Gyurcsány Ferenc Napirend Elõtti Felszólalása Az EU-ról és Az Indokolatlan Oroszellenességrõl ? Szószerinti Leirat -

Ma 2007-03-26-án Gyurcsány Ferenc napirend elõtti felszólalásában a Parlamentben az Európai Únióról beszélt. Felszólalásának szószerinti leirata:

Mélyen Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyûlés! Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy elõször is csatlakozzak az elnök asszony megemlékezõ szavaihoz, amelyben az európai együttmûködés elmúlt ötven évének eredményeit és sikereit méltatta.

A magyar kormány úgy ítéli meg, hogy az Európai Unió keretén belül megvalósuló együttmûködés Európa népeinek legnagyobb történelmi sikere. Siker társadalmi, politikai és gazdasági értelemben. Kialakult egy közös európai polgártudat, polgárok sokasága, függetlenül attól, hogy részt vesz-e a közéletben, vagy sem, érzi, hogy van valami, ami összeköti õket spanyol, portugál, német, dán, vagy svéd európai polgártársaival, érti és érzi, hogy vannak közös történelmi, társadalmi gyökereink, hogy létezik ez a bizonyos európai identitás.

Ennek az identitásnak a megerõsítése az európai uniós együttmûködés egyik legfontosabb sikere. Siker ez politikai értelemben is. Soha a történelemben nem volt olyan, hogy 27 ország demokratikus felhatalmazás alapján, nem valaki ellen, hanem valamiért, egy demokratikus, prosperáló jövõért együttmûködésre lépett, lemondva nemzeti szuverenitásának, önállóságának egy darabjáról, és azt közös szuverenitásként fogalmazta meg. És kár lenne azért tagadni azt is, hogy az az Európai Unió, amelynek lakosságszáma nagyobb, mint mondjuk az Egyesült Államok és Oroszország együttes lakosságszáma, ma a földkerekség legnagyobb egységes piaca. Olyanfajta gazdasági erõ, amely semmi mással nem hasonlítható össze. Nagyon sokan a pénzt látják az európai együttmûködés mögött. Számolgatják az eurókat és az eurócenteket, hogy na, mennyi jut nekünk, magyaroknak az európai adófizetõk pénzébõl.

Nem szeretném azt mondani, hogy ez nem fontos. Nem szeretném azt mondani, hogy nem jelent hatalmas, szinte megismételhetetlen lehetõséget Magyarország számára, hogy csökkentse a nyugat-európai országoktól mért elmaradását azokkal a bizonyos európai alapokkal és pénzekkel. De muszáj azt mondanom, hogy különösen itt, az ünnep táján, érdemes legalább egy pillanatra arra is gondolni, hogy azért az európai együttmûködésnek nem ez a legnagyobb célja és eredménye, hanem az az európai történelemben példátlanul hosszú békés idõszak, amelynek megteremtésében a döntõ eszköz maga az uniós együttmûködés volt. És éppen ez figyelmeztet bennünket arra, hogy az európai uniós perspektíva teremthet például abban a nyugat-balkáni térségben is tartósabb békét, amely térség országai egyébként egyöntetûen az unióban látják a jövõjüket, de ahhoz, hogy ez megtörténhessen, nekünk is még sokat kell változtatni, és a szóban forgó országoknak pedig természetesen meg kell felelni az uniós elvárásoknak.

Barroso elnök úr mondott egy nagyon érdekes adatot. Akkor, amikor ezt a bizonyos Római Szerzõdést aláírták, amellyel létrejött az Európai Gazdasági Közösség, akkor az Európai Unió jelenlegi 27 tagállamából 15 még vagy nem volt önálló ország, önálló politikai állam, vagy ha az is volt, nem demokratikus körülmények között élt.

