A pápalátogatások az elmúlt évtizedek során a péteri szolgálat egyik legfontosabb eszközeivé váltak. A pápák zarándokként indulnak útnak, hogy tanúságot tegyenek Krisztusról és az evangéliumi értékekről.

A pápalátogatások az elmúlt évtizedek során a péteri szolgálat egyik legfontosabb eszközeivé váltak. A pápák zarándokként indulnak útnak, hogy tanúságot tegyenek Krisztusról és az evangéliumi értékekről.

A pápalátogatások célja és jelentősége

Húsz évvel ezelőtt került sor Boldog II. János Pál első magyarországi látogatására. A sorban 52. nemzetközi utazása nemcsak hét magyar várost érintett, hanem azt megelőzően magában foglalta a czestochowai Ifjúsági Világtalálkozót is. Utóda, XVI. Benedek pedig az elmúlt napokban teljesítette huszadik nemzetközi utazását, ugyancsak az Ifjúsági Világtalálkozó kapcsán, Madridban. A magyarul főként pápalátogatásként emlegetett esemény az utóbbi évtizedek során önálló műfajjá fejlődött, és a péteri szolgálat egyik leghatásosabb eszközévé vált.

„Pápaként utazunk oda: nem kiránduló magánemberként, de nem is ünnepélyek és szertartások főszereplőjeként, hanem püspökként s a püspökök testületének fejeként; mint főpásztor és misszionárius, emberek halásza (vö. Mt 4,19), aki korunk népeit és embereit keresi e földgolyón" – ekként indokolta utazásainak gyakorlatát VI. Pál (az 1970. november 25-i általános kihallgatáson). Egy másik alkalommal pedig Szent Péter küldetésével vont párhuzamot: „Ezen utazások nem jelentenek mást, mint az első pápa apostoli útjainak folytatását a mi századunkban, aki azt a magas hivatalt kapta, hogy jelenvalóvá tegye Krisztust minden földrészről és fajból származó emberek számára" (köszöntőbeszéde a Bermuda-szigeteken, ahol Kolumbiából hazafelé utazván állt meg 1968-ben).

Különösen az első időkben VI. Pál fontosnak tartotta kifejteni a pápalátogatások jellemzőit és elsődleges célkitűzéseit. Beszédeiben visszatérően hangoztatta: tisztán vallásos szándékoktól vezérelve, zarándokként indul útra, hogy tanúságot tegyen Krisztusról, bátorítsa, vigasztalja, megáldja a jószándékú embereket, valamint találkozzon egy adott néppel, megismerje azt és tanúsítsa iránta az egyház közelségét és támogatását.

Noha a politikai célkitűzéseket kifejezetten nélkülözik látogatásai, a pápa szándéka – elsősorban a nemzetközi szervezeteknél, illetve a politikai élet szereplőivel folytatott megbeszélései során – a béke, a szabadság, az igazságosság, a népek közötti egyetértés és együttműködés előmozdítása. Ám ez is egyházi célkitűzésnek tekinthető, hiszen – II. János Pál szavaival – „az Egyház útja az ember" (Redemptor hominis, 14.). Ennek megfelelően félrevezető volna a pápalátogatásokban az adott ország politikájának valamiféle szentszéki jóváhagyását, támogatását, netán jutalmazását látni. A pápák ugyanis egyaránt felkeresnek demokratikus államokat és diktatúrákat, mélyen hívő katolikus többségű országokat és elvilágiasodottakat, vagy éppen más vallásúakat.

A látogatások céljai ugyanis mindenekelőtt lelki és egyházi jellegűek, a diplomáciai keretek csupán eszközként szolgálnak, hogy megvalósulásukat elősegítsék. Péter apostol utóda felkeresi a helyi egyházakat, hogy alapvető feladatát teljesítse: jelenlétével, tanításával és a szentségek kiszolgáltatásával megerősítse hitükben a testvéreket, bátorítsa keresztény tanúságtételüket, valamint fenntartsa az egyetemes egyház egységét, a kommuniót, különösen a püspökökkel. Saját tanúságtétele és testvéri gesztusai által pedig a keresztények egységének létrejöttét kívánja elősegíteni. II. János Pál mindezt találóan úgy összegezte, hogy Róma immár nem Rómában van: a zarándok egyház szíveként maga is zarándokká lett a világ útjain.

