Orbán Viktor Beszéde A Fidesz Közszolgáltatásokról Szóló Konferenciáján

Orbán Viktor beszédében összefoglalta a közszolgáltatások az állam és ezzel együtt az adó viszonyát a ma tartott (2007-03-31) Fidesz Jövõnk címû vitasorozatának közszolgáltatásokról szóló konferenciáján. Beszédét szokás szerint szószerinti leiratban közöljük.

Jó napot kívánok! Tisztelettel köszöntöm mindannyiukat! Engedjék meg, hogy megkülönböztetett tisztelettel köszöntsem a Magyar Köztársaság volt államelnökét, Mádl Ferenc elnök urat, aki megtisztelt bennünket jelenlétével.

Tisztelettel köszöntöm a polgári kormány volt tagjait, a polgármestereket és minden kedves érdeklõdõt. Köszönöm szépen Navracsics Tibor frakcióvezetõ társamnak, hogy ismét rám bízta azt a nehéz feladatot, hogy egy-egy hónapon keresztül zajló, részben önök által is követhetõ vitát, illetve azt lezáró hozzászólásokat most összegezzem.

Nagy örömmel hallottam az elõttem szólók beszédeit, s arra gondoltam, hogy igazából mindig is egy olyan politikai szervezetnek – nevezzék ezt pártnak, vagy szövetségnek – szerettem volna az elnöke lenni, hogy amikor utolsó hozzászólóként meg kell szólalnom, már csak egyetlen dolgom legyen: hogy ne rontsam el.

Ennek két módja van. Az egyik lehetséges módja, hogy az ember nem vállalja az elrontás kockázatát. Ez azonban ellenkeznék a természetemmel, ezért ha megengedik, nem egyszerûen csak egy tartalmi összegzést szeretnék adni arról, ami elhangzott, hanem egy-két gondolattal magam is szeretnék hozzájárulni a mai együttlétünkhöz.

Ez már a harmadik konferencia, amelynek lassan a végére érünk. Mindegyik konferencián tettünk, tehettünk néhány fontos megállapítást. Ha megengedik elõször ezekre szeretném önöket emlékeztetni.

Az elsõ konferencián az új többségrõl beszéltünk, az új többségrõl az igazságosság kapcsán. Azt állapítottuk meg, hogy volt Magyarországon, még hogyha csak egy paraszt hajszálnyi, de létezõ régi többség, amely a 2006-os esztendõ tavaszán a parlamenti választásokon is kifejezõdött. Ez a régi többség azonban szétmállott, szertefoszlott azért, mert akiket ez a régi többség támogatott, becsapták, megtévesztették, félrevezették az embereket és közben válságba, gazdasági válságba taszították Magyarországot. Vagyis az igazságosság legfontosabb politikai szempontját nem voltak képesek teljesíteni, megközelíteni sem, ezért a régi többség szétesett, és helyette egy új többség formálódik Magyarországon, mondtuk ezt valamikor talán januárban.

Elmondtuk azt is, hogy a régi többség, az a régi baloldali értékek mellett felsorakozott, a régi baloldal képviseletét támogató többséget jelentett, azonban egy új baloldal lépett az elmúlt másfél évben színre, amely a régi baloldal értékeit, és szereplõit kigúnyolta, lekezelte, leértékelte, korszerûtlennek nyilvánította, és elvette a régi baloldaltól a magyar, magát baloldalnak nevezõ politikai szervezetet és egy új baloldalt épít. Most nem velük foglalkozunk, ezért különösebben ennek elemzésébe nem bocsátkoznék, ha megengedik, hanem csak annyit tennék, annyit mondanék, hogy ami a szemünk elõtt zajlik – és az elsõ konferencia erre jól rávilágított – az nem egész egyszerûen a politikai, egymással versengõ politikai szereplõk népszerûségarányainak megváltozása.

Nem egyszerûen arról van szó, hogy egy kormányzó párt kezdi elveszíteni a népszerûségét, hanem arról van szó, hogy mély, ahogy szokás mondani, strukturális, meghatározó történelmi folyamatok zajlanak, amelynek hatása lesz.

Drámai hatása a baloldalra, hiszen a régi baloldal helyébe lépõ új baloldalt a régi baloldal szavazói nem fogják támogatni, sõt egy jelentõs átalakulás zajlik.

De hatása lesz ennek a jobboldalra is, hiszen ez nekünk feladatot, kihívást, megbízatást jelent. Egy új többséget kell megfogalmazni, egy új többséget kell összefogni, és egy új többség közös érdekének kell majd érvényt szerezni.

Nagyjából azt hiszem, hogy ide jutottunk az elsõ konferencia végén. Még talán odáig is elmerészkedtünk, hogy az új többségrõl azt mondjuk, hogy az új többség láthatóan nem ideológiai természetû, és nem egyszerûen pártszimpátia alapján szervezõdik, valószínûleg nem a múlt, még csak nem is a jelen tartja össze, hanem sokkal inkább a jövõbe mutató közös célok, lehetõségek tarthatják majd össze.

A második konferenciánk az életminõséggel foglalkozott. Ott a zárszóban arra ragadtattuk magunkat, kicsit szerénytelenül, most próbálok ezért halkabban beszélni, hogy a régi, neoliberális axiómára épített – az életminõséghez nélkülözhetetlen – közszolgáltatások megbuknak, szétesnek, leépülnek. Ezért orvosolnunk kell, hogy a rendszerváltást követõ 17 év során túlzásba esett a politikai elit tekintélyes része, és azt gondolta, hogy olyan területekre is be kell engedni a piacot és a versenyt, ahol természetszerûleg nincs helye sem a piacnak, sem a versenynek, vagy ha mégis van bizonyos mértékû szerepe, akkor csak gondos elõkészítés után, megfelelõ garanciák mellett kaphatja meg ezt a szerepet.