Nagyon-nagyon sok példát hozhatnánk fel arra, hogy mit is jelent és milyen eredményeket hozott az Európai Unió. Muszáj azt mondanom, hogy ahhoz, amivel a legtöbben vádolják, hogy ugyanakkor az unió az európai országok versenyképessége tekintetében nem hozott sikereket, hozzá kell tennünk, hogy ez nem az unió hibája. A versenyképességet szolgáló legfontosabb eszközök a nemzetállamok kezében vannak, például Magyarország kezében. Az Európai Unióban találunk olyan országokat, lásd Finnország vagy Dánia, melyek a világ legversenyképesebb országaihoz tartoznak, sõt, vezetik ezeket a listákat, és találunk olyanokat, amelyek lemaradtak. Hozzáteszem, Magyarország is jelentõs részben ide tartozik. Azaz nem szabad olyat elvárni az Európai Uniótól, amelyhez eszköze sincsen, és ebbõl fakadóan nem tudja ezeket a célokat beteljesíteni.

Hadd utaljak egyetlenegy kérdésre, amely a tegnap elfogadott berlini nyilatkozatból következik. Az elmúlt évek tele voltak vitákkal, fõként arról, hogy hogyan is mûködjön a most már 27 tagú Európai Unió. Ezeknek a vitáknak a zárását jelentette volna, hogyha az úgynevezett alkotmányos szerzõdést be tudjuk vezetni. A magyar polgárok tudják, önök itt, a Parlamentben, egészen biztosan, hogy a magyar parlament, egyébként másodikként, ezt a bizonyos alkotmányos szerzõdést elfogadta, ratifikálta. Mégsem látható ennek a folyamatnak a sikerrel kecsegtetõ vége, hiszen vannak olyan országok, ahol a népszavazás elutasította a ratifikálást, máshol pedig el sem kezdõdött ez a folyamat, mert azt várják az ország vezetõi, hogy bizony, ez az alkotmány nem kapná meg a többséget.

Ugyanakkor azt érzékeltem tegnap az állam- és kormányfõkkel való beszélgetések során, hogy határozott, de még egyelõre nem egyöntetû elszántság van a tekintetben, hogy a 2009-es Európai Parlamenti választásokat megelõzõen oldjuk meg azokat az intézményi kérdéseket, amelyek döntõen arról szólnak, hogy hogyan fogunk dönteni, milyen kérdésekhez kell egyhangúság, hol lehet majd minõsített többséggel dönteni, kinek milyen súlya lesz ezekben a döntésekben. Nagyjából olyan keretek között, ahogyan ezt Nizzában egyszer már eldöntöttük.

A magyar kormány nevében azt szeretném önöknek is elmondani, és azt szeretném a nyilvánossággal megosztani, hogy nekünk az az álláspontunk, hogy a nizzai kompromisszum jó alap ahhoz, hogy 2009-et megelõzõen egyezség szülessen intézményi kérdésekrõl. És szükségesnek tartjuk, hogy még a német elnökség ideje alatt olyan világos menetrend és mandátum fogalmazódjon meg, amelynek eredményeként egy kormányközi konferencián, 2007 végéig, a portugál elnökség alatt befejezhetjük az intézményi kérdések megoldását, és akkor marad nagyjából egy-másfél év arra, hogy valamennyi nemzet saját belsõ joganyagába is behelyezze ezt a döntést. Hozzáteszem, ez nem lesz problémamentes.

Ma is látható, hogy vannak olyan nemzetek, vannak olyan országok, amelyek ezt a bizonyos nizzai egyezséget, nizzai kompromisszumot szeretnék kinyitni. Én szeretnék ettõl mindenkit óva inteni. Ha ezt egyszer kinyitjuk, alig lesz arra lehetõség, hogy 2009-ig még egyszer megállapodjunk. Magyarország az integráció elmélyítésében érdekelt. Külügyi, biztonságpolitikai, igazságügyi, vagy migrációs tekintetben, és többek között – azért is szólok errõl, mert az utóbbi idõszakban ez nagy vita tárgya volt – energiapolitikai tekintetben is. És hogyha már itt tartunk, akkor hadd térjek át erre a bizonyos energiapolitikára, amely az elmúlt két hétben nagyon-nagyon sok nyilvános politikai vita tárgya volt, sok politikus és sok szakértõ szólalt meg ebben a kérdésben.