Emellett a pápa útjai valamiképpen egyházkormányzati eszközzé is váltak, mintegy a püspöki ad limina látogatások „viszonzásává". Hiszen lehetőséget nyújtanak a legfőbb pásztor számára, hogy a helyszínen ismerje meg az adott helyi egyház helyzetét, tanításával azt az igaz hitre nevelje, nyilvános liturgiái pedig példaként szolgáljanak a klérus és a hívek számára. Különös jelentősége volt ennek a II. Vatikáni Zsinatot követően, ami tulajdonképpen a modernkori pápalátogatások kialakulása egyik indokának is tekinthető: a pápa a zsinati tanítást a világ minden részén személyesen kívánta bemutatni, a rendelkezések megvalósítását példájával is elősegíteni.

Pápalátogatások régen és ma

A mai értelemben vett pápalátogatások gyakorlata VI. Pál idején vette kezdetét, de már a korábbi évszázadokban is előfordult, hogy egy-egy pápa útra kelt, főként politikai – egyházpolitikai okból.

A történelem során többször is előfordult, hogy a pápa Rómán kívüli utazásra indult. Természetesnek mondható, hogy rendszeresen látogatta a közép-itáliai városokat, de a középkorban az is előfordult, hogy biztonsági – politikai okokból sokszor akár évtizedekig Rómán kívül tartotta székhelyét: ennek legemlékezetesebb példája az ún. avignoni fogság (1305-1377).

Máskor pedig mint a nemzetközi politika egyik főszereplője kelt útra. Szent IX. Leó például azért utazott 1052-ben III. Henrik császár pozsonyi táborába, hogy elősegítse az I. András magyar királlyal történő békekötést (miután a császári hajóhadat a legendás Búvár Kund elsüllyesztette). De éppen IX. Leó pápa (1049-1054) az, akinek egyéb európai utazásaiban felismerhetők olyan egyházkormányzati-lelkipásztori tartalmak is, amelyek a jelenkori pápalátogatásokat jellemzik.

Újabb korokban emlékezetes VI. Piusz 1782-es bécsi látogatása, amikor személyesen próbálta II. Józsefet egyházpolitikai törekvései módosítására rábírni. Róma és Bécs között számos városban örökíti meg emléktábla az út egyes állomásait. Utóda, VII. Piusz pedig 1804-1805-ben utazott Franciaországba, I. Napóleon császárrá koronázására. Nem tekinthető viszont pápalátogatásnak a mindkét Piusznak kijutott francia fogság: Braschi pápa 1799-ben a franciaországi Valence-ben hunyt el, Chiaramonti pápát pedig 1809 és 1814 között tartották fogságban előbb Grenoble-ban, majd hosszabb ideig Savonában, s végül Fontainebleau-ben.

A XX. század első évtizedeiben a pápákat a megoldatlan római kérdés akadályozta, hogy kimozduljanak Rómából, sőt a Vatikánból, majd pedig főként előrehaladott koruk korlátozta lehetőségeiket. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy XII. Piusz még bíborosként több nagy nemzetközi utazást tett a pápa képviseletében: így érkezett Magyarországra is az 1938-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra. XXIII. János pedig a II. Vatikáni Zsinat előestéjén, 1962. október 4-én zarándokolt el a loretói Mária-kegyhelyhez, illetve Szent Ferenc sírjához, Assisibe.

A mai értelemben vett pápalátogatások gyakorlata VI. Pállal kezdődött, a zsinat idején tett 1964. januári szentföldi zarándoklatával. Összesen kilenc nemzetközi utazása során szimbolikusan bejárta az egész földet: a Szentföld után járt Indiában (1964), Törökországban (1967), majd a Távol-Keleten (1970), Észak- és Dél-Amerikában (1965, ill. 1968), Afrikában (1969), valamint Ausztráliában és Óceániában (1970). Európán belül viszont „csak" két helyet keresett fel: Fatimát (1967) és Genfet (1969).

