Rengeteg érték van a sérült gyerekekben

 A Vak Gyermekek Batthyány László Óvodája, Iskolája és Otthona 1982. szeptembere óta mûködik.

 A Vak Gyermekek Batthyány László Óvodája, Iskolája és Otthona 1982. szeptembere óta mûködik. A Magyar Kurír a huszonöt éves intézmény igazgatójával, Fehér Annával, az Árpád-házi Szent Erzsébetrõl elnevezett szerzetesközösség elöljárójával készített interjút.

– Bár a nyolcvanas években már felpuhult a kádári diktatúra, azért az egyháznak nem lehetett egyszerû sérült gyerekek oktatására, nevelésére iskolát létrehoznia…
– Akkoriban még néhány nõvértársammal csak illegalitásban élhettük meg a szerzetesek életét. Gyógypedagógusként azonban régóta élt bennem a vágy, hogy egy olyan intézményt hozzunk létre, amelyben kiemelten foglalkozunk a sérült, beteg gyerekekkel. Hálás köszönettel tartozunk Lékai László bíboros atyának, aki huszonöt évvel ezelõtt elindította a látás- és hallássérültek, értelmi fogyatékosok, mozgássérültek lelki gondozását, s ezzel tettekre váltotta Krisztus felszólítását: ?Menj és te is hasonlóképpen cselekedjél!" Két, a Batthyány téren lévõ, alagsori lakásból kialakított otthonban kezdtük meg 1982. szeptemberében a látás- és mozgássérült, a siket-vak gyerekek nevelését, oktatását, fejlesztését. Összesen 113 négyzetméter volt az alapterülete annak a kis fészeknek, mely tíz bentlakó és öt bejáró gyereket fogadott. Három gyógypedagógus, konduktor, szomato-pedagógus, gyógytornász végezte a gyerekek fejlesztését, oktatását. A gondozási, egészségügyi feladatok ellátását gyermekgondozók, szakorvosok biztosították. Rengeteg önkéntes segítõ csatlakozott hozzánk, sétáltatás, mosogatás, stb. területeken. Közösségek jöttek, tortát hoztak, hogy megünnepeljék a gyerekek születés- vagy névnapját. Fodrászok, fogorvosok ajánlották fel segítségüket. Csodálatos volt látni azt a sok, önzetlenül segítõ embert. A gyakorlatban tapasztalhattuk meg, hogy a szeretet valóban nem ismer határokat.

– Ha jól tudom, Teréz anya is biztatta Önöket, hogy kezdjék meg gyógyítói, nevelõi szolgálatukat…
– Igen, 1981. augusztus 28-án írt nekem egy levelet, válaszul a kétségeimre: ?Imáim kísérik önt, hogy Isten áldja meg azt a munkát, amit meg akar kezdeni. Az õ munkája ez és biztos vagyok benne, hogy megadja a szükségeseket is hozzá, ön pedig érezze örömmel át az Istentõl való teljes függõség érzését." Ezt próbáljuk tenni kezdettõl fogva, Isten kegyelmébõl, Aki gondoskodó szeretetével számtalan alkalommal vezetett bennünket.

– Mikor költöztek a Svábhegyre?
– 1989-ben kaptuk meg ezt az ingatlant, amely akkor igen elhanyagolt állapotban volt. A romos épület szinte alig látszott ki a sûrû bozótból. A felújítási költség az intézményt terhelte. Az átadás feltétele az volt, hogy itt fogadjuk az állami és intézeti nevelt, valamint a rossz szociális körülmények között élõ látássérült gyerekeket. A felújítás befejezése és a beköltözés után a politikai helyzet kedvezõ változása lehetõvé tette, hogy az Egyház ismét legálisan mûködtethetett alapvetõ oktatási intézményeket. Igen rövid idõ alatt megkaptuk az óvoda és iskola mûködési engedélyét. Addig egészségügyi gyermekotthonként tevékenykedtünk, gyerekeink magántanulók voltak a Vakok Iskolájában, s évente egy vagy két alkalommal kellett osztályozó vizsgát tenniük. A létszám az iskola hivatalos beindulásakor harminc fõ volt. A mûködéshez nem voltak meg a feltételek, hiányoztak a tantermek. 1993-ban hazai és külföldi adományokból, hagyatékokból lehetõségünk nyílt arra, hogy új épületszárnnyal bõvítsük a régi épületet. Ebben a bentlakók otthonai, tantermek, tornaterem, uszoda, fõzõkonyha és ebédlõ található.