Ugye arról van szó, hogy Magyarország mit gondol arról, hogy a gázellátás biztonsága hosszú távon hogyan teremthetõ meg. Ahhoz, hogy ebben okos vitát folytassunk, és ne csak politikait, muszáj azért tudni egy-két számot. Nem spórolható meg a dolog, mert túl könnyû politikai állításokat tenni anélkül, hogy az ember tisztában lenne a részletekkel. Ígérem, hogy sem önöket, sem a nézõket nem fogom untatni nagyon sok számmal, de egy párat muszáj elmondani, és némi összefüggést muszáj közösen megismerni, arra kérve a vitatkozókat is, hogy mondják meg, hogy az állításaim közül melyik nem igaz. Mondják meg, hogy egészen pontosan hol hibázik az érvelés, mert akkor okos vitát tudunk folytatni.

Az Európai Unió tagállamai most nagyjából 500 milliárd köbméter gázt fogyasztanak. Minden mértékadó elemzés szerint 2020 környékén ennél 300 milliárddal többet fognak. Ez több mint 50 százaléka a mai 500 milliárdos fogyasztásnak, nagyjából 800 milliárd köbméter gázt fognak fogyasztani. Ahhoz képest, hogy a világ egyik legnagyobb gázfogyasztói vagyunk, az Európai Unió tagországai – vegyük ide még Norvégiát is, mert e tekintetben gazdag – összesen a világ ismert tartalékának a három és fél százalékával rendelkeznek. Tehát miközben nagyon sok gázt fogyasztunk, és meredeken emelkedik a gázfogyasztásunk, nagyjából a világ gázkészletének három és fél százaléka van a birtokunkban.

Kinek van sok gáztartaléka? Nagyjából négy országnak. A legtöbb talán Oroszországnak. A világ ismert készletének mintegy 30 százaléka orosz kézben van, és abban a térségben, amit mi el tudunk érni, a második legnagyobb gáztartalékkal rendelkezõ olyan ország, amelyre stratégiai értelemben figyelni kell, Irán. Iránnak az orosz tartalékoknak nagyjából a fele áll rendelkezésre, egy picivel több, mint 15 százaléka a világ ismert készleteinek, és még két ország van, Katar és Algéria. Talán jól tudják, hogy a négy ország között egyébként elindult egy együttmûködés arra vonatkozóan, hogy a világpiacon milyen módon fogják befolyásolni. Nekik négyüknek messze több gáztartalékuk van, mint az ismert készleteknek a kétharmada.

Ezt tudjuk egyszer. Oroszországon ma a magyar gázszállításokban a fõ partner. Abban a térségben, amit mi igazából el tudunk érni, Iránnak van még jelentõs gáztartaléka, ahogy az elõbb mondtam, s Türkmenisztának és Azerbajdzsánnak. Nézzük meg, hogy mit tudunk errõl a három országról. Mert nyilvánvalóan az a kérdés, hogy honnan lehet gázt hozni a jövõben. Iránnak nagyon jelentõs gáztartalékai vannak. Az éves kitermelés nagyjából 90 milliárd köbméter. Ez elég tetemes, lássuk be. Hogy össze tudják hasonlítani, az orosz gázkitermelés 650 milliárd köbméter, de a 90 milliárd már nem elhanyagolható mennyiségû. Ugyanakkor Irán nettó importõr. Bármilyen furcsa, Irán több gázt vásárol Türkmenisztántól, mint amennyi gázt elad Ankarának. Olyannyira, hogy az elmúlt két télen Irán nem volt arra képes, hogy az Ankarával aláírt szerzõdés alapján a kötelezõ gázmennyiséget szállítsa, mert olyan hideg volt a tél, hogy a gázkitermelés kellett önmagának. Arról már nem is beszélek, hogy éppen az elmúlt napokban fogadta el a Biztonsági Tanács az Iránt sújtó, most már második fokozatú szankciót, bár tudjuk, hogy ez az atomenergia felhasználásával van kapcsolatban, nyugodtan mondhatjuk, hogy rendkívül jelentõs, globális stratégiai bizonytalansággal állunk szemben. Onnan is lehet ezt tudni, hogy olyan országok is megszavazták ezt a szankciót, mint Kína vagy Dél-Afrika, vagy maga Oroszország is.