Azt mondtuk ki tehát a második konferencián, hogy az életminõség szempontjából a régi, liberális vagy neoliberális axiómára épülõ politikával nem jutunk messzire, a piacot nem lehet – vagy csak nagyon óvatosan – beengedni a közigazgatásba, az oktatásba, az egészségügybe, a szociális ellátásba és a kultúrába.

Nagyjából ennek a konferenciának az idõpontjában fogalmaztuk meg azt az állításunkat is, hogy láthatóan a demokrácia lényege nem mûködik Magyarországon. A demokrácia lényege az elszámoltathatóság és a felelõsség. Hiába léteznek paravánintézmények, parlament, többpártrendszer, és így tovább, hogyha a demokrácia lényege, ami az elszámoltathatóság és a felelõsség, amely a démosz, vagyis a nép uralmát garantáló két feltétel, nem érvényesül. És ekkor mondtuk ki, hogy Magyarországon ma demokrácia nélküli többpártrendszerben éljük a napjainkat. No így jutottunk el a mai naphoz.

Amikor a mai napra készültem, és valami értelmezési keretet próbáltam találni az interneten elérhetõ mozikhoz, illetve szakmai értekezésekhez, akkor egy Pirandello mû jutott eszembe, talán valami ilyen címet visel, hogy hat szerep keres egy szerzõt.

Ez a mû arról szól, hogy meg vannak a szerepek, meg van a szerep, amit maga az élet megalkotott, csak keresi a szerzõt, aki képes lenne ezt drámai formában megírni.

Ha visszagondolunk az elmúlt tizenegynéhány évre, valami hasonló történik velünk magyarokkal is, ha az államhoz való viszonyunkról gondolkodunk.

Mintha az elmúlt tízegynéhány évben az élet megírt volna egy szerepet, amit úgy hívunk, hogy a magyar állam. De nincs szerzõ, aki vállalná, hogy ezt megfogalmazza, megírja, és megfogalmazza mindannyiunk számára.

Meggyõzõdésem szerint az élet az elmúlt 16 évben megírta Magyarország számára, hogy Magyarországnak saját állammodellre van szüksége. Ez az elmúlt 16 év legfontosabb tanulsága. Nekünk nem jó sem az angolszász, sem a latin, sem a német, sem az északi – a skandinávra gondolok -, sem a keleti állammodellt átvennünk. Próbálkoztak ezzel ilyen-olyan-amolyan kormányok, de egyik kísérlet sem volt sikeres. Szinte soha semmi sem volt sikeres, amikor egyszerûen valami mást próbáltunk lemásolni. Következésképpen a rendszerváltás egyik legnagyobb kérdése, hogy milyen legyen az új magyar állam, egy olyan szerep, amit az élet megírt, az élet már megfogalmazott, de még senki sem írta meg. Nem volt aki vállalja és megvalósítsa.

Természetesen ne legyünk teljesen igaztalanok saját magunkkal szemben. Hiszen volt már olyan kormány '98 és 2002 között bizonyosan, amely tudta, hogy a történelmünk, a mentalitásunk, a helyzetünk, a hagyományaink azok mások, mint az angolszász, a skandináv, a német, vagy éppen a latin államok hagyományai, helyzete, mentalitása, vagy történelme. És kétségkívül hoztunk is olyan döntéseket, amelyek egy új állammodell felé mutattak, csak nem fogalmaztuk meg összegzõen és értelmezõ keretben mindezt.

Felidézek néhány olyan intézkedést, ha megengedik, amely már egy új állam modell felé mutatott. Kezdjük ott, ahol Pokorni Zoltán megnyitotta a sor. Arany János Tehetséggondozó Program. Ezzel rokon intézkedéssorozat volt egy olyan alapítványnak a létrehozása, amely a cigány gyermekek iskolázottságát, tanítását segítette elõ, egy felülrõl nyitott költségvetésû fejezetben, amely azt a célt szolgálta, hogy minden olyan roma származású gyermek, aki tanulni akar, az tanulhasson, és egyetlen olyan roma gyermek se legyen Magyarországon, aki azért nem tud iskolába járni, mert a szülei nem képesek ennek pénzügyi feltételeit megteremteni. Tizenkétezer gyereknek nyújtottunk ösztöndíjat az utolsó kormányzati évünkben.

Vagy gondoljanak egy másik területre. Az egészségügyre például, ahol a háziorvosi praxist átadtuk az orvosoknak, ami bizony egy állammodell, egy közszolgáltatási terület – jelentõs átalakítását egy új modell kialakítását mutatta.

Vagy gondoljanak a 2001. évben elfogadott 107. törvényre, amely a népegészségügyi program és törvény nevet viselte.

Vagy gondoljanak például szintén az új állammodell felé tett lépésként a diákhitelre, amelyet mi teremtettünk meg.

Vagy hogy visszahoztuk a Gyedet, amit a Bokros-csomag eltörölt, illetve megteremtettük a gyermekek után járó adókedvezményt.

Vagy gondoljanak szintén az új állammodell felé tett lépésként arra, hogy létrehoztuk a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumát, mely nem létezett korábban.

Vagy hasonlóképpen nem volt korábban Gazdasági Minisztérium, az, hogy a gazdasági lépéseket csak egy pénzügyi logikából kiindulva, a Pénzügyminisztériumon keresztül lehessen irányítani, ez egy monopolisztikus felfogás volt egészen 1998-ig, amíg azt nem mondtuk, hogy gazdaságról másképpen kell gondolkodni, az államnak is másképpen kell megszerveznie gazdaságfejlesztési munkáját.

