3-ik nap: Egész estés helyben-futás avagy a ska zene napja
7 perc olvasásA pénteki nap perzselõ napsütésben a Gogol Bordello koncertjével indult. A csapat zenéje a cigányzene, a punk és a brechti kabaré elemeit vegyíti, amolyan sör melletti késõ esti kikapcsolódás alapfeltétele. Kicsit félõ volt, hogy nappali fényben, adekvát hangulat nélkül nem lesz megfelelõ a fogadtatás. Tévedésnek bizonyult, bár a mûszaki feltételek minden lehetõ erõfeszítést megtettek, hogy a fentiek beigazolódjanak.
A pénteki nap perzselõ napsütésben a Gogol Bordello koncertjével indult. A csapat zenéje a cigányzene, a punk és a brechti kabaré elemeit vegyíti, amolyan sör melletti késõ esti kikapcsolódás alapfeltétele. Kicsit félõ volt, hogy nappali fényben, adekvát hangulat nélkül nem lesz megfelelõ a fogadtatás. Tévedésnek bizonyult, bár a mûszaki feltételek minden lehetõ erõfeszítést megtettek, hogy a fentiek beigazolódjanak.
A néhol teljesen felszívódó hangszerhangok és a rekkenõ hõség ellenére a jókedv átragadt a közönségre, akik kitartóan táncoltak a néhol felismerhetetlenül elhalkuló dallamokra. Ám az együttesnek nemcsak a stílusválasztása egyedülálló, hanem megalakulásának története is. Eugene Hütz, az alapítók egyike kalandos úton jutott el a zenekar késõbbi szülõhelyére, New Yorkba. Az énekest 1986-ban, a csernobili katasztrófa után evakuálták otthonából Nyugat-Ukrajnába, melyet aztán elhagyott és Lengyelország, Magyarország, Ausztria és Olaszország érintésével jutott el 1993-ban az Államokba. Ott emigráns orosz és ukrán valamint helyi muzsikusokkal alakította meg zenekarát, mely kezdetben "sima" orosz roma esküvõi zenét játszott.
Innen utunk egyenesen a Világzenei színpadra vezetett, ahol az olasz Mau Mau fellépése következett. Mikor 2000-ben elõször a Szigeten jártak, nem sikerült megnézzük õket. Most a ?kötelezõ" programok közé soroltuk õket. Nevük a piemonte-i szlengben a csavargók, bevándorlók gyûjtõneve, míg Kenya történetében egy függetlenségi mozgalmat kereszteltek Mau Mau -ra valamikor az '50-es évek táján. Ehhez híven az énekes-gitáros Luca Morino, a harmonikás Fabio Barovero és a kameruni ütõs, Bienvenu Nsongan, utcazenészként, majd foglalt házakban és kis klubokban kezdte zenei karrierjét. Ahogy azt Manu Chao-nál, a nagyonis rokonlélek Mano Negra miatt, itt is el kell mondani, hogy hírnév közelébe nem szabadna olyan zenekart engedni, aki nem járta meg a zenei illegalitást, horribile dictu a punk mûfaji útvonalát vagy legalább a szélét. Az olyanokban ugyanis nem vész el a lendület, a zene szeretete és közönség tisztelete. A kivételek, mint például a soronkövetkezõ Skatelites és jónéhány eredeti népzenét játszó mûvész természetesen csak erõsítik a szabályt. Innen pedig bárki biztos lehet benne aki a koncertjükre téved, hogy nívós és eredeti produkciót láthat, az élmény pedig nem múlik el nyomtalanul. Így volt ez most is, a közönség hálásan táncolt az olasz népzenével kísért, néhol humoros, néhol lírai de mindenképp társadalmi témákat boncolgató szövegekre. Legalábbis amit számok felkonferálásakor azon a jellegzetes olaszos angol nyelven az énekes elárult belõle.
Okunk nem volt elmozdulni a színpad elõl, hiszen rögtön Mau Mau után a ska mûfaj jamaicai õsatyja, a Skatelites következett. Az 1964-ben, az ország függetlenné válása után 2 évvel alakult zenekar tagjai között ma is megtalálható 3 alapító tag. Ha van örömzene, hát a tegnapi koncerten ezt láthattuk. Soraikban a hosszú évek alatt megfordult Lee Perry és Bob Marley is. Talán ehhez nem is lehet mit hozzáfûzni. Profi, jókedvû zenészek a színpadon, vidáman táncoló, ugráló hatalmas közönség. Kell ennél több péntek kora estére? Az egyetlen üröm az örömben, hogy nyugat felõl furcsa szikrázást lehetett tapasztalni és a szél néha gyanúsan megerõsödött. Kollegám jelezte, hogy ebbõl bizony vihar lesz, de rögtön elhessegettem a feltételezést, hogy ugyanmár, a felhõ mozog, fordul, elõzõ nap már meglátogatta két zivatar a Szigetet, miért nézné meg harmadszor is? Van még rengeteg érdekes terület Budapesten. Nyilvánvaló, hogy nem lett igazam. Meg kellene elégednem inkább a televíziós idõjárás-jelentés elmondásának gyakorlásáná,l az egyik ismert hírcsatorna sátránál.