– Hány felnõtt dolgozik jelenleg az intézményben és mennyi gyereknek, illetve fiatalnak viselik a gondját?
– Az iskola személyzete összesen ötven fõbõl áll, közülük csak én és a helyettesem vagyunk szerzetesnõvérek, a többiek mind világiak. A tanulók létszáma ötvenhét. Az óvodások tizenöten vannak, az alsósok huszonnyolcan, a felsõsök tizennégyen. Három-négyéves kortól egészen tizennyolc-húszéves korig foglalkozunk a diákjainkkal. Gondját viseljük egy tizennyolc éves fiúnak is, akinek nincs családi háttere. Õ most érettségizik az Egyetemi Katolikus Gimnáziumban, szeretne továbbtanulni. Három gondozottunk a bencés gimnáziumba jár. Az utaztatásukról természetesen mi gondoskodunk.

– Ha valakinek nincs családi háttere, az mit jelent? A szülõk lemondtak a sérült gyerekeikrõl, nem törõdnek velük?
– Ennek többféle oka lehet. Elõfordul, hogy a szülõ már egészen kiskorában magára hagyja a sérült gyermekét, aki a csecsemõotthonba kerül, s onnan hozzánk. Máskor a szociális helyzet teszi szükségessé, hogy gondozásba vegyük a gyereket, a szülõ munkanélküli, vagy hajléktalan. Az egyik látás- és mozgássérült gyerekünk nyolcévesen került hozzánk, a szomszédok találtak rá, ellátatlanul feküdt, három napig.

– Milyen speciális képzést kapnak a gyerekek?
– Ez a betegségüktõl és az állapotuktól függ. Munkatársaim között vannak gyógypedagógusok, szaktanárok, konduktorok, gyógytornász, szomato-pedagógus, úszásoktató, gyógypedagógiai asszisztensek, gyermekgondozók, ápolók, védõnõ. Rendszeres konzíliumot tart a gyermekgyógyász, ortopéd-, szemész-, neurológus, orr-fül-gégész. Már az óvodában is aszerint próbáljuk meg csoportosítani a gyerekeket, hogy milyen értelmi-, illetve látási-, mozgásszinten vannak, meg tudják-e tanulni a normál iskolai anyagot, vagy pedig csak Braille-írással, illetve nagyítóval, vagy olvasótelevízió segítségével képesek erre. Az értelmileg fogyatékosok számára nem követelmény az írás, olvasás megtanulása, hanem lehetõség. Náluk a manuális, mentális fejlesztéssel próbálkozunk, alkalmazzuk a zeneterápiát is, a mozgásukat pedig szárazon és vízben is fejlesztjük, õk tangentoros, hidroterápiás kezelésben is részesülnek.

– A szomatikus és mentális ellátás mellett mekkora gondot fordítanak a gyerekek és a családok lelki életének fejlesztésére?
– Természetesen nagyon komolyan foglalkozunk a gyerekek és a szülõk lelki életével is. A rendszeres hittanórák, szentmisék, igeliturgiák, egyéni és csoportos beszélgetések átsegítik a gyerekeket az idõnként óhatatlanul jelentkezõ mélypontokon. Ezek a mélypontok különösen kamaszkorban jelentkeznek, ilyenkor a gyerekeink közül többen is nagyon komoly krízist élnek meg, s ha ehhez még társul a családi háttér hiánya, vagy közömbössége is, akkor bizony nem egyszer pszichiáter segítségét kell igénybe vennünk. A lelki gondozás területén – gondolok itt elsõsorban a család megsegítésére – még sok a tennivaló. A sérült gyerekeket fogadó családok igen komoly lelki krízisen mennek keresztül. A szülõk lázadoznak, zúgolódnak Isten ellen, egymásban keresik a hibát, amiért sérült gyerekük született. Nagyon sok édesanya marad ilyenkor egyedül gyerekével, mert a férj elhagyja a megoldhatatlannak látszó problémákkal küszködõ családot. Ritkábban ugyan, de azért elõfordulnak fordított esetek is. Vallom, hogy meg kell teremtenünk az Egyházban annak lehetõségét, hogy a súlyos problémákkal küszködõ családok kapjanak fizikai és lelki segítséget, tapasztalják meg, hogy Krisztus közösségében soha nem maradnak egyedül a gondjaikkal, mellettük állunk – és még az Isten is velük van, különleges módon választotta ki õket a megpróbáltatással. A családok lelki békéje, a sérült gyerekek elfogadása teszi lehetõvé annak kiegyensúlyozott személyiség-fejlõdését. Csak így élhetnek békében Istennel, önmagukkal, környezetükkel. Rendkívül fontos lenne a szülõk lelki segítése, felkészítése a nem mindennapi nehézségek elviseléséhez rögtön a sérült gyerek megszületése után.