Ma sok mindent felírtam még ide, amelyeket felidézhetnék önöknek, de nem akarom ezzel rabolni az idõt. Talán még annyit, amely Bencsik polgármester úrnak a hozzászólásához kapcsolódik, hogy az állammodell-építési kísérlet, amelyet '98 és 2002 között tettünk, kárpát-medencei léptékben gondolkodott, hiszen számos olyan elemet is tartalmazott, amely az összmagyarság állami érdekeit próbálta megfogalmazni, a határon túli magyarokat magába foglaló tanácskozási rendszeren keresztül, rendszertõl kiindulva, mondjuk a Sapientia Erdélyi Magyar Egyetemen át, a magyar igazolvánnyal bezárólag.

Tehát kétség kívül voltak lépések, voltak bátortalan jelentkezõk, hogy megírják ezt a bizonyos darabot, de nem sikerült igazából kimondanunk, meghatároznunk néhány mondatban mindannyiunk számára érthetõ módon, hogy milyen is az új magyar állam, amire nekünk a rendszerváltás eredményeképpen szükségünk van.

Ennél valamivel sikeresebbek voltunk a gazdaság tekintetében. Mert ott kimondtuk, összegeztük egy-egy gondolatban a sok-sok új gazdaság felé mutató lépést. Ott kimondtuk, hogy egy új magyar gazdasági modellre van szükség, ezt meg is alkottuk, Matolcsy György meg is hirdette – a Gazdasági Minisztérium. Ha emlékeznek rá: Széchenyi terv, munkaalapú gazdaság, hogy csak néhány elemet idézzek.

Tegnap ünnepeltük a Fidesz megalakulásának 19. évfordulóját, ahol vettük magunknak a bátorságot, és azt mondtuk, hogy a Fidesz megszületése már csak következmény volt, ezért valójában a Fidesz születésnapján sosem a Fideszt ünnepeljük, hanem a 80-as évek második felének azt a nemzedékét, amely nem egyszerûen csak generáció, azonos életkorú emberek összessége, hanem egy bizonyos történelmi küldetést együtt vállaló közösség. Vagyis ahogy a magyar nyelv különbséget tesz a generáció és a nemzedék között: egy igazi nemzedék.

És mikor kerestük a meghatározást, akkor tegnap azt mondtuk, hogy egy új Nyugat-nemzedékként határozhatjuk meg a '80-as évek második felében színre lépett közösséget, ugyanis a nyugathoz mindig is hozzá tartozott a megújulás képessége, az átgondolás képessége, az újjáteremtés képessége, az új magyar gazdasági modell, az új magyar állam modell felé tett lépések, és így tovább, és így tovább, vagyis maga az innováció.

A '98 és 2002 között végrehajtott innovációknak meg is lett az eredménye. Gondoljanak arra, hogy mind az új államszervezet, mind az új magyar gazdasági modell felé tett lépések azért Magyarországot mégis olyan állapotba hozták 2002-re, hogy mindenki azt mondta, még a riválisaink, a szocialisták is, hogy 2007 januárjától Magyarországon euró lesz. Mert olyan jól áll az ország, olyan jól állnak a közszolgáltatások, jól áll az állami élet, és olyan jól teljesít a gazdaság, nem tökéletesen, de elég jól ahhoz, hogy 2007-ben a szlovénokkal együtt tagjai legyünk az euró-övezetnek. Önöknek itt a büfében, ha nem lett volna kormányváltás 2002-ben, most euróval lehetne, illetve kellene fizetniük. Bár lehet, hogy a büfés ezt így is lehetõvé teszi. Ez is valami, tisztelt hölgyeim és uraim.

Nos a szerep, amelyet az élet megalkotott, és szerzõt keres, de ki lesz a szerzõ? Talán vállalható az a gondolat, hogy a mai kormány, döntéseibõl kiolvashatóan, nem vállalja az új magyar állammodell szerzõségét, sõt úgy tûnik, hogy magától a gondolattól is prüszköl.

Nincs hozzá bátorsága, talán nem is képes rá, az élet minden területén ragaszkodik külföldrõl kölcsönzött régi, mondhatnám, hogy õsrégi megoldásokhoz, amelyek másutt már lejártak, és lefutottak. A mai kormánynak csak külföldi minták szolgai másolására futja. Hogy ennek oka fantáziátlanság, gyengeség, vagy valami különleges érdek, amirõl Cser Ágnes beszélt, ez a mai elõadásunk szempontjából talán érdektelen.

Lényeg, hogy úgy tûnik, hogy a mai kormány valójában nem tud mit kezdeni az állammal, ahogy Domokos László mondta, a lelki viszonya is ambivalens hozzá, hiszen egyfolytában gyalázza azt az államot, amit neki kellene fenntartani, gyengének, alkalmatlannak, életképtelennek minõsíti, holott egyébként õ lenne a felelõs azért, hogy erõs, életképes, a polgárokat megvédõ szervezet legyen. Amikor pedig hozzányúl ehhez az államhoz, tisztelt hölgyeim és uraim, akkor káosz, zûrzavar és fejetlenség az eredmény.

Gondolják végig: közigazgatás átalakítása. Már nem is tudom vannak-e közigazgatási államtitkárok, egyszer már megszüntették, aztán kiderült, hogy majd megint kellene, most nem tudom éppen hol tartunk, hogy csak kellene-e vagy lesz is, a lényeg, hogy az egész államapparátus, központi államapparátus szakmairányításáért felelõs réteg gyakorlatilag hiányzik a magyar államéletbõl, úgymond egy reform eredményeképpen.

Vagy gondoljanak az egészségügyre, ahol a reformnak az lesz a vége, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy a magyaroknak együtt kell élnie egy olyan jelenséggel, amitõl eddig megkímélt bennünket a történelem. Hosszú hónapos, féléves, sõt éves várólistákban végzõdik majd az egészségügyi reform. Embereknek hónapokig, évekig kell várniuk, hogy idõnként sürgõs, halasztást nem tûrõ egészségügyi ellátást, beavatkozást kaphassanak.

Vagy gondoljanak az oktatásügyre, amirõl az elõttem szólók már éppen eleget beszéltek, Kerpen urat is hallhattuk. Világos, hogy az itt megvalósítandó lépések fejetlenséget, zûrzavart és káoszt fognak eredményezni.

Tehát a mostani kormány nem lesz ilyen szerzõ. Lakonikusan annyit tudok mondani, hogy az ilyen munka általában ránk szokott maradni. Ez így volt már a rendszerváltás elején, akkor még nem a Fidesz nevében mondhattuk volna ezt, hanem a polgári oldal nevében, hiszen az Antall-kormányra maradt az, ami rámaradt, amit szocialista örökségnek nevezünk, és aztán nekünk is jutott bõségesen. Ránk meg a Bokros-csomag maradt, ma már erre nem sokan emlékeznek, de kérem gondoljanak rá, hogy '98-ban Magyarországon tandíjrendszer volt. Amit valakinek meg kellett reformálni, vagyis el kellett törölni. Magyarországon nem volt alanyi jogon járó családi pótlék '98-ban. A Gyedet is lényegében megszüntették. Nem volt gyerekek után járó adókedvezmény, ezeket mind meg kellett valósítani '98-ban. Egyébként csak annyit szeretnék mondani, hogy ne legyünk kishitûek, a történelem megtanított bennünket, meg próbált bennünket, vannak tapasztalataink, elég bátrak vagyunk, úgy tûnik, elég erõsek is. Talán nem szerénytelenség, ha '98-2002 fényében azt mondom, hogy talán elég felkészültek is, és beágyazottak is vagyunk az európai uniós kapcsolatrendszerbe, az európai uniós államéletbe ahhoz, hogy azt tudjuk mondani: az új magyar állammodell megteremtése ránk, a mai polgári oldalra marad majd. Vagyis erre az új Nyugat-nemzedékre, hiszen mi tudjuk, hogy európainak lenni nem azt jelenti, az ember feladja a saját nemzeti sajátosságait. Hiszen a németek attól európaiak, hogy németek, az angolok pedig attól európaiak, hogy angolok, és mi magyarok is csak akkor leszünk európaiak, ha saját gazdasági rendszerünk, és saját államrendszerünk lesz, vagyis a saját utunkat fogjuk majd járni.

És az új nyugat nemzedéke, mint a felidézett példák mutatják, nem félt eddig sem az újszerû döntésektõl, innovációktól, a kihívásoktól. Talán mondhatjuk, hogy a polgári oldal megmutatta Magyarország polgárai számára, képesek vagyunk saját megoldásokra, és be is bizonyítottuk, hogy tudunk magyar fejjel gondolkodni, magyar fejjel építkezni.

Mit mondhatunk a mostani államról, tisztelt hölgyeim és uraim? Elõször is azt mondhatjuk róla, hogyha egy állam azt akarja, hogy tiszteljék, akkor tiszteletre méltónak is kell lennie. Ha ránézek a mai magyar államra Kedves Barátaim, semmi tiszteletre méltót nem látok benne. Ha keresek egy köznapi leírást, hogy körülbelül hogyan is viselkedik, hogyan gondolkodik, mi a mentalitása a mostani magyar állam, illetve államnak, akkor felidézném, vagy kérném önöket, hogy idézzék fel magukban a '80-as évek második felének butikos Magyarországát. A butikos világot, igen.

A mai magyar állam leginkább úgy viselkedik, mint a rossz butikosok viselkedtek a '80-as évek második felében. Egy ilyen butikos állam.

A butikos törvényszerûen vásárlónak tekinti a saját polgárait. Vásárlónak, akiken minél többet lehet keresni. Úgy gondolja, az a feladata, hogy valamit eladva õ maga jól éljen. Azt gondolja, hogy külföldrõl behozott, ott már lejárt márkákat, amiket fillérekért vásárolt meg, itt jó pénzért elsózhatja a magyaroknak, és ezzel egyébként megfelelõ, számára kedvezõ mennyiségû, mértékû haszonhoz jut. Így is viselkedik a közszolgáltatások területén az állam. Mint egy butikos állam, a magántulajdont tolja elõre, majd miután a magántulajdont elõre tolta, bejelenti, hogy a maga részérõl nem vállal felelõsséget a magántulajdonosok által nyújtott szolgáltatásért. Hiába közszolgáltatás az.

Gondoljanak például a gázszolgáltatók által nyújtott szolgáltatásokra. Az árrésre, a hosszú sorokra, gondoljanak a postai szolgáltatás magántulajdonos kézbe való terelésére, és annak következményeire. Vagy épp az egyetemi tandíjra. A lényeg az, hogy a mai kormány úgy gondolja, hogy államélet ügyében nem kell alkotni, elegendõ behozni a külföldi ezt-azt.