Utazásainak célja többféle volt: „klasszikus" zarándoklat, mint a szentföldi (Jordánia, Izrael – 1964), vagy a fatimai (Portugália – 1967) és a cagliari (Olaszország – 1970) Mária-kegyhelyek felkeresése; részvétel a bombay-i Nemzetközi, majd a pisai Nemzeti Eucharisztikus Kongresszuson (1964, ill. 1965); felszólalás a latin-amerikai, az afrikai, az ázsiai és az óceániai (Bogotá, Kolumbia – 1968; Kampala, Uganda – 1969; Manila, Fülöp-szigetek – 1970; Sydney, Ausztrália – 1970) regionális püspöki tanácskozásokon; látogatás egyes nemzetközi szervezeteknél (ENSZ, New York – 1965; Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, Genf – 1969).

Minden utazása során találkozott természetesen a helyi egyház különböző csoportjaival, s különösen a püspökökkel. A programnak elmaradhatatlan része volt a helyi polgári hatóságokkal (államfő, kormánytagok, parlamenti képviselők), illetve sokszor az adott országban akkreditált diplomáciai testülettel való találkozó.

Sajátos elemként jelent meg kezdettől fogva az ökumenikus vonatkozás. A szentföldi zarándoklat egyik legkiemelkedőbb mozzanatának számított a konstantinápolyi pátriárkával megvalósult történelmi találkozó, s a genfi út második fő célja az Egyházak Világtanácsa székhelyének felkeresése volt. Máskor is külön programként szerepelt a találkozás más keresztény felekezetek (törökországi, kolumbiai, ugandai, ausztráliai út), vagy éppen más vallások képviselőivel (New Yorkban, Bogotában, Ugandában, Törökországban).

VI. Pál lényegében megteremtette azokat a kereteket, és kialakította azokat a szokásokat, amelyek utódai, Boldog II. János Pál és XVI. Benedek utazásait is jellemzik. II. János Pálnak hosszú pápasága alatt volt ideje bejárni szinte az egész világot, hogy lehetőleg felkeressen minden helyet, ahol katolikusok élnek. XVI. Benedek szintén évi négy-öt nemzetközi utazást tesz, ám koránál fogva jobbára egy-egy konkrét eseményhez kapcsolódó, lehetőleg rövidebb időtartamú látogatás keretében.

A pápalátogatások válfajai és szervezési feladatai

Milyen indokokból utaznak a pápák? Ki szervezi az utazásokat?

A gyakorlat szerint a pápalátogatások konkrét indoka többféle lehet. Van, amikor a pápa a helyi egyház megismerése céljával látogat el valamely országba vagy olaszországi egyházmegyébe. Jellemzően ez valósult meg II. János Pál idején, aki módszeresen igyekezett eljutni mindenhová, ahol katolikusok élnek: 104 nemzetközi útja során 129 országot, 146 itáliai látogatása keretében pedig 259 várost keresett fel.

A pápalátogatás másik jellemző indoka, amikor egy meghatározott eseményre hívják meg a Szentatyát. Lehet ez akár a kontinens püspökeinek gyűlése (pl. XVI. Benedek 2007-es brazíliai útja), valamely fontosabb egyházi intézmény kiemelkedő évfordulója, ünnepe (pl. XVI. Benedek 2010-es máltai látogatása Szent Pál hajótörésének 1950. évfordulóján); nemzetközi eucharisztikus kongresszus (VI. Pál 1964-ben Bombay-ben), nemzetközi ifjúsági világtalálkozó (a pápák eddig mindegyiken részt vettek), boldoggá- vagy szenttéavatás (II. János Pál rendszeresen avatott boldogokat és szenteket utazásai során, XVI. Benedek csupán egyszer, Angliában), felszólalás egy nemzetközi szervezet gyűlésén (pl. VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek az ENSZ-ben) vagy éppen találkozás más keresztény felekezetek vezetőivel (pl. VI. Pál 1969-es genfi látogatása az Egyházak Világtanácsánál).

A magyarországi pápalátogatások mindkét említett kategóriát képviselik. 1991-ben II. János Pál végiglátogatta az országot, a magyar hívek és a társadalom szinte minden szegmensével találkozott. 1996-ban a Pannonhalmi Főapátság millenniumát ünnepelni érkezett hazánkba (igaz, eredetileg lett volna egy ökumenikus indoka is az útnak, ha megvalósulhatott volna a találkozó II. Alekszij moszkvai pátriárkával).

Jóllehet a pápalátogatások szervezése meglehetősen összetett feladat, a Római Kúrián belül nincsen külön erre a célra létesített szervezeti egység, hanem minden hivatal a maga kompetenciája szerint működik közre. A koordináció egy személy kezében összpontosul, azonban mind a mai napig nem létezik ennek megfelelő hivatali beosztás. VI. Pál Paul Casimir Marcincust bízta meg utazásai megszervezésével, aki abban az időben az Államtitkárság munkatársa volt, majd a vatikáni IOR bank vezetője lett. Tőle 1982-ben Roberto Tucci SJ, a Vatikáni Rádió főigazgatója vette át a megbízatást, akinek bíborosi kinevezésekor Renato Boccardo érsek, a Vatikánvárosi Pápai Bizottság főtitkára kapta meg a feladatot. Ezt követően Alberto Gasbarri, a Vatikáni Rádió adminisztratív igazgatója lett a pápalátogatások felelőse, aki Tucci atya munkatársaként már 1982 óta részt vett a szervezésben.

Az elkészítés és a lebonyolítás nagy része az érintett országban működő apostoli nunciatúra, valamint a Pápai Államtitkárság feladata, de az itáliai és római látogatások esetében a Pápai Ház Prefektúrája is közreműködik. A szertartások tekintetében ilyenkor is a Pápai Szertartásmesteri Hivatal munkatársai illetékesek. A pápa biztonságáért elsősorban a fogadó állam felel, de elkíséri a Pápai Svájci Gárda és a Vatikánvárosi Csendőrség néhány tagja is. Minden pápalátogatást megelőzően alapos helyszíni szemlét tart egy vatikáni előkészítő bizottság.

Utazásai során a pápa mindig egyházi intézményekben száll meg, jellemzően az adott ország fővárosában működő apostoli nunciatúra épületében. Ennek megvan az az előnye (biztonsági szempontból is), hogy így a pápa külföldön is mintegy „házon belül" van. Csupán egy alkalommal fordult elő, II. János Pál 2002-es azerbajdzsáni látogatásakor, hogy alkalmas egyházi intézmény híján a pápa szállodát vett igénybe.

Visszatérő kritika szokta érni a pápalátogatások magas költségeit. Minden állami látogatásnak megvannak a maga protokolláris és biztonsági igényei, amelyeket a meghívó állami hatóságok biztosítanak. A helyi egyház pedig jellemzően az egyházi jellegű programok költségeit viseli, még ha az állam, vagy akár maga a Szentszék nyújt is hozzá támogatást. A pápalátogatások költségei persze nem a pápa valamiféle különleges luxusigényei miatt magasabbak, mint más államfők vizitjeié. Valójában a nagy nyilvános események megszervezése és lebonyolítása kerül sokba: ezeket viszont az teszi indokolttá, hogy a pápával az adott ország polgárai általában jóval nagyobb számban kívánnak találkozni, mint bármely más külföldi méltósággal.

A pápalátogatások vatikáni terminológiája

A Vatikáni Figyelőből megtudjuk, milyen kifejezésekkel írják le hivatalosan a pápák különböző célokkal, különböző helyszíneken tett látogatásait.

A magyar köznyelvben – s hasonlóképpen más nyelveken is – pápalátogatásnak nevezett esemény a fogadó fél szemszögéből írja le az eseményt. Az évtizedek során fokozatosan kialakult, pontosított vatikáni terminológia azonban különbséget tesz a látogatások egyes fajtái között.

VI. Pál utazásait többnyire zarándoklatnak (pellegrinaggio) hívták, de már feltűnt egy-egy esetben az apostoli út (viaggio apostolico) és az apostoli zarándoklat (pellegrinaggio apostolico) megnevezés is. Ez utóbbit II. János Pál főként az 1980-as években tett nemzetközi útjaira használta (utoljára 1995-ös afrikai utazásakor), majd általánossá vált az apostoli út kifejezés.