– Mennyire kísérik figyelemmel az innen kikerülõ gyerekek további sorsát?
– Megoldásra vár az életbe kilépõ gyerekek lakhatási és munkalehetõsége. Lakásotthonok, védett munkahely kialakítására lenne szükség – az államtól használatba kapott, erõsen felújításra szoruló ingatlanokban. Nyolc éve próbálkozunk azzal, hogy a körülöttünk lévõ épületekbõl használatba vegyünk néhányat, ahová elhelyezhetnénk azokat a tõlünk kikerülõ fiatalokat, akiknek nincs hová menniük, vagy azokat, akiket visszafogadna ugyan a családjuk, de a lelki és testi fejlõdésükrõl – például a rendszeres, szakszerûen elvégzett gyógytorna -, munkalehetõségük biztosításáról érthetõ módon nem tud gondoskodni. Az államilag gondozott gyerekeknek pedig eleve nincs hová menniük. A most ballagó gyerekeink közül ketten is tovább tanulnak, egyikük a Vakok Iskolájában, másikuk a Marczibányi téri szakiskolában, de a bentlakást, a gyermekotthoni ellátást nekünk kell biztosítani, mert ezt egyik intézmény sem tudta átvállalni. Nagy szükség lenne tehát egy olyan rehabilitációs otthon létrehozására, ahol állandóan lakhatnának a tõlünk kikerülõ fiatalok, mi pedig továbbra is segítenénk õket az elhelyezkedésükben. Felkészítjük õket a munkára is, megtanítjuk nekik a kerámiát, a szövést, a számítógépkezelést. A közelmúltban a Kincstári Vagyonkezelõ Igazgatóságtól kaptunk használatba három megüresedett házrészt, de mind a három terület szinte teljesen romos állapotban volt. Rehabilitációs szakmérnökök diplomamunkaként elvégezték a valóban totálisan akadálymentes átépítését az egész területnek, s rendben lévõnek látszott a dolog. Ám a XII. kerület hozott egy olyan rendelkezést, hogy a telket csak a tulajdonos hozhatja rendben, s míg ez nem rendezõdik, mi nem kaphatunk építési engedélyt. Három tulajdonosról van szó, ezért szinte lehetetlennek látszik, hogy ebbõl belátható idõn belül lesz valami. Az ügyben írtam egy levelet a vagyonkezelõnek, de még nem kaptam választ.

– Ön egyszer úgy nyilatkozott, sokkal többet kap ezektõl a beteg, sérült gyerekektõl, mint amennyit Ön ad nekik…
– Több évtizedes szolgálatom során sokszor tapasztaltam, hogy mennyi érték rejlik sérült gyerekeinkben. A rájuk jellemzõ különlegesen figyelmes szeretet, bizalom, mások felé fordulás, lényeg-látás, sokkal kevésbé van meg egészséges társaikban. Ezt a szülõk is tapasztalják. Ugyanakkor nagyon segítõkészek is. Az egyik bentlakó gondozottunk, egy húsz év körüli leány például csak tolókocsival tud közlekedni és gyengén is lát. A vak társai szokták vezetni a kocsiját. Kisegítik a tolókocsiból, támogatják. Felolvasnak egymásnak. A nagyobb gyerekek segítenek felöltöztetni a kisebbeket. Az pedig teljesen természetes, hogy kölcsönadják egymásnak a dolgaikat, lemezeiket, könyveiket. Ha valakit fel kell emelni, akkor többen, közös erõvel próbálkoznak ezzel. Mindez a gondozóknak is nagy segítség. A magukba fordulás egyáltalán nem jellemzõ rájuk, kivéve, mikor pszichésen a mélyponton vannak. Amit mi szeretnénk elérni, hogy ezek a gyerekek eljussanak az állapotuktól függõen az önkiszolgálás legmagasabb szintjére, derûs lélekkel fogadják az élet nehézségeit, gondjait, örömeit. Helen Keller siket-vak hölgy, aki nagyon mély kapcsolatban volt az Úristennel, mondta azt élete alkonyán: ?Köszönöm Istennek fogyatékosságomat, mert általa találtam meg munkámat, magamat, Istenemet!" S hogyha valaki ezt ki tudja mondani, akkor ez azt is jelenti, hogy elfogadta az állapotát, és megtalálta ebben azt a küldetést, amire az Úristen hívta. Szeretnénk, ha minél több gyerekünk jutna el erre az állapotra. Ez mindennapi kemény küzdelem, állandó fohász az Istenhez. Megélni nap mint nap a kudarcokat, s nem elcsüggedni mégsem, ez nagyon komoly edzés. Isten kegyelme szükséges hozzá. Õ pedig megadja a kegyelmet, ha õszintén és nyitott szívvel fordulunk felé.

Magyar Kurír

Kép: www.ujember.hu