Az egészségügyben is hasonló a helyzet, azt mondja, hogy vedd meg az egészségbutikban drága pénzen a szolgáltatást, igaz, hogy egyszer már befizetted érte a járulékot, de most odaállunk minden intézményhez, ott még egyszer leveszünk téged, ott neked még egyszer fizetned kell, és egyébként bennünket, mint magyar államot nem érdekel, hogy milyen szolgáltatást kaptál. Sem garanciát, sem védelmet nem kapsz az egészségügyi szolgáltatás minõségét illetõen.

Sõt az egészségügyben még ennél is tovább is megy a kormány, mert azt akarja, errõl Cser Ágnes elég világosan beszélt, hogy majd közpénzbõl is támogassuk a magánalapon közszolgáltatásokat nyújtó magántulajdonosokat.

Nyilván a magánkórházak alapításának is az az értelme, hogy majd az Országos Egészségügyi Pénztár közpénzeibõl is jusson ezekbe a kórházakba, ne csak a közkórházakat finanszírozzuk belõle.

Summa- summarum, tehát azt szeretném mondani önöknek, hogy ez a mai állam, ez a kiváltságosok és a kiváltságok állama. A magyar állam ma magának kér kiváltságokat, és támogatja a kiváltságosokat. Ez a politikája minden dimenziójában megnyilvánul. Azt üzeni a polgároknak, én hazudhatok, ti nem, én csalhatok, trükközhetek, átírhatom a könyvelést, visszatarthatom az áfát, rátok viszont szigorú APEH-ellenõröket fogok küldeni. Én tönkre tehetem az országot büntetlenül, de ha te okozol kárt, akkor neked súlyos árat kell ezért fizetned.

Tisztelt hölgyeim és uraim! A magyar állam arra végképp nem hivatkozhat, hogy a polgárok nem tartják fenn megfelelõ színvonalon az államot, vagyis nem fizetnek elegendõ adót. Beszéltünk ma már arról, hogy Európában mi fizetjük a legtöbbet, és mi kapjuk érte cserébe a legkevesebbet. Túl sokat fizetünk az államnak, szerintem ezért is áll úgy a helyzet, hogy az állam elkanászodott. Elkényeztettük az államot, egyre többet adunk neki, és egyre kevesebbet követelünk tõle. Erre az állam most, mert hát elkanászodott, most ki akar vonulni mindenhonnan, minden feladatot el akar hárítani magától, mindennel, amivel meg akarják bízni az emberek, elutasító, és közben saját magának egyre több és több apanázst követel. Magyarán, tisztelt hölgyeim és uraim, a magyar állam a fejünkre akar nõni, és ezt nem szabadna hagynunk.

Nézzük milyen állammodellt állíthatunk szembe, ha megírjuk ezt a bizonyos darabot, a kormány által mûködtetett butikos állammal!

A méltányos állam kifejezés jó, én mellé tennék még egy másik kifejezést is. Én azt gondolom, hogy a mi állammodellünknek egy plebejus állammodellnek kellene lennie. Vissza a kezdetekhez, hogy a Fidesz születésnapjára utaljak ismét. Emlékezzünk csak, hogy amikor a '80-as évek második felében a politika színpadára léptünk, akkor mi hogyan gondolkodtunk a kiváltságokról. Nem azért léptünk mi a politika porondjára, hogy bekerüljünk a kiváltságosok közé. Nem azt akartuk, hogy nekünk is legyünk olyan útlevelünk, amivel utazhatunk külföldre, hanem azt, hogy mindenkinek legyen. Nem azt akartuk, hogy a cégalapítás jótékony hatásaiból a rendszerváltás idõszakában, vagy megelõzõ egy-két évben a bennfenteseken kívül mások, még mi is részesülhessünk, hanem azt, hogy mindenkinek joga legyen a vállalkozáshoz. És nem azt akartuk, hogy az ügyvédi kamarák zárt világába végre minket is személy szerint is felvegyenek, hanem azt akartuk, hogy mindenkit felvehessenek, hogy mindenki gyakorolhassa ezt a szakmát. Mindenfajta állami megszorítás nélkül.

Vagyis mi mindig is ilyen értelemben vett plebejusokként, vagyis a kiváltságok ellen, nem a kiváltságosok körének bõvítése érdekében, hanem a kiváltságok eltörléseiért, és a kiváltságos pozíciók megszüntetéséért léptünk színre.

Nem ugyanez a feladatunk most is, tisztelt hölgyeim és uraim? Nem arról van szó, hogy egy olyan államra van szükségünk, amely nem kér, és nem támogat mások részére sem kiváltságot? Nem egy olyan államra volna szükségünk, amely nem vásárlónak, hanem megbízónak tekinti az állampolgárt? Megbízónak, akinek a megbízását hûségesen végre kell hajtani. Nem egy olyan államra volna szükségünk, amelyik védi a nemzeti érdeket, és védi a nemzeti tulajdont? De igen, tisztelt hölgyeim és uraim!

És ha megengedik, egy-két gondolat erejéig az egészségügyrõl kicsit hosszabban is fogok beszélni, mert az elõttem szólók közötti munkamegosztásának következtében talán erre kevesebb figyelem jutott.

Tehát ha igaz az, hogy a plebejus államnak az a kötelessége, hogy szolgálja a magyar emberek érdekeit, vagyis megvédje a magyarokat a külsõ és belsõ veszélyektõl, megvédje a magyar gazdaságot a kedvezõtlen hatásoktól, megvédje a magyar földet, megvédje a gyermekeinket, a családokat, gondoskodjon a nyugdíjasok és az elesettekrõl, akkor ezt a sort ki kell egészítenünk azzal, hogy igen az államnak az is dolga, hogy védje az egészségünket.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Azzal mindenki egyetért, hogy az egészségügy ma rossz állapotban van, tehát cselekedni kell. Ám ahhoz, hogy egy beteget meggyógyítsunk, nem elég észlelni, és megállapítani, hogy beteg, hanem azt is meg kell állapítani, hogy mi a betegségének az oka.

