1961. augusztus 12.-ről 13.-ra virradó éjszaka a Német Demokratikus Köztársaság katonasága 200 kilométer hosszúságú, 2,5 méter magas ideiglenes drótkerítést épített Nyugat-Berlin és Kelet-Berlin között. Walter Ulbricht elnök elégedetten tekintette meg kora hajnalban a munkálatokat. Majd azonnal hozzákezdtek a végleges téglakerítés építéséhez, ez már 10-15 méter magas volt 300 őrtoronnyal és egy sor más biztonsági berendezéssel. A Kelet-Berliniek Mauer-nak nevezeték egymás között, a rendőrök nem szerették hallani ezt a kifejezést. (Mauer = kőfal, Maurer = kőműves.)

1961. augusztus 12.-ről 13.-ra virradó éjszaka a Német Demokratikus Köztársaság katonasága 200 kilométer hosszúságú, 2,5 méter magas ideiglenes drótkerítést épített Nyugat-Berlin és Kelet-Berlin között. Walter Ulbricht elnök elégedetten tekintette meg kora hajnalban a munkálatokat. Majd azonnal hozzákezdtek a végleges téglakerítés építéséhez, ez már 10-15 méter magas volt 300 őrtoronnyal és egy sor más biztonsági berendezéssel. A Kelet-Berliniek Mauer-nak nevezeték egymás között, a rendőrök nem szerették hallani ezt a kifejezést. (Mauer = kőfal, Maurer = kőműves.)

   A hirtelen keletkezett akadály jelentett némi komplikációt. Több ezer ember rekedt keleten, vagy nyugaton, akik az ellentétes városrészben dogoztak, vagy rokonlátogatáson voltak, vagy kedvesüknél töltötték az éjszakát a másik zónában. De ezek az apróságok a keletnémet hatóságokat nem zavarták, néhány hét alatt elbírálták az ilyen irányú „visszautazási" kérelmeket.

   1961. augusztus 12. előtt viszonylag szabad átjárás volt a szovjet, amerikai, angol, francia zónákra osztott város között. Az S-Bahn (magasvasút) és az U-Bahn (földalatti), amely teljesen behálózta a várost, akadálytalanul szaladt át a zónahatárokon. Ezekhez érve bemondta a hangosbeszélő: „Figyelem! A demokratikus szektor utolsó állomása." És néhány perc múlva már Nyugat-Berlinbe ért az utas.

   Azaz mégsem. Gyakran vámosok szálltak fel a szerelvényre. A kettéosztott városban kétfajta pénzt lehetett használni, a keleti és a nyugati márkát. Az átváltás Nyugat-Berlinben 1:4 arányban történt. Majd minden utcában üzemeltek átváltással foglalkozó boltocskák (Wechelstube). Kelet-Berlinben viszont az átváltási arány 1:1 volt. Az alacsony  keresetekhez igazodó olcsó élelmiszereket szívesen vásárolták volna a nyugatiak. De ez nem volt lehetséges. Ugyanis minden vásárlásnál fel kellett mutatni az NDK személyi igazolványát. (Ausweis, bitte!) Még az utcai perec, vagy virsli árusoknál is. Minden üzletben, szállodában, taxisnál csak így lehetett fizetni. És betartotta mindenki német precizitással. Ha egy Nyugat-Berlinben lakó átváltott 100 márkát, akkor 400  keletit kapott ért, tehát mindent negyedáron vehetett volna meg.

   Honnan volt a nyugatiaknak keleti márkájuk? Hát az átlátogató Kelet-Berliniektől. Akik nem sajnáltak négyszeres összeget adni egy márkáért, mert óriási volt a választék, nem ismerték az áruhiányt. De a keletieknek külső határa is volt. Az NDK-ban élőknek nem lehetett besétálni, csak szabályos határellenőrzéssel. Alapos indokkal (rokonlátogatás, tanulás, temetés, hivatalos ügyek) lehetett Einreise Visum-ot kapni. Ebből a szempontból az NDK-ba látogató, KGST országokból érkezőket egyenrangúan kezelték saját állampolgáraikkal.

   De ezt a rendszert is ki lehetett játszani. 1961. előtt nem volt még turista útlevél „nyugatra". Kerestünk egy olcsó Keltet- Berlin-i szállodát (Jugendherberge), akár telefonkönyvből is, amit nagyobb postahivataloknál lehetett megnézni. Levelet küldtünk, szeretnénk két hetet ott tölteni. Visszaírták, hogy jöhetünk, a szoba biztosítva. Kiváltottuk az útlevelet és a Magyar Nemzeti Bank fiókjainál bemutatva a „meghívó levelet", vehettünk NDK-márkát. A vasúti jegy már forintért is kapható volt az „útlevél" bemutatásával. Azért tettem zárójelbe, mert ez nem igazi útlevél volt, hanem egy betétlap, amit a személyi igazolványunkba tettünk. Aztán irány a követségek, beütötték a csehszlovák, majd az NDK vízumot, máris indulni lehetett.

   Kelet-Berlinbe megérkezve lepakoltunk, fel az S-Bahnra. Friedrichstrasse. Achtung! Letzter Bahnhof der demokratischen Sektor. És megérkeztünk. Romok sehol. Káprázatos utcák, kirakatok szállodák (Kempinski, Hilton), áruházak (Woolworth, Neckermann ), este a fényárban úszó Kurfürstendamm, mulatók, bárok. A Dahlem Múzeum Nofretete világhírű fejszobrával. Le Corbusier lakóparkja. És mozik, az akkor számunkra tiltott gyümölcsökkel: Ben Hur. Spartacus. Az édes élet. My fair Lady. A Cleopatra filmek. Alfred Hitchkock Psychoja. Legénylakás. Ha valaki „dobbantani" akart, akkor menekült státusz kérés után a Berlin-Tempelhof repülőtérről már szállhatott is tovább.

   Mindez 1961. augusztus 13.-án véget ért. A Német Szocialista Egy(ség)párt alaptétele lett: Berlin az NDK fővárosa. A Panoráma Könyvkiadó egyébként kitűnő, 800-oldalas NSZK Útikönyvében egyetlen sor nincs Nyugat Berlinről. Nem létezett.

   De milyen furcsa az élet. 1962-től megszületett az igazi magyar útlevél, először évente, 1965-től háromévente tölthettünk 30 napot a Nyugat-Európai országokban. Na nem mindenki, de erről majd máskor.

 

Láng Róbert

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük