Gyurcsány Ferenc Miniszterelnök Beszéde A Gazdasági és Szociális Tanács Keddi ülésén

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök beszédet mondott a Gazdasági és Szociális Tanács 2007-07-03- keddi ülésén. Beszédének szószerinti leirata:

Tisztelt Gazdasági és Szociális Tanács! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Elõször is engedjék meg, hogy megköszönjem a meghívást a tanács ülésére, és megköszönjem a felkérést, hogy az elsõ napirendi pont elõadója legyek.

2006 tavaszán a szocialisták és szabad demokraták új kormánya azzal az igénnyel fogott hozzá az elõttünk álló négy éves kormányzati ciklushoz, hogy megújítsuk Magyarországot. Az a szándék vezette a kormányt, hogy az elõzõ évek szociális és jóléti kárpótlását követõen a kormányzati tevékenység hangsúlya a szerkezeti változtatásokon alapuló modernizációhoz kötõdjön.

Míg a 2001-2006 közötti idõszakot alapvetõen a szociális és jóléti ellátás mennyiségi növelése jellemezte – a szociális és jóléti transzferek növelésének eszközét használva -, 2006-ban jelentõs fordulatot készítettünk elõ és nagyobb részt valósítottunk meg. Ez a fordulat a társadalompolitikában a világosabb és egyértelmûbb célzottságban nyilvánul meg. Azzal való szembenézéssel, hogy az elmúlt 20 évben megnövekedett társadalmi különbségek okán az államnak a jóléti erõforrásait egyre inkább azok támogatására, megsegítésére kell célzottan fordítani, akik a növekvõ piaci verseny keretei között kevésbé képesek csak, vagy kizárólag saját teljesítményükön alapuló egyéni, családi jólétet teremteni.

Ez kétségtelenül egy társadalompolitikai hangsúlyváltás. Ugyanakkor a kormány jó néhány esetben ragaszkodott ahhoz, hogy fontos ellátási elemekben megõrizze az univerzális ellátást, és továbbra is úgy gondoljuk, hogy egyes alapvetõ ellátási körökben az univerzalitás megõrzése fontos marad.

Jelentõs fordulat játszódott le a tekintetben, hogy a korábbi, alapvetõen az ellátások növelését célzó politikai hangsúly helyett a különbözõ szociális és jóléti ellátásokat nyújtó intézmények mûködésének, mûködési filozófiájának, szerkezetének és finanszírozásának átalakítása került napirendre. Mennyiségi változás helyett a szerkezet és a minõség megújítása, a hosszú távú fenntarthatóság, a hozzáférés igazságossága és egyenlõsége feltételeinek teljesítése került napirendre. Ez jellemzi a szociális és munkaügyi ellátás, az egészségügy, vagy éppen az oktatás területén kezdeményezett változásokat.

Harmadsorban érdemi fordulat állt be a tekintetben, hogy a kormányzati idõszak elsõ felében a korábbi – ahogyan említettem -, szociális és jóléti kárpótlást kitûzõ idõszak következményeként is megbomlott költségvetési egyensúly helyreállítása lett az egyik fontos cél.

A kormány saját értékelése szerint az állam mûködésének szerkezeti megújítására, a költségvetés egyensúlyának megteremtésére és egy hosszú távú állami fejlesztéspolitikára koncentráló új politikának az elsõ éve eredményes volt.

Eredményes volt, mert az elmúlt 17 év sok ügyében az elmúlt évtizedek örökségét sikerült olyan módon átalakítani, amely közép- és hosszú távon egy igazságosabb és fenntarthatóbb, erõs Magyarországhoz vezet. Ez az idõszak – nem titkoltan – a befektetések idõszaka. Befektetés a szerkezeti változtatásokba, befektetés a kulturális és társadalmi attitûd megváltoztatásába.

A Magyar Nemzeti Bank elemzéseibõl és jelentéseibõl tudjuk, hogy a magyar gazdaságpolitikát nemcsak a rendszerváltás óta, hanem az azt megelõzõ idõszakot is jellemezve 4-5 évenként ciklikusan felboruló egyensúly jellemezte. Az elemzésekbõl az is kiderül, hogy e mögött lényegesen több van, mint a döntéshozók egyedi, önálló, minden mástól elkülönülõ döntése. Nagyon mély szerkezeti és kulturális okai vannak a 4-5 évenként felboruló külsõ és belsõ egyensúlynak. A kormánynak azzal kellett szembenéznie, hogyha meg kívánja változtatni ezt az örökséget, akkor ahhoz nem elegendõ az egyszeri korlátozó beavatkozás, de szükséges a szerkezeti változtatások egész sorának megkezdése.

Én ezek körében a következõket tartom fontosnak kiemelni. Az elsõ, és talán legfontosabb a közszférához fûzõdõ alapvetõ viszonyunk átalakítása. A közszféra nagyon fontos szolgáltatásokat nyújt az ország polgárainak. Olyan szolgáltatásokat, amelyek részben a közhatalom viselésének felelõsségébõl fakadnak, döntõen a köztisztviselõi kör körében, és olyan szolgáltatásokat, amelyek a közszolgáltatások körébe tartoznak. Ez utóbbi arról szól, hogy vannak olyan közjavaink, amely közjavak nyújtásában nem a piacot tekintjük elsõdleges elosztónak és logikai elvnek, hanem a szolidaritást, az együttmûködést és csak második helyen és korlátozottan a versenyt.

Az európai tradíciókba illeszkedõen a közszolgáltatások alá elsõsorban az oktatási ügyeket, az egészségügyet és egyes szociális, valamint munkanélküli ellátást értjük. Ugyanakkor az is világossá vált számunkra, hogy a közszolgáltatások és a közigazgatás területén is azok a szervezési, mûködési és irányítási elvek, amelyek biztosíthatják, hogy takarékosan bánnak a mi adóforintjainkkal, hogy azért ez egy szolgáltatás-központú magatartás és intézményrendszer lesz, hogy érvényesül a teljesítményelv, a teljesítmény-kitûzés és az ehhez kötõdõ érdekeltségi rendszer. Hogy rugalmas intézményi és szabályozási formák ösztökélnek bennünket arra, hogy kevesebb pénzért többet kapjunk – ezek nem, vagy csak nagyon hézagosan érvényesültek az elmúlt idõszakba. Szeretném világossá tenni: ez nem a köztisztviselõk és a közalkalmazottak személyes teljesítményhiányából – még ha ez is létezik -, hanem a szerkezet egészének mûködési, irányítási, alapvetõ logikai problémáiból fakad. Ha ezen változtatni akarunk, akkor ennek a mûködésnek az elvét kell döntõen megváltoztatni.

Az elmúlt egy évben számtalan olyan szabályt alkottunk, amely a teljesítményelvet vezeti be a közszférába: a teljesítménykitûzést, az ahhoz illeszkedõ javadalmazási, jutalmazási és bérezési gyakorlatot, általában a nagyobb rugalmasságot.

Úgy gondoljuk, hogy ez nem egy egyszeri folyamat, amely most hirtelenjében lezárható, hanem egy nagyon hosszú alkalmazkodási folyamatnak vagyunk az elején, és ezt az alkalmazkodási folyamatot mi fenn akarjuk tartani. Nincsen szükség alkalmazkodási sokkra a közszférában, de szükség van a folyamatos alkalmazkodásra. Nem ?stop/go? típusú reformokra van igény. Nem elindulni és megállni ciklikusan, hanem folyamatosan alkalmazkodni és illeszkedni a folyamatosan változó környezethez. Hozzáteszem, ez a nehezebb. Kampányszerûen reformot csinálni politikailag könnyebb, mert mindig azt lehet mondani, hogy még két hónapot kell kibírni. Elfogadtatni azt, hogy ugyanúgy folyamatosan változni kell itt is, mint ahogyan változni kell egy mérnöknek, meg kell tanulni az új világot. Ahogy változni kell egy agrárszakembernek, mert mondjuk a géntechnológiák fejlõdésével alapvetõen új termesztési, tenyésztési eljárások jönnek be. Ahogyan változni kell egy pedagógusnak, ugyanúgy az igazgatásnak is folyamatosan változni kell, és a változás nem egyszerûen az igazgatásban és a közszolgáltatások nyújtásában érdekeltek személyi alkalmazkodását, hanem a rendszer egészének folyamatos alkalmazkodását is jelenti.

A második legfontosabb terület, ahol változás történt: az egészségügy. A magyar egészségügy mély, krónikus szervi bajoktól szenvedett és szenved. Ennek csak külsõ megnyilvánulása – mint egy lázas állapot – az állandósuló hiány és a pazarlás, a folyamatosan felmerülõ egyensúlytalanság, a világ legmodernebb gyógyítási technológiájához történõ adaptáció töredezettsége és elkésettsége, az a fajta elégedetlenség, amely az egészségügyben dolgozókat és a szolgáltatásokat igénybevevõket is újra és újra változó számban és mértékben jellemzi.

A magyar egészségügy rendkívül sok illúziótól szenvedett és szenved mind a mai napig. Ezen illúziók közül az egyik legveszélyesebb az a széles körû meggyõzõdés, hogy az egészségügy ingyenes, hogy az egészségügyi szolgáltatásokban nincsenek értékek, árak, piaci természetû kategóriák és viszonyok, azaz az egészségügy szolgáltatásai nem mérhetõk, a minõség nem meghatározható, nem kikövetelhetõ. Az egészségügy egész alapszerkezete egy, a II. világháború után – akkor egyébként okkal – kialakult szerkezetet mutat, amelyben a hosszú idõszakú kórházi ellátások viselik a fõszerepet. Az egészségügyi ellátás egyes elemei: a megelõzés, az alapellátás, a szakellátás, a kórházi ellátás és a rehabilitáció nem vagy csak töredékesen épülnek egymásra. A rendszerben lévõ legnagyobb érdekeltség ahhoz fûzõdik, hogy az ellátási hierarchia csúcsán – mondanom sem kell, a legdrágább ellátások körében, leginkább a hétköznapi viszonyoktól elkülönült körben -, a kórházi ellátásban találja meg a gyógyulást minél több beteg. Ennek aztán az a következménye, hogy Magyarországon a sebészeti beavatkozásokkal töltött napok száma éppen kétszerese az Európai Unió korábbi 15 tagországa átlagában mérteknek. Ennek a következménye az, hogy Magyarországon lényegesen nagyobbak a kórházi kapacitások, mint a hozzánk mérhetõ országokban. Ugyanakkor kevésbé elterjedtek a modern diagnosztikai technológiák, vagy éppen az egynapos beavatkozásokhoz szükséges eljárások, ismeretek, feltételek és kapacitások.

A magyar egészségügy két nagy európai modell között, félúton helyezkedett el. A magyar egészségügy nem volt sem biztosítás alapú, sem állami egészségügy. Az elõbbire mondjuk a német példa lehetne a jellemzõ, vagy az osztrák, az utóbbira mondjuk a brit vagy a svéd. Biztosítás alapúnak mondott, alapvetõen állami egészségügy volt a miénk. Ennek a rendszernek az alapelemeit, alapelveit megváltoztatni egyre inkább nem lehetõség, hanem halaszthatatlan kényszer volt. Kényszer, hogy az ország a magáénak érezze és tudja a köztulajdonban lévõ és a közösségi garanciáját is maga mögött tudó egészségügyi intézményrendszer egészét. Érezze mindenki, hogy egészségének megõrzése vagy a megbomlott egészség helyreállításának kockázatában osztozik az egyén és a közösség.

Az átalakulás rendkívül ellentmondásos, összetett, helyenként konfliktusos. Ebben az átalakulásban rendkívül sok érdek sérül és évtizedes megszokások borulnak fel. Olyan megszokások, amelyek rögzült, társadalmi normaként vannak elõttünk. Ez az átalakulás érinti az egészségügy szinte valamennyi elemét. Érinti a szolgáltatási oldalt, érinti a biztosítási oldalt, érinti az egészségügyi szolgáltatások sztenderdjét, érinti a köz- és magánfelelõsség megoszlását. Érinti az egyenlõ hozzáférésben mutatkozó igazságtalanságok megszüntetését és természetesen érinti a hosszú távú fejlesztést is.

Harmadsorban. Az átalakulások érintik az oktatás területét, a köz- és felsõoktatást egyaránt. Magyarország ezekben az években szembesül azzal, mennyire igaz az, amikor azt mondjuk, hogy az oktatás: befektetés. Nagyon furcsa, hogy ezt mindig csak akkor szokták hangsúlyozni a kollégák, amikor több pénzt kérnek. Amikor viszont azt mondjuk, hogyha befektetés, akkor ugyanazokat a szabályokat érvényesítsük rá, mint valamennyi befektetés esetén, akkor sokszor már ódzkodnak tõle. Mert ha befektetés, akkor teljesítményt mérése is szükséges. Ha befektetés, akkor hatékonysági elemek vannak. Ha befektetés, akkor értékesül az a tudás, amely tudás gyarapítására az oktatást szervezzük. Azaz, szerintem most elõször történik az meg egészségügyben és oktatásban is, hogy a kormány maga is úgy kezeli ezeket a területeket, mint befektetést, de a befektetésre vonatkozó figyelemfelhívást többnek tekinti, mint a több pénzért történõ lobbizást és versengést, és ezt a befektetési jelleget kívánja érvényesíteni az intézményrendszer egész logikájában. Azt mondja: ha ez befektetés az ország és a te személyes jövõdbe, akkor személy szerint neked is be kell ebbe fektetned. Ha ez befektetés, akkor olyan intézményrendszert kell mûködtetni, amely elszámoltathatóan bánik a közpénzeinkkel és mérhetõ az, hogy jól vagy rosszul végzi-e valaki a dolgát. Hogyha ez befektetés, akkor a végeredménynek annak kell lennie, hogy javul a minõség, javul a hatékonyság, és a magyar felsõoktatás az európai és világ felsõoktatási intézményeinek rangsorában egyre elõkelõbb helyen lesz. Ha befektetés, akkor annak is felelõsséget kell vállalni, akihez a befektetés haszna és végeredménye közvetlenül kötõdik – a hallgató és a hallgató családja, a beteg és a beteg családja. Fektessünk be akkor közösen az egészségünkbe, fektessünk be közösen az oktatásba!

Minden lépésünk arról szól, hogy a magyar felsõoktatás megállja a helyét a világ felsõoktatási intézményeinek versenyében. Nagyobb szabadság és több felelõsség. Egymás után történnek olyan lépések, amelyek bõvítik a felsõoktatási intézmények mozgásterét, de bõvítik felelõsségüket is. Megváltozik az a régi finanszírozás, amely mindenhová egyenlõen vitte a pénzt. Azok a felsõoktatási intézmények kapnak több állami forrást, amelyek népszerûbbek a hallatók körében. És azok népszerûbbek a hallgatók körében, amelyek javítják a munkaerõpiacra történõ belépésnek a feltételeit. Ez bizony átalakuláshoz fog vezetni. Lesznek nagyon sikeres felsõoktatási intézmények és lesznek kevésbé sikeresek. Ez így van.

Örülök annak, hogy a felsõoktatásban ezek az átalakulások a felsõoktatásban alapvetõen érdekeltek okos kompromisszumain és egyezségein épülnek fel. Üdvözlendõen gondolom azt, hogy a közoktatásban megjelenik a teljesítménymérés. Hosszú-hosszú küzdelem vezetett el idáig. Tudnunk kell, hogy gyermekeinket jó, közepes, vagy gyenge iskolába íratjuk be. Az iskolának nem az a legfõbb erénye, hogy közel van lakhelyünkhöz. Jó, ha így van. A legfõbb erénye, hogy gyermekeinket képes fölkészíteni arra, hogy felnõtté válva évtizedeken keresztül sikeresek lesznek. És ma azt látjuk, hogy a sikeresség feltételét a mai iskolák egyenlõtlenül mérik. Vannak olyan iskolák, amelyek nem gyarapítják a siker esélyét, mások pedig jelentõsen gyarapítják.

Alapvetõen ezt tartom a kormányzás legfontosabb eredményének: kibillenteni az országot a nem teljesítményre törekvõ, e tekintetben rossz minõségû status quo-ból. Kibillenteni az országot abból a logikából, amelyben egyetlen egy feladat van: minél többet kivenni a közösbõl és változatlanul megtartani azt az intézményrendszert, amelyrõl pontosan tudjuk, hogy egyre kevésbé volt képes követni a világ változásait. Magyarországon a közszférára 3-4-5 százalékkal többet költünk, mint Európa egyéb országaiban. És ehhez képest a közszféra teljesítménye nem volt 3-4-5 százalékponttal magasabb. Ezt úgy mondják, hogy nem jól sáfárkodtunk a közössel. Ha pedig így van, akkor hozzá kell nyúlni a rendszerekhez.

Azt gondolom, sikerült kibillenteni az országot ebbõl a helyzetbõl. Sokan kérdezik, hogy sikerül-e összehangolni a három nagy célt: a reformokat, egyensúlyt is tartva és fejleszteni is. Én úgy látom, hogy alapvetõen igen. Az egyensúlyteremtés hosszabb távon leginkább éppen azzal történhet meg, hogy hatékonyan mûködõ, teljesítményelvû intézményeket építünk fel. Hogy az egyensúlyteremtés nem egyszeri beavatkozás, nem fûnyíró-elv alkalmazásával történik meg, hanem jelentõs intézményi átalakítás révén. A fejlesztések pedig már az ilyen módon elõállított egyensúly és megváltozott mûködésû intézmények megerõsítését szolgálja. Nem valamennyi egészségügyi intézményt, nem valamennyi felsõoktatási intézményt, nem valamennyi iskolát, nem az államigazgatás valamennyi pontját fejlesztjük, hanem átfogó fejlesztési programok keretén belül nagyon világos hangsúlyokat képezünk. Ilymódon példának okáért, nem engedjük meg, hogy valamennyi minisztérium önálló elektronikus kártyát fejlesszen, hanem egy egységes, intelligens kártya fogja majd betölteni a munkaügytõl mondjuk a diákigazolványig a nagyon sokféle szerepet. Nem engedjük, hogy szétforgácsolódjon az egészségügyre fordítható pénz. 2-3 nagyvárosban lesz átfogó klinikai fejlesztés, például Szegeden és Pécsett. Másik oldalról pedig arra a 22 kistérségre koncentrálunk a járóbeteg-ellátásban, ahol ma egyáltalán nincsen járóbeteg-szakellátás.

Ezek nagyon világos hangsúlyok. Nem engedjük, hogy elköltsük a pénzt. Azt akarjuk, hogy befektessük a pénzt. Nem engedjük meg, hogy valamennyi városban egyformán fejlesszük a tömegközlekedést, hanem azt mondjuk, hogy például Szegeden, Debrecenben és Miskolcon kell – példákat mondok csak, nem döntéseket – villamos hálózatot, városi közlekedést fejleszteni. És folytathatnám a sort.

Nagyon fontosnak tartom, hogy a kormányzat egész logikájának közepén a teljesítmény és a munka, a siker megbecsülése álljon. Magyarország jövõje azon áll vagy bukik, hogy az irigység gazdaságából a siker gazdaságát, a teljesítmény gazdaságát tudjuk-e megteremteni. Ahhoz, hogy alapvetõen átalakuljon a gazdasági környezet, ahhoz sok összefüggõ lépést kellett és kell tenni. Ezek közül elsõ és legfontosabb a versenyszférától a mozgásteret, a levegõt elszívó magas költségvetési hiány csökkentése. Nem ismerünk olyan versenyképes gazdaságot, ahol háborítatlanul virul a szürke- és feketegazdaság. Összehangolt lépések sokaságával Magyarországon az elmúlt 17 évben elõször csökken a szürke- és feketegazdaság. 140 ezren léptek be a társadalombiztosítás rendszerébe. Több, mint 110 ezer munkáltató jelentette be alkalmazottait minimálbér helyett a minimálbér kétszeresét kitevõ társadalombiztosítási fizetési kötelezettség alá. Magyarországon a tízezer vagyonosodási vizsgálat és annak a következményei azt mutatják, hogy többen ébrednek rá arra, hogy kell és érdemes adót fizetni Magyarországon.

Harmadsorban átfogó deregulációs program készül, átfogó bürokráciacsökkentési program készül. 2008. január 1-jétõl a most használt több mint 30 különbözõ adóbevallás száma kevesebb mint a felére csökken. Az adóbevallás sorainak száma több mint egyharmadával fog csökkenni. Az államreform keretében elvégzett átalakításokkal, integrált nyilvántartási rendszerek létrehozásával nem az állampolgárt küldözgetjük hivatalokhoz, hogy szerezzen be minden információt és minden adatot ahhoz, hogy õ például közpénzekre pályázhat, hanem mi magunk fogjuk helyettük ezeket az adatokat és információkat összeszedni. Nem az állampolgárt, hanem az állampolgár ügyét mozgatjuk – ez nagy különbség. Ezen a téren ebben a ciklusban áttörést fog elérni a magyar kormány.

A mostanában hozott jogszabályokkal Magyarországon az új társaságok megalakítása pár napon belül, esetenként pár órán belül lehetségessé válik. Általánossá válik az elektronikus adóbevallás, az elektronikus cégregisztráció.

Mindehhez hozzáillesztjük a szakképzés megújításának átfogó rendszerét, ahol a szakképzés teljes profilja alapvetõen a munkaerõpiac oldaláról kerül meghatározásra. Hozzáillesztjük a rehabilitáció teljes rendszerét, hogy a rehabilitáció hangsúlya ne a munkaerõpiacról való kikerülésben, hanem az oda történõ visszakerülés, a helyreállított képességek oldalán legyen.

Ezt a logikát támasztja alá az üzleti környezet körébe is sorolható, de sokkal átfogóbb hatású – mondjuk úgy, hogy a társadalmi-gazdasági infrastruktúra javítása a közlekedéstõl kezdve az egészségügyig bezárólag.

Annak érdekében, hogy a közelgõ választások ne borítsák fel újra és újra az egyensúlyt, ezért sokakkal, köztük az Állami Számvevõszékkel együttmûködve átfogó közpénzügyi reformokat vezetünk be, alapvetõen új szabályozással és új intézményekkel. Azt kívánjuk megakadályozni, hogy a rövid távú politikai érdek fölülírhassa a hosszabb távú nemzeti érdeket. Ennek érdekében a következõ két évben négy új, átfogó törvénycsomag kerül megfogalmazásra, amelyeknek az a céljuk, hogy választások jöhetnek vagy mehetnek, de a hatékony, átlátható, felelõs és egyensúlyt tartó közpénzügyek maradjanak. Ebben az ügyben jó minõségû együttmûködés van a kormány és más, a közpénzügyek ellenõrzésében, alakításában, irányításában szerepet játszó intézmények között.

Az elmúlt egy év rendkívül fontos fejleményének tartom a magyar gazdaságirányításban a jegybank és a kormány közötti, egymás függetlenségét õrzõ, arra tekintettel lévõ, de progresszív partnerséget.

Hozzájárult az elmúlt egy év sikereihez, hogy a társadalmi érdekegyeztetés és partnerség intézményei folyamatosan mûködtek. Az Országos Érdekegyeztetõ Tanács – idõnként nem kis vitákkal, idõnként nehéz kompromisszumokkal, de – folyamatosan partner volt abban, hogy az új kihívásokra új válaszokat találjunk.

Szeretném innen is megköszönni a Gazdasági és Szociális Tanácson túl az Országos Érdekegyeztetõ Tanács, a munkáltatók, a munkavállalók szervezeteinek, a különbözõ szakmai és civil szervezeteknek, hogy hozzájárultak az átfogó társadalmi, gazdasági megújítást szolgáló reformprogramokhoz, a fejlesztést megalapozó Új Magyarország fejlesztési tervhez és vitákban, konzultációkban kifejtették véleményüket a konvergenciaprogrammal kapcsolatban is. Nem egy esetben két-három évre szóló megállapodásokat is tudtunk kötni, amiért különösen hálás vagyok önöknek.

Befejezésül. Sokan kérdezik, hogy – látva az elmúlt egy év sikereit is és látva az elmúlt egy év nehézségeit is – most megáll-e a kormány. Azt tudom mondani, hogy szó sincs róla. Magyarországnak mozgásban kell maradnia. A mozgás szerkezeti, minõségi változások sokaságát, céltudatos fejlesztést, egyensúlyt õrzõ, felelõs politikát is jelent. Magyarországon a biztonságot nem a változatlanságnak kell megteremtenie, mert a változatlanság csak lemaradást hoz. A biztonságot a kiszámítható, a szélesebb, átfogóbb partnerségben közösen megalkotott reformprogramok sokaságának kell adnia. Magyarország megújítása nélkül nincsen sikeres és erõs Magyarország. A megújítás pedig folyamatos alkalmazkodás, az alkalmazkodás pedig állandó, folyamatos reformokat jelent.

Arra kérem a Gazdasági és Szociális Tanácsot, legyen partner az ország megújításában, legyen partner ennek a politikának a folytatásában!

Köszönöm szépen!