A kormány kísérletet sem tett arra, hogy pontos diagnózist állítson fel az egészségügy helyzetérõl. Nem kérdezett meg szakértõket, aki pedig megszólalt, azt nem hallgatta meg. Úgy tûnik azonban, hogy valamifajta, mondjuk úgy, laikus diagnózist azért mégis csak felállított magában, ha nem is mondja ki. Vannak zavaros, kétség kívül zavaros megnyilatkozások, és még zavarosabb intézkedések, de mintha azoknak a mélyén azért lenne egy helyzetértékelés. Ha az ember kicsit kiszakítja magát az egyes egészségügyi döntésekrõl szóló politikai viták kereszttûzébõl, és hátrább lép két-három lépést, akkor azt láthatja, hogy a kormány tulajdonképpen úgy gondolja, hogy az egészségügy Magyarországon általános túltápláltságban szenved. Túl sok a kórház, túl sok a rendelõ, túl sok a kórházi ágy, sok az orvos, túl sok az ápoló, túl sok a beteg, és igen, túl sok a pénz, tisztelt hölgyeim és uraim. Hiszen a konvergencia programban fehéren-feketén leírták, hogy három év alatt a magyar egészségügybõl ki kell vonni 250 milliárd forintot. Százmilliárdot a gyógyszertámogatásból, 150 milliárd forintot három lépésben – évenként 50 milliárd forintot – pedig a gyógyító-megelõzõ ellátásból. Mert hát biztos túl sok pénz van ott. Általános túltápláltságban szenved a magyar egészségügy a kormány diagnózisa szerint. Innen már érthetõ a gyógymód, amit alkalmaznak. Hiszen, ha az a baj, hogy túltáplált, akkor legyen a megoldás az, kevesebb kórház, kevesebb ágy, kevesebb rendelõ, kevesebb rendelõ, kevesebb orvos, kevesebb nõvér, kevesebb beteg, és kevesebb pénz.

Nos, tisztelt hölgyeim és uraim! Valójában úgy áll a dolog, hogy ez a bizonyos butikos állam az egészségügyön is keresni akar. Ott is pénzre fáj a foga, ránk akar sózni gyengébb szolgáltatásokat, mondjuk úgy, hogy ócska bóvlit dupla pénzért. Elõször beszedi a járulékot, aztán pedig tartja a markát a vizitdíjért, vagy a kórházi ágydíjért, egyre kevesebb és egyre távolabb elérhetõ kórházi ágyért, egyre rosszabb állapotú intézményekért, és eszközökért. Ez az állam keresni akar az egészségügyön, minél többet keresni, minél kevesebb szolgáltatásért. Ez a nem túl eredeti ötlete a magyar kormánynak, ami fellelhetõ az egészségügyi intézkedések mögött.

Hogyan próbálja eladni ezt a nem túl eredeti ötletet a kormány a magyar választópolgároknak. Megpróbál bennünket meggyõzni arról, hogy az egészségügy egyre inkább valamifajta jótékonysági intézményként tûnjön fel a szemünkben. Köztudatban úgy jelenjen meg, mint egy luxuscikk, amely egy versenyképességre törekvõ országban tulajdonképpen természetellenes, egyfajta kolonc az állam számára. A piacgazdaságban az egészségügy mûködtetésével az állam, ez a benyomásunk alakul ki, hallgatjuk õket, tulajdonképpen kegyet gyakorol a polgárai felé, hiszen a piac farkas törvényei között ilyen szentimentális dolgoknak valójában nem is lenne helye. Aki beteg, az gyógyuljon meg önerõbõl, ahogy tud, vagy vesszen.

Nos tisztelt hölgyeim és uraim, ezért a gyökerénél kell megragadnunk a problémát, és ki kell mondanunk, hogy az egészségügyi ellátás nem kegy, és nem jótékonyság az állam részérõl. Hiszen tegyük fel a kérdést, végül is kinek az egészségérõl van szó? Hát nem az állam egészségérõl van szó, hanem a mi egészségünkrõl, ha úgy tetszik, a nemzet egészségérõl van szó. Márpedig ha ez így áll, akkor nyilvánvaló, hogy az egészségügy kapcsán az állam összes gondja, búja, baja másodlagos a mi bajunkhoz képest, vagyis hogy mi vagyunk a betegek.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Sok váratlan szereplõt láthattunk itt ebben a videó-összeállításban. Gyarapítanám eggyel a sort. A napokban a kezembe került egy újságcikk, Kertész Imre adott interjút, ahol azt az elvet fogalmazta meg lényegében, hogy senki sem zárható ki az egészségügyi ellátásból az anyagi erõforrásainak szûkössége miatt. Azt hiszem tehát, hogy a politikai paletta olyan térfelén is kezd normális emberi gondolkodásmód nemcsak megjelenni, mert valószínûleg eddig is ott volt, hanem bátorságot venni, és kifejezõdni, amely jó reményekre jogosít bennünket. Lassacskán el fog jutni oda Magyarország, hogy kimondhatjuk, hogy az egészségügyi ellátás szemben a kormány észjárásával érdek, méghozzá közérdek és a társadalom közös érdeke. Ezért azt gondolom, hogy elõbb-utóbb mindenki meg fogja érteni Magyarországon, hogy az egészségügyi ellátás nem kegy, és nem jótékonysági juttatás az állam részérõl.

