A mozik újranyitására a magyarhangya két kiváló, díjnyertes alkotással készül
5 perc olvasásAz Oscar-díjra jelölt Corpus Christinek (bemutató július 2.) és a többszörösen Oscar-jelölt Pablo Larraín legújabb filmjének, az Emanak (július 30.) a bemutatóját is júliusra időzítették.
Corpus Christi
A film egy karizmatikus huszonéves, Daniel történetét meséli el, aki egy javítóintézet erőszakos falai között talált rá Istenre. Pap szeretne lenni, de büntetett előélete miatt ez lehetetlennek tűnik. Jó magaviselete miatt egy messzi faluba küldik, hogy fűrésztelepen dolgozzon, ám úgy alakul, hogy véletlenül papnak nézik, és ő szívesen ugrik be a helyi plébános szerepébe. Az ifjú prédikátor azonban más nyelvet kezd beszélni, és új nézőpontokat kínál a falunak, hogy megbirkózzanak a közösséget megosztó súlyos traumával. A fiatal papnak hamarosan rajongókkal és ellenségekkel kell szembesülnie.
A film a Velencei Filmfesztivál Venice Days szekciójában debütált 2019 szeptemberében és azóta szédítő diadalmenetet járt végig, 34 díjat söpört be négy hónap alatt, mielőtt Oscar-díjra nominálták a legjobb nemzetközi film kategóriában. Bartosz Bielenia, a film főszereplője az idei Shooting Star lengyel jelöltje, aki az idei Berlinálén is részt vett. Link az előzeteshez.
A lengyel film új fenegyerekének, a 39 éves Jan Komasának nem kellett sokat várnia a nemzetközi elismerésre, amit új filmje, a Corpus Christi kirobbanó fogadtatásának köszönhet.
Jan Komasa, a Lodz Filmiskolában tanult filmrendező szakon. A Nice to See You c. rövidfilmje a cannes-i Cinefondation programban debütált és el is nyerte a harmadiknak járó díjat. Az első nagyjátékfilmje, az Öngyilkosok szobája a Berlinale Panorama szekciójában debütált és a lengyel mozikban több mint 800 ezer nézőre tett szert. A második filmjére, a Warsaw ’44-re 1,8 millióan voltak kíváncsiak. A Corpus Christi a harmadik nagyjátékfilmje.
„Volt egy eset, ami Lengyelországban szalagcímekben szerepelt. Egy fiúról szólt, aki papnak adta ki magát 3 hónapon keresztül. Patryknak hívták és 19 éves körüli volt. Mateusz Pacewicz, a forgatókönyvíró írt erről egy cikket akkoriban és tulajdonképpen ez inspirálta az egész projektet. Csak a srácot kereszteltük át Danielre, a többi karakter és a fiatal srác faluba vezető útja is a valóságot tükrözi. Ez a fiú esküvőket tartott, keresztelőket és temetéseket bonyolított le. Lenyűgözte az egyház és ő maga is pap szeretett volna lenni. Így a film középpontjába Daniel története került, Mateusz a nevelőintézetes részt írta hozzá, no meg a balesetet, ami az egész falut megrázza. A feszültség abból fakad, hogy az imposztor jobban látja el a papi feladatokat, mint elődje, az igazi plébános. Ez itt a lényeg: valaki, aki nem az egyházból érkezik, sokkal jobban tudja megszólítani a tömeget, hisz őt nem kötik a dogmák. Elérte, hogy egyre többen járjanak templomba, még ha néhányan becsapva is érezték magukat, miután kiderült a turpisság. Sok más hasonló esetről hallottunk és nemcsak Lengyelországból; például Spanyolországban egy férfi több mint tíz évig adta ki magát papnak. Hogy miért vetemednek egyesek ilyesmire, nem tudni. Sokszor a törvény elől bujkálnak, ami könnyebben megy kis közösségben élve.” (Jan Komasa)
Ema
Ema, huszonéves reggaeton táncos, (Marina Di Girolamo) Gastón, harmincas koreográfus (Gael García Bernal) egy kortárs, experimentális társulat tagjai Valparaíso városában. Egy véletlen baleset következtében örökbefogadott fiuk, Polo állami gondozásba kerül, ami miatt házasságuk is zátonyra fut. Ema szó szerint a tűzzel játszik, amikor egy előre megtervezett, ördögi forgatókönyv mentén mindent visszaszerez, amit elvettek tőle.
Az Oscar-díjra jelölt No (2012) és Jackie (2016) rendezője, Pablo Larraín ezúttal egy chilei kikötőváros fiatal, androgün művészeinek színes, ám viszontagságos életét vázolja fel, aminek középpontjában a tánc, a szexualitás és a modern család áll. Az elektronikus zene ikonikus alakja, Nicolas Jaar diktálja az ütemet Ema kíméletlen küzdelméhez, amelyet az avítt szabályok és anakronisztikus beidegződések ellen folytat. Marina Di Girolamo a Z-generáció felkent istennőjeként bukkan fel Valparaísoban és fityiszt mutat az álszent társadalomnak. Kirobbanó játékát Gael García Bernal úgy ellenpontozza, ahogy még sosem láttuk. Ema a 76. Velencei Filmfesztivál versenyprogramjában okozott meglepetést, majd az összes fontos őszi filmfesztivál (Toronto, San Sebastian, London) a műsorára tűzte, hogy aztán a kritikusok a 2019-es év egyik legeredetibb filmes élményeként értékeljék. Link az előzeteshez.
„A film előtt nem különösebben érdekelt a reggaetón. A forgatás közben viszont ráeszméltem, hogy a filmben reprezentált generáció miért is vonzódik annyira ehhez a zenéhez. Mindenhol ez a ritmus szól, hiszen a popkultúrából ered. Nem lehet megkerülni. A reggaetón a kultúra része, önálló etikai és esztétikai értéke van, amit most kezdek megérteni. Sokat tanulok belőle és tulajdonképpen valamennyire már a szívemhez nőtt.
Ema valójában egy paradigma: egy különböző karakterekből gyúrt karakter. Lány, anya, testvér, feleség, szerető és vezető. Nagyon erőteljes személyiség, de egyfajta gyengéd nőiességet is reprezentál. A fő motivációja a radikális individualizmus, pontosan tudja, hogy képes bármit elérni, amit kitűz maga elé és bárkit meghódítani, ha éppen arra van szükség. Anya szeretne lenni, azt akarja, hogy egy család vegye körül, ezért talán a szeretet az, ami a leginkább motiválja. Ema és Gastón egy olyan párt alkotnak, akikben sok a közös: munkájuk, kulturális érdeklődésük és a tánc. Mély szerelem fűzi őket egymáshoz. Úgy néz ki, mintha kapcsolatuk egyáltalán nem működne, miközben egészen organikusan egészítik ki egymást.” (Pablo Larraín)