Iránnal tehát nagyjából ez a gond. Ami Türkmenisztánt illeti, egészen biztosan komoly gáztartalékai vannak, de nincsen feltárva, senki nem tudja megmondani, hogy ez mennyi. De ha még tudnánk is, hogy mennyi, akkor jön a következõ probléma: hogyan lehet elszállítani Türkmenisztánból a gázt? Nagyjából két út van, az egyik Oroszországon keresztül vezet, de ugyanakkor ott vagyunk, hogy Oroszországnak van befolyása a szállításra. A másik út pedig Iránon keresztül vezet. Akkor meg ott vagyunk, hogy a bizonytalan Iránon keresztül vezet az út. Van egy harmadik út, igazuk van, akiknek a szeme elõtt ott van a térkép, a Kaszpi-tenger alatt is át lehetne szállítani, de ezzel van egy harmadik probléma. A Kaszpi-tenger nemzetközi jogi helyzete a mai napig bizonytalan. Ráadásul a kaukázusi országoknak, benne Oroszországnak, azon túl Oroszországnak kellene ebben erõfeszítéseket tenni. Nem lehet látni, hogy ennek mi lesz a vége. A harmadik ilyen ország Azerbajdzsán. Azerbajdzsán még a tavalyi évben is importált gázt Oroszországtól, ha jól emlékszem 4 milliárd köbméter gázt importált. Az egyébként igaz, hogy jelentõs gázmezõk vannak. Az egyik éppen a feltárás küszöbén. Ez a bizonyos Shah Deniz-i gázmezõ, hogyha már teljes kitermelés lesz, akkor 8-9 milliárd köbméter gázt lesz képes adni. Tessék összehasonlítani ezt az orosz 650 milliárddal, vagy az európai 5-800 milliárddal.

Lehet-e azt gondolni, hogy ettõl meg fog változni a gázszállítás stratégiája? Ugye, nem nagyon? Nem akarom önöket tovább untatni ezekkel a számokkal. Azt szeretném mondani, hogy itt teljesen világos, hogy mi is a stratégiai és logikai sorrend. Magyarország gázfogyasztását ismerve azt tudjuk, hogy már 2012 környékén elõfordulhat az, hogy a mai szerzõdéseinkbõl ide érkezõ gáz nem lesz elegendõ ahhoz, hogy a leghidegebb téli napokon a 100 millió köbméter feletti fogyasztást tudjuk majd támogatni. Azaz nekünk gázra van szükségünk. Ez az elsõ feltétel. A második, hogyha újabb gázforrások után nézünk, jó lenne, hogyha ez egy újabb vezetéken érkezne, mert csökkenti a bizonytalanságot. Ha csak egy vezeték jön Magyarországra, az bizonytalan, ha több vezeték jön, az nagyobb bizonyosság. Ez a második feltétel. Hogyha lehet, akkor nem a régi vezetéken, hanem egy újon jöjjön.

A harmadik feltétel, hogy ha nem csak az irányon lehet változtatni, hanem a beszerzési források között is lehet választani, akkor az a jó, hogyha nem Oroszországtól vesszük ezt a mennyiséget, hanem egy harmadik helyrõl. Nem jó olyan vevõnek lenni, aki csak egy helyrõl tud vásárolni. De ez a logikai sorrend: elõször gáz kell, utána lehet másik irányon, másik forráson gondolkodni. Magyarország legnagyobb problémája, hogy azt nem tudhatja, hogy van-e stabilan más forrás. Ugye, itt nagyjából két koncepció vetélkedik egymással. Mindegyik délrõl jönne. Az egyikben biztos, hogy orosz gáz van, a másikban pedig ez az elõbb megbeszélt bizonytalan iráni, türkmén és azeri gáz van. Ez utóbbival az a baj, hogy nagyon jó lenne, hogyha lenne gáz. Ez a koncepció 2002 februárjában indult. Ma 2007 márciusa van. Az elmúlt öt évben azért nem sikerült megállapodni, miközben Európa szeretne gázt venni, mert az nem világos, hogy van-e e mögött a szándék mögött gáz. Tõkeérdek természetesen van. Mondanom sem kell, hogy mind a két koncepció mögött ott van vagy az orosz, vagy nem kis részben az amerikai, brit, francia tõkeérdek, és vele együtt az összes globális stratégiai biztonsági kérdés is.

