jele. Az új október ifjúságának már itt vannak köztünk a képviselői. Ők biztosan tudják, s érzik, hogy a szavak tettekké fognak válni, és amikor a magyar október előtt tisztelegnek, már nem a múltat, hanem a megtisztult jövőt ünneplik.

Végezetül, 1958 júniusában írott vers Krassó Györgytől: Májusi hajnal.
Gyűjtő, kisfogház, halk kopácsolás, rácsot, vakablakot, tavaszt legyint. Az udvaron akasztás lesz megint, folyik tovább, pajtás, a gyilkolás. Gyújts rá barátom, mély, szelíd harang kong messziről. Egy hét és nyolc kötél. Ki megy ma, Angyal, Kósa, Szente, Szél? Egy zárka nyílik, s felüvölt hang: fiúk a hazánkért, Isten veletek! Erdősi búcsúzik most tőletek! Valaki sír, lépések, lánc kocog. Éljen a szabadság! Gyilkosok! Aztán csönd. Társam így szól: már nem él. És kezemben ég a cigaretta még.