Mire Pink utolsó számaira a Nagyszínpad közelébe érkeztünk, már masszívan villámlott és ömlött az esõ. Így aztán napernyõk oltalma alatt hallgattuk a Sweet Dreams Pink féle feldolgozását. Sajnos ebbõl sem értettük meg a manapság oly divatos énekesnõ sikerét. Vannak megmagyarázhatatlan dolgok. Az õ esetében a legalább a megjelent közönség létszáma. A megelõzõ francia techno dj nagyágyú, Laurent Garnier produkciójára viszont semmilyen mentséget nem találtunk. Meg kell jegyezni a tárgyilagosság kedvéért, hogy talán 4-5 számig bírtuk. De az élõzenekari kíséret ellenére, produkciójuk leginkább talán tömegoszlatásra alkalmas. Amúgy a pénteki napra mindenképp jellemzõ volt, hogy az összes szórakozó hely hangfalaiból a ska és a reggea zenékarok különféle számai szóltak az utak mentén.
Az angol zenekarok úgylátszik mágnesként vonzzák az esõt. A Madness idén a második brit nagyszínpados elõadó, akinek koncertje elõtt leszakad az ég. Hiába angol zenéhez angol idõjárás dukál. Szerencsére a közönséget ez nem riasztja el. Ahogy kell, a koncert kezdetére elállt az esõ és színpadra lépett a zenetörténet egyik legnagyobb csapata, az észak-londoni Madness. A stílusosan a One Step Beyond dallamaira bevonuló együttes látványa megingathatatlan bizonyítéka az idõ könyörtelen múlásának. Hiába tudtuk, hogy mióta eszünket tudjuk a Madness létezett, mégis valami kortalan kamaszokat vártunk megjelenni. A hét tagú együttes (Mike Barson – szinti, Mark Bredford – basszusgitár, Chris Foreman – gitár, Graham ?Suggs" McPherson – ének, Chas Smash – ének, vokál, Lee Thompson – szaxofon, Dan Woodgate – dob) 1976-ban alakult, így tegnap meghatódott, jó '50 koruknak megfelelõen ökörködõ profizenészeket láthattunk. Minden elhangzott, amit egy zenekedvelõ egy Madness-koncerttõl elvárhat. Hallottuk az alapmûveket, mint a Baggy Trousers, House of Fun, Our House, vagy Night Boat to Cairo. A késõbbi lemezekrõl az Embarassment, It Must Be Love vagy a Grey Day. Természetesen nem maradtak ki a sorból a többszörösen híres feldolgozások, mint a Chase the Devil és a You Keep Me Hanging On. Mindezt a londoni klubok kifogástalan öltönyében, fekete napszemüvegben, a rájuk annyira jellemzõ inkább parodikus tánc-mozdulatokkal vezették elõ a ska gentleman-jei. A tempó és a mozdulatok visszafogottak voltak ugyan, néhol pedig a szünetek kicsit hosszabbak a kelleténél. De egy immár nagypapakorba jutott együttestõl ez nem is várható másként. Ezek mellett kifogástalan produkciót láthatott a közönség, természetesen jókora mennyiségû angol humorral fûszerezve. Ezt is bizonyítja, hogy a gyakorlatlan ifjú közönség tömött sorokban távozott a ráadás elõtt, mert a szokásosnál többet töltöttek az öltözõben. Nem is csoda, hiszen a kiváló szaxofonos mókamestert, Lee Thompsont úgy segítették fel a színpadra a biztonságiak. Ennek ellenére a hûséges közönség, mint igazi jutalomjáték, a Hattyúk Tava ska feldolgozását hallgathatta meg búcsúzóul. Remek koncert volt, hibátlan, nagy élmény, az énekes szavaival élve: ?Thank you very much, indeed" Madness!
Verner Adrienn – Szvitek Péter
Fotók: Szvitek Péter