Ez az ügy Magyarország számára nyilvánvalóan úgy vetõdik fel, hogyha – és itt szeretném világossá tenni az álláspontunkat – azonos feltételek között, nagyjából azonos biztonsággal, azonos árral mind a két lehetõségbõl lehet vásárolni, és ezek a lehetõségek kizárják egymást (ez sem biztos, de mondjuk azt, hogy kizárják egymást), akkor nyilván jobb Oroszországtól független forrásból vásárolni, ha ez lesz a helyzet. De ma ezt nem lehet megmondani. Ma jó néhányan nyilvánvalóan a szóban forgó nem orosz források mögött álló érdekek mellé állnak, és úgy hallom, hogy az elmúlt hetekben egyes ellenzéki körök is azt mondják, hogy Magyarország most cövekelje le magát úgy, hogy kizárja, hogy orosz forrásból vásárol déli irányból. Na de, kérem szépen, hogyan tehetnénk meg? Azért mondtam el, hogy a másik forrás milyen bizonytalan. Tévedés ne essék, én nem az orosz forrás mellett kardoskodom, a mellett kardoskodom jelentõsen, hogy Magyarország nehogy elkövesse azt a butaságot, hogy az elõtt kizár egy egyébként minden bizonnyal reális alternatívát, hogy megbizonyosodna, hogy van másik alternatíva. Ezt úgy hívja a köznyelv, hogy két szék között a pad alá esni.

Nyugodtan mondhatom mindenkinek, hogy ha egyébként ezek kizáró alternatívák, és a közép-ázsiai épp olyan jó alternatíva, mint az orosz, akkor a közép-ázsiait kell választani. Naná. De még azt sem tudjuk, hogy ezek kizáró alternatívák. Hogy újabb két számot mondjak: ezek a vezetékek egyaránt nagyjából 30-30 milliárd köbmétert fognak szállítani. Ehhez a következõ 15-20 évben szükséges plusz gázenergiának darabonként a 10-10 százaléka. Még az is lehet, hogy mind a kettõ elfér egymás mellett. De itt nagyon lassan mennek a dolgok elõre, azt kell önöknek mondjam. Ráadásul, hogy még cifrább legyen a helyzet, itt nem közvetlenül a kormányok döntenek, hanem vállalatok döntenek. Ha van gáz, akkor van vevõ, akkor lesz, aki megépíti a vezetéket. Ezt nyugodtan lehet mondani. Mért nem építik meg ma ezeket a vezetékeket, különösen a közép-ázsiait? Mert nem tudják, hogy van-e gáz. Egy perc alatt el lehetne adni. Magyarországon a MOL fog megállapodni errõl a kérdésrõl. Mind a kettõ projektben ott van a MOL, a Nabucco nevezetûben is, meg a Blue Stream nevezetûben is. Nyilván azt kell majd választani, ami hosszú távon a legolcsóbb, a legbiztonságosabb, hogy a magyar lakosok, a magyar polgárok tudjanak fûteni, a gazdaság meg kielégítse a maga energiaigényét.

Nagyon óvnám magunkat egy rossz emlékû, indokolatlan oroszellenességtõl. Teljesen világos a mi álláspontunk. Az oroszellenességre nem lenne jó válasz, ha azt mondanánk, hogy mindenképpen az orosz Kék Áram a megoldás. Csak versenyezzenek értünk, mert mi vagyunk a vevõk. Legyen világos, hogy melyik a legjobb. Azaz szerintem sokkal többet kell tanulni, sokkal többet kell dolgozni, és akkor a nemzeti érdeket sikeresen lehet képviselni. Ilyen csípõbõl való politikai tüzeléssel megpróbálni rájátszani az egyébként szerintem nem létezõ társadalmi oroszellenességre, az hiba, és szerintem éppen a nemzeti érdekekkel szemben áll. Ráadásul ez nem egyszerûen magyar érdek, hanem európai uniós érdek. Ezt láttam az elmúlt idõszak tárgyalásain is, mert Magyarország éppen azzal, amit tett, tudja kinyitni Európa számára is nemcsak az egyik, hanem mind a két lehetõséget. Így ér össze a nemzeti érdek az európai érdekkel. S így lehet legjobban képviselni a hazát.