A mára stabilnak tűnő gyakorlat szerint apostoli útnak (viaggio apostolico) nevezik a pápa nemzetközi, tehát Itálián kívüli utazásait, míg az Itálián belülieket főpásztori látogatásnak (visita pastorale – a „pastorale" kifejezés az olaszban egyaránt jelenthet lelkipásztorit és főpásztorit, jelen esetben értelemszerűen utóbbiról van szó). A Rómán, vagy a Vatikánvároson belüli programok pedig a látogatás (visita) megjelölést viselik: akár valamelyik vatikáni intézményt keresi fel a pápa, akár az olasz állami, vagy Róma városi kormányszerveket. Viszont a római plébániákon, vagy éppen San Marino Köztársaságban tett vizitjei főpásztori látogatásnak minősülnek (hiszen San Marino egyházi szempontból Itálián belülinek számít).

Jóllehet a pápa minden utazása valamiképpen zarándoklatnak tekinthető, csupán néhány viseli hivatalosan is ezt a megjelölést (pellegrinaggio). Például a szentföldi pápalátogatások, vagy II. János Pál 2000-2001-ben tett „jubileumi zarándoklatai" (Sinai-hegy, valamint Szent Pál nyomdokain Görögországban, Szíriában és Máltán), illetve egy-egy kegyhely felkeresése (XVI. Benedek esetében Manoppello, II. János Pál esetében utolsó lourdes-i útja).

A megjelölések használata – főleg korábban – nem mindig bizonyult következetesnek. Így például zarándoklatnak minősítették II. János Pál utolsó lourdes-i látogatását (2004), viszont az ugyanott tett korábbit apostoli útnak nevezték (1983). Az olaszországi Loretóban 1979-ben zarándoklatot tett, viszont a későbbiekben már főpásztori látogatásokat (visita pastorale). Az 1989-es compostelai nemzetközi ifjúsági világtalálkozón való pápai részvételt szintén főpásztori látogatásnak nevezték, s valami miatt az 1996-os szlovéniai első pápalátogatás is ezt a megjelölést viselte (a második, 1999-ben már apostoli utazás volt). A Vatikánban mindkét magyarországi pápalátogatás apostoli útként van számon tartva.

A megnevezések mögött finom különbségtétel fedezhető fel. A pápa Itália prímásaként, a római egyháztartomány metropolitájaként az ottani helyeket főpásztorként keresi fel. Külföldön viszont – noha mindenhová az egyetemes egyház legfőbb pásztoraként utazik – az apostoli, tehát missziós, illetve egyetemes jelleg kerül előtérbe, mintegy emlékeztetve Szent Pál útjaira. Zarándoklatnak manapság már a kifejezetten csak ilyen jellegű programot tartalmazó utazást minősítik (a szentföldi némiképp kivételes, hiszen ott több más elem is szükségképpen megjelenik a programban).

Fontos megkülönböztetni a pápalátogatások említett megnevezéseit az ún. apostoli vizitációtól (olaszul: visita apostolica), amely mind az apostoli, mind a látogatás (vizitáció) kifejezést tartalmazván könnyen félreértésre adhat okot (éppen ezért tűnik kevésbé tanácsosnak a pápalátogatásra az „apostoli látogatás" kifejezés alkalmazása). Az apostoli vizitáció ugyanis nem pápalátogatás, hanem pápai megbízottak különleges helyszíni vizsgálata valamely egyházi szervezetnél, intézménynél (pl. egyházmegye, szerzetesrend stb.), ahol úgy tűnik, hogy a helyzet szentszéki beavatkozást igényel. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a pápalátogatásokban – s leginkább a főpásztori látogatásokban – van némi hasonlóság a püspök (főpásztor) által saját egyházmegyéjében rendszeresen tett látogatásokkal (ún. kánoni látogatás – canonica visitatio).

Érszegi Márk Aurél/Vatikáni Figyelő/Magyar Kurír