Valójában a helyzet úgy áll, hogy az egészség az tõke. Méghozzá az egyik legfontosabb társadalmi és gazdasági tõke, nemcsak az egyén, hanem a közösség, az egész társadalom számára is. Ezért nemcsak kiadásként szabad szemlélni, hanem befektetésként is. Ez az elsõ és legfontosabb igazság, hogyha megfelelõ alapot akarunk találni egy egészségpolitika számára.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy az egyes ember hajlamos kevésbé törõdni a saját egészségével, mint amennyire fontos az õ egészsége az egész társadalom számára. Nem biztos, hogy ez minden országban így van, de hogy Magyarországon így van, az biztos.

Megismétlem a mondatot, a magyar ember hajlamos kevésbé törõdni a saját egészségével, mint amennyire az õ egészsége fontos az egész társadalom számára. Ha valamin van értelme változtatni az egészségügyben, akkor éppen ez a mentalitás az, amin változtatni kell. Ezért én úgy fogalmaznék, hogy az egészségügyet nem anyagi érdekeltséggel lehet megreformálni, hanem egészségérdekeltséggel lehet megreformálni. Vagyis mindenkit abban kell érdekeltté tenni, hogy minél egészségesebb legyen. Senki se járjon jól azzal, ha betegek vagyunk, abból senkinek ne lehessen haszna. Ez pedig azt jelenti, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy meg fog nõni az egyén felelõssége, de nem a tekintetben, hogy többet kell fizetnie, hanem a tekintetben, hogy a társadalom elvárhatja a társadalom tagjaitól az egyéni felelõsségvállalást, a saját egészségük, és így az egész társadalom egészsége érdekében. Ez azt jelenti, hogy egy plebejus állam, szerintem, elvárhatja a polgáraitól, hogy a járulékfizetésen túl még tegyenek meg annyit, hogy felelõsséget vállalva saját egészségükért elmennek a kötelezõen elõírt szûrésekre, és részt vesznek a megelõzõ programokon. Ezt feltétellé, a jó minõségû orvosi ellátás feltételévé lehet tenni. Ez az egészségérdekeltségû ösztönzés, és nem pedig a pénzalapú ösztönzés.

Nos, tisztelt hölgyeim és uraim! Végezetül azt szeretném még önöknek elmondani, hogy egy tévéreklámot idézzek, hogy a játéknak vége (ez valami autóreklám, ha nem tévedek). Egy elegáns nõi formákra hajazó kocsi szokott ilyenkor begurulni a képernyõre, és egy érdes férfihang, fenyegetõen annyit mond, a játéknak vége. Nos azt hiszem, hogy mi is eljutottunk ide. Azt értem ez alatt, hogy az önkormányzatok, amelyeknek tekintélyes részében mi viseljük a kormányzati felelõsséget, megalkották a költségvetésüket erre az évre. Lassacskán ismerjük a zûrzavart, káoszt és fejetlenséget, megkapták az Országos Egészségügyi Pénztártól a szerzõdéseket, amelyek reményeink szerint átláthatóvá és kiszámíthatóvá teszik az erre az évre szóló egészségügyi, intézményi támogatást. Vagyis nincs többé okunk a várakozásra.

Nagyjából, amennyire a mai világ, mai magyar világban ez lehetséges, látjuk, hogy körülbelül, hogy milyen feltételekkel kell mûködtetni az intézményeket a következõ háromnegyed-egy esztendõben. Eljött az ideje, hogy cselekedjünk. Hiszen ha nem fogadjuk el azt az egészségpolitikát, amit a kormány folytat, akkor élve a polgároktól kapott felhatalmazásunkkal, meg az abból fakadó kötelezettségnek is eleget téve, az önkormányzatok szintjén meg kell kezdeni egy másik egészségpolitika végrehajtását, tisztelt hölgyeim és uraim!

Nos, ez azt jelenti, hogy az önkormányzati lehetõségeinket kihasználva mûködõképes modelleket kell megalkotnunk, és felkínálnunk a többi önkormányzat számára is, valamint a választópolgárok számára. Be kell bizonyítanunk a hétköznapi gyakorlatban, hogy van más út.

Hoztunk is már néhány döntést, tettünk is már néhány lépést. Végezetül ezekrõl szeretném még önöket tájékoztatni. Azt az álláspontot alakítottuk ki – visszatérve egyébként a 2001. évi 107-es Mikola-féle népegészségügyi törvényhez – hogy azok ügyévé kell tenni az egészségügyet, akik egyébként mûködtetik az egészségügyet. Nem azoknak az ügyévé kell tenni, akik nem üzleti hasznot akarnak, hanem jó, non-profit alapon, minõségi és korszerû ellátást szeretnének biztosítani. Ez azt jelenti, hogy ilyen egészségügy kialakítása az államnak és az önkormányzatnak kötelezettsége, az orvosnak és az ápolónak hivatása, az embereknek pedig jól felfogott, személyes érdeke. Ezért az önkormányzati politika révén kiépítendõ egészségpolitikának a középpontjába az egészséget és nem az üzletet kell állítani, ugyanakkor, mint említettem, a felelõsséget is érvényesíteni kell, hogy mindenki érdekelt legyen a saját egészségének javításában, megõrzésében.

Ennek az elsõ lépése, hogy megakadályozzuk a kórház-privatizációkat. Mindannyian tudjuk, Cser Ágnes is errõl beszélt, hogy a csõdbe juttatott, szándékosan csõdbe juttatott kórházakat majd késõbb privatizálni akarják. Pokorni Zoltán a héten ennek két eszközérõl beszélt. Ismételjük meg ezeket: az önkormányzatoknak lehetõségük van arra, hogy az egészségügyi intézményekre változtatási tilalmat rendeljenek el, néhány évig ne engedjék, hogy ott más jöjjön létre, mint ami korábban volt, vagyis egészségügyi szolgáltatás. A Fidesznek pedig élnie kell a július 1-jétõl hatályba lépõ új törvénnyel, amely lehetõvé teszi a non-profit gazdasági társaságok megalakítását. Át kell alakítanunk a kórházainkat non-profit társaságokká, és abban az önkormányzat mellett tulajdonjogot kell adni az ott dolgozó orvosoknak és ápolóknak. Ez a legteljesebb védettség, amellyel meg tudjuk akadályozni, hogy magánkézbe kerüljenek, privatizálás sorsára jussanak az egészségügyi intézményeink.

Van egy másik sarkalatos pontja is a mi egészségpolitikánknak. Ehhez persze országos politikai erõ is szükséges volna, ez most éppen nem idõszerû, de azért elmondom önöknek, ha már többen is hiányolták itt a videofilmek során az alternatívákat.

A mi felfogásunk az az – sarkalatos pontja ez az egészségügyi modellünknek, egy plebejus állam ezt bátran vállalhatja -, hogy kiváltságokat közpénzbõl egyetlen fillérrel sem támogatunk. Tehát luxusellátást sem támogatunk egyetlen közforinttal sem. Semmi gond nincs azzal, ha valaki magánkórházat, vagy magánklinikát üzemeltet. Tegye, szabad, sõt örülünk neki. De ezeket egyetlen közpénzforinttal sem szabad támogatni. Mi azt fogjuk követelni, és kormányon is azt fogjuk majd képviselni, hogy az ilyen magánjellegû intézmények ne kaphassanak pénzt az Országos Egészségügyi Pénztár keretébõl, mert az másra való, hát hogyan is festene az, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy azok, akik bõségesen meg tudják fizeti a magánellátást, azok még kapjanak támogatást az adófizetõk pénzébõl is, miközben egyébként válságban vannak a közellátási intézményeink. Aki kiváltságokat akar, tegye, aki luxust akar, szabad, de fizessen, méghozzá az egészet fizesse meg, és ne velünk fizesse meg a luxusszolgáltatás egy részét. Ez jelentõs megtakarítást jelent majd, és közellátásokra lehet majd fordítani.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Azzal szeretném zárni tehát a mai konferenciánkat, hogy április 1-jével, hiszen ez a határideje az önkormányzatok és az Országos Egészségügyi Pénztár között kötendõ szerzõdéseknek, elérkezett egy új szakasz, azt kell bizonyítani az önkormányzatainknak, polgármestereinknek, bár gúzsba kötve kell táncolniuk, de mégis van más út, van más megoldás. Igaz, ezekben a kérdésekben a választópolgárok szoktak dönteni. És nem kormányok, és nem önkormányzatok. Azok már csak aszerint az irány szerint igazítják a lépéseiket, amire felhatalmazást kaptak a választópolgároktól. Mi nem vagyunk azonban olyan szerencsés nemzet, hogy a dolgok ilyen egyszerûen menjenek. Vagyis hogy mondjuk egy parlamenti választáson dõljön el, hogy mi lesz a magyar egészségügy jövõje. Szeretnénk, ha egyszer ilyen ország lehetnénk ismét, de most nem vagyunk azok. De lássuk be, valójában egy tisztességes demokráciában az oktatásügy jövõjét, a tandíj dolgát, az egészségügy jövõjét, a vizitdíj, a kórházi ágydíj dolgát, a kórházeladások kérdését maguk a választópolgárok döntik el a választásokon a meghirdetett programokra leadott szavazataikkal. Amihez ragaszkodniuk kell a választásokat megnyert erõknek, hiszen erre kaptak felhatalmazást. Ha nem ezt teszik, abból baj lesz. Nemcsak demokrácia-baj, hanem pénzügyi, gazdasági baj is.

Lassan mi magyarok meg fogjuk tanulni, hogy a legdrágább dolog az a demokrácia hiánya, azért kell a legtöbbet fizetnünk. De most már nincs más választásunk, ha azt akarjuk, hogy ne csak a kormány és a Fidesz önkormányzati politikája rivalizáljon egymással, ezt a vitát nyugvópontra kell juttatni. Nem tudjuk másképpen nyugvópontra juttatni az egészségügy és a tandíj jövõjérõl szóló vitát, mint úgy, hogy visszaadjuk a döntést a választópolgároknak. A népszavazás, amelynek minél hamarabb, és összefogottabb megvalósításáért ma küzdünk, éppen arra való, hogy a magyar választópolgárok, ha már nem tehették ezt meg a parlamenti választáson, elmondhassák, hogy mi legyen a vizitdíj, a kórházi ágydíj, a tandíj, és a kórházaink jövõje.

Tisztelt hölgyeim és uraim! A népszavazás valójában két államfelfogás közötti döntés is lesz, a mostani butikos állam, vagy pedig egy plebejus, polgárainak érdekeit megvédeni képes, polgáraiért felelõsséget vállaló új magyar állammodell kerekedik-e felül, melyik kap majd önöktõl felhatalmazást. Én önöknek azt szeretném tanácsolni, hogy készüljünk erre a népszavazásra, vegyünk rajta részt majd minél többet, mert ma ez az egyetlen lehetõség arra, hogy a magyar demokráciát helyreállítsuk, és végre Magyarország hajója abba az irányba fordulhasson, amelyet a közakarat jelöl ki a számára legalább abban a néhány kérdésben, amelyet sikerül majd a népszavazás tárgyává tenni.

Hálás szívvel köszönöm, hogy itt lehettem. Köszönöm, hogy